VIII. fejezet - Nagy család

Beszélnem kell Rennel. Csak erre tudtam gondolni. Úgy, ahogy voltam rohanni kezdtem, keresztül a palotán. Feldúlt voltam és ez minden bizonnyal az arcomon is látszott. Most, egyszer az életben utálattal gondoltam a gondosan összeállított punklolita-giccsre, ami rajtam volt. Hála istennek ma rövidnadrágot húztam fel, de a földig érő, csipkés aljú lábszárvédők már kezdték megsínyleni a rohanást. Nagy sietségemet a bejárati ajtón éppen belépő unokatestvéreim állították meg.
- Hova ilyen sietősen? - kérdezte Dávid.
- Talán nem akarsz látni minket? - fűzte tovább ikertesója, Daniel.
Szemeimmel kérdőjelet formázva meredtem rájuk, ugyanis fogalmam sem volt érkezésükről.
- Megjöttünk a nagy családi találkozóra! - csicseregte Nina, a srácok anyja, aki mindig divatos, vidám asszony volt.
- Ó, hát persze! - kiáltottam fel, de rögtön el is pirultam a csodálkozó tekintetektől. Hirtelen felindulásom oka az volt, hogy eszembe jutott miért is vannak ők itt. Apa kitalálta, hogy hívjuk meg az egész családot látogatóba, úgy sem láttuk őket egész nyáron, így eltöltünk egy hetet együtt itt.
- Rikaaa! - kiáltással ugrott a nyakamba a fiúk kilenc éves húga, Zita. Szóval itt van az egész család. Vagyis csak anya tesója, Alex hiányzik! Éppen rá akartam kérdezni amikor hatalmas puffanások "szólaltak meg az ajtó mögül. Kíváncsian kinyitottam. Alex állt előttem egy bőrönd halom közepén, arcán a kínos feladás jele. Mind nevetni kezdtünk.
- Nahát, de jó itt a hangulat! - kiáltott valaki felénk. Mikor odanéztem két jó barátomat pillantottam meg.
- Srácok! - mosolyogtam feléjük - Engedjétek meg, hogy bemutassam anya tesóját, Alexet és a feleségét Ninát A gyerekeik Zita - mutattam a mellettem álló szőkeség felé - Valamint az ikrek, Dávid és Daniel. Pont annyi idősek, mint ti. Nektek pedig, - fordultam Alex felé - bemutatom Tóbiást és Konrádot, azaz Tobyt és Connort, a barátaimat.
- Két ilyen fess, ha jól sejtem 17 éves fiatalember mit keres az én imádni való unokahúgom társaságában? - érdeklődött Nina.
-Igen, 17 évesek vagyunk, asszonyom - felelte udvariasan Toby.
- A kend unokahúgával az Arisztokrata kör gyűlésén találkoztunk, és nagyon megkedveltük. Remélem megfelelő társaságnak tart minket Sophie számára - fűzte tovább lefegyverző modorban Connor.
Nina csak ámult a fiúk válaszán.
- Remélem nem bánja, ha leraboljuk a hölgyet egy fél órára - így Toby.
Kérlelően néztem Ninára.
- Persze, menjetek csak!
- Köszönöm! - mosolyogtam Ninára és elszaladtam, oldalamon a két fiúval. Amint látó távolságon kívülre kerültünk hálálkodni kezdtem a fiúknak.
- Köszi, hogy kimentettetek! - ugrottam Toby nyakába.
- Nincs mit - mosolygott Connor - De mázlid volt. Ha nincs a titkos jelrendszerünk hagytunk volna ott a családoddal. De az is szerencse, hogy tényleg dumálni akartunk veled, azért mentünk arra.
Toby után Connor nyakába ugrottam és megpusziltam. Toby, aki még puszit nem kapott várta már az övét is azért csak egy pillanatot töltöttem Connor nyakában. Amint Tobyhoz fordultam a puszi miatt ő gyorsan elkapott és megcsókolt. Hát igen, ez volt az ő nagy hibája. Szeretett, és bár tudta, hogy mi Rennel együtt vagyunk volt, hogy kísérletet tett az elcsábításomra. Általában sikerült időben hárítanom a közeledését, de most a bennem kavargó érzékes túlságosan lekötötték a gondolataimat. Rákiabálni sem volt erőm, a mérhetetlen bánat és félelem beszippantott.
- Mi a baj, Sophie? - kérdezte aggodalmasan Connor.
- Hé! Csak azért mert hagyta magát megcsókolni nincs baja! - rivallt rá dühösen Toby.
- Vak vagy, Toby! - nyögött elkeseredetten a fiatalabb srác - Látszik a tekintetén!
- Ugyan már - üvöltött Toby. Az indulatok elszabadulni látszottak.
- Szörnyen sajnálom, srácok - motyogtam magam elé elcsigázottan.
- He? -meresztette rám a szemeit a két fiú.
- Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek!
- Semmi gond - motyogta bűntudatosan Connor - és mi is sajnáljuk, hogy rád ijesztettünk! De mi a baj?
- Hát ... az hosszú, de beszélnem kell Rennel.
- Az lehetetlen - közölte az eddig durcás hallgatásba burkolózó Toby.
- Miért? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Mert....
- Hahó srácok, Sophie!
-Ren! - kiáltottam boldogan a bokrok mögül előbukkanó fiúra.
- Szia drágám! - üdvözölt és átölelt. Először hidegnek éreztem őt. Csak egy pillanatra volt olyan, mintha negatív energiák áradtak volna belőle, de utána átváltott a jól megszokott, mindent elnémító ölelésére.
- Ren! - csak ennyit tudtam kinyögni. A szememből patakzottak a könnyek. Már nem bírtam tovább. Minden bennem levő feszültség egyként ömlött a könnyeimben, mint a gátat átszakító ár.
- Sophie!Sophie! Kérlek nyugodj meg! Itt vagyok, csak nézz fel! - hangja megváltozott. Amint felpillantottam egy új helyet láttam. Ez nem a park volt. Körül ölelt a feketeség. Ren... legalábbis a Rennek hitt fiú is egészen más volt. Fekete öltönyt viselt, haját a szél kócolta és két hatalmas fekete szárnya volt. Fekete szemeiből egyszerre sugárzott az a jól megszokott rideg fölényesség, de ez alkalommal félelem is társult mellé.
- Ren, te...! - kiáltottam elkeseredetten felé.
- Nézz magadra, Sophie! - mennydörögte. Az utasítását követve azt vettem észre, hogy én is hasonlítok rá. Elegáns, kék ruha volt rajtam és ragyogó, kék szárnyak.
- Látod ezt, Sophie? Te és én... ég és föld ... élet és pusztulás...
Értetlenül meredtem rá.
- Nem lehetünk egymáséi, Sophie! Te, ki az ég nemzedékének leszármazottja vagy, és één, ki a démoni berkekben született pusztulást szolgálom nem egyesülhet! Harmóniában kell élnünk egymás mellett, de köztünk kapcsolat nem jöhet létre! Az őseink rendelték így - hangja kegyetlenül hideg és tárgyilagos volt.
- Ren, mi történt veled? Mi ez az egész? Nem értem! - visítottam kétségbe esetten. A fiú, akit szerettem szörnyeteggé vált. Úgy éreztem nem bírom tovább, émelyegtem.
- Nézd meg a saját szemeddel! Találkozzunk három hét múlva ugyanekkor, ugyanitt!
Ren eltűnt, én pedig a szobámban találtam magamat. A szárnyaim eltűntek, újra a reggel felvett sárga ruha volt rajtam. A hallból apa kiabálása ütötte meg a fülemet.
- Sophie! Gyere le, itt az egész család! Már csak te hiányzol!
Én pedig önkívületlenül és kábán megindultam, hogy élvezzem a délután további részét. Csak arra emlékszem, hogy nevetve viháncoltam a parkban, újra öt éves kislányként a kedvenc rokonaim társaságában. De nem tudhattam meddig fog övezni a békés, vidám rózsaszín szappanbuborék.
Folytatjuk...