Hóförgeteg

Nem tudom, kinek mi jut eszébe a tavaszi hóesésről, de bennem ez a kis történet született.

A bordó takaró puha bolyhai közül egy elgondolkodó arc bukkan ki. Sötétbarna tincsei rakoncátlanul keretezik ovális arcát, ragyogó, meleg barna szemébe lógnak. Fülét az MP3 lejátszó fülhallgatója "uralja". Lassú melódiát dúdolgat, mélyen belemerül a szöveg sorainak kusza hálójába.

- I wish you were here! [Bárcsak itt lennél!] - énekli halkan - Hát igen, szép is lenne!
Kipillantva az ablakon könyörtelenül kavargó hóförgeteget lát. Megborzongva veszi szemügyre a kíméletlen időjárást. Úgy látszik, a tél még nem akar elmenni, bár a naptár már tavaszt mutat. A lány álmosan pislog, a zene komótos tempóban szól, szinte besüppeszti a kényelmes karosszék mélyébe. A hideg vihar egyre távolabbinak tűnik, szemei kezdenek lecsukódni, csak pár pillanatot várat magára, és már hatalmába is keríti álomfölde.

Váratlanul apró hókristályok örvényében találja magát a levegőben, szobája emeleti ablaka előtt. Értetlenül nézi, amint a szél által letépett takaró a mélybe hull. A jeges fuvallat mardossa az erőtlenül kapálózó lányt testét. A hajába kap, megérinti a nyakát, nem engedi el, játékszerként dobálja testét. Szédül, a félelem eluralkodik rajta, sikítva rúgkapál eredménytelenül. Egyszer csak összeszedve bátorságát kinyitja szemét és megáll. A hó továbbra is őrült táncát járja körülötte, de ő már biztosan áll és szemét a távolba mélyeszti. Hirtelen már nem fázik, az öltözékére pillant csodálkozva. A következő pillanatban azonban meglátja tükörképét a szobája ablakában. Hosszú, kék ruhája a velencei karneválokat idéző részletesen kidolgozott elegáns, hercegnői ruha. Tüll fodrait tépi a szél, azonban mélykék fűzőbe bújtatott felsőteste nem fázik, pedig csupasz vállait csak egy leheletvékony fátyol fedi. Nyakában ragyogó jégkristályokból álló hópihe alakú nyaklánc lóg. Elképedve veszi szemügyre csillámló kék haját, ridegséget sugárzó merev maszkját és jégből faragott díszes koronáját. Ő már nem diáklány, hanem fenséges jégkirálynő. Lábai biztos léptekkel indulnak meg a hópihék által kialakított lebegő ösvényen. Jégtündérek táncolják körbe, ám ő rájuk se hederít, még mindig a furcsa helyzeten mereng. Csak egy dolog vezérli, látni akarja milyen így a világ! Hallja a fák nyögéseit, ahogy sírnak a hó és szél támadásának kereszttüzében, de bármennyire is akar, nem tud sajnálatot érezni. Kétségbeesetten kap a szívéhez. Jéghideg, lassú dobbanások. Kiveszett a melegség belőle. Lejjebb ereszkedik némi érzés reményében. A tavasz első virágai is keserű éneküket dalolják, de a jégszív meg sem dobban, egy könnycsepp sem szántja az arcot. A lány most a háztetők felett van, a belváros felé igyekszik. Az alul elrohanó emberek összehúzzák magukon a kabátjukat, szörnyen fáznak. Az arcuk vörös a szembesüvítő széltől, egyre csak futnak, arcukon keserűség. A lány emlékszik rá, nemrég ő is éppen így rohant haza keserves léptekkel az iskolából. A szív meg se dobban. A kopasz fák ágai felnyúlnak érte, mintha lábát akarnák elkapni és a mélybe rántani őt. A szél süvít, az elszáradt leveleket cibálja ide-oda, a rémséges világ körülöleli az igyekvő lányt.

A belváros egy mellékutcájában hajléktalan kuporog a sarokban. Szakadt, kockás pokrócát szorosan összehúzza miközben tüsszent. Koszos arcán sebek éktelenkednek, melyek még vörösebbek a széltől, kezén ujjatlan kesztyű, fején a fénykorában talán piros sapka szürkéllik. Elkeseredett tekintetét az éppen most leszálló jégkirálynőre szegezi. Egy pillanatra ugyan hitetlenkedés villan fel tekintetében, de hamar visszanyeri közönyös tekintetét. Csak merednek egymásra, a lány kifejezéstelen, a szegény hajléktalan kifürkészhetetlen, keserű arccal. Ahogy így állnak, érzik, hogy valami különös energia áramlik közöttük, a megértésé. Mindketten szerencsétlennek, reménytelennek érzik helyzetüket és elkeseredetten kapaszkodnak mindabba, ami még megmaradt nekik. A feszültség szinte tapintható, ahogy megosztják egymással fájdalmaikat, tökéletes az összhang, mégis szomorúság sugárzik belőle. A lány már nem bírja tovább, kitör belőle a keserűség, szavakba öntve.

- Minden hiába! - motyogja a lány - Nem érzek semmit!!! - mondata elkeseredett üvöltésbe torkollik.
Az öregember csendben magához inti őt. Egy koszos nyakláncot nyom a kezébe, ráncos arcán könnycsepp gördül végig a lányért, aki nem érez semmit. Hiszen neki, ha nem is sok, de legalább egy érző szív megadatott, ami nélkül az ember annyit ér, mint egy kirakati próbababa. A lányt furcsa érzés keríti hatalmába, ahogy az ékszerre bámul. Pontosan nem tudja kivenni mi az, de valami azt súgja neki, ezt már látta valahol, sőt ismeri. A környék is halványan dereng emlékezetében. Az a gondolat tör rá, hogy vége útjának, végre beteljesíttette célját, amiért jött. A jégkirálynő alakja elhalványul a hajléktalan szeme előtt, eltűnik, majd a szobája ablaka előtt tűnik fel és ismét kívülről tekint otthonára. Meglepetten nyugtázza, hogy ismét otthon van, majd előveszi és letörli a kapott ékszert. Egy élénkpiros szív alakú medál ezüst szálon. Érti már, az érző szívét fogja a kezében, amit valamikor oly megvetően dobott el a nyaklánccal együtt. Egy fiútól kapta. Nem rég történt, hogy elege lett belőle és dühében hazafelé megszabadult az emlékétől, így próbálva lerázni a szíve mélyén lakozó érzéseit, hiszen legbelül szerette a fiút, de hirtelen haragjában egy aprócska vita miatt összeveszett vele. Hiányérzet hasít a lányba, majd lassan minden elsötétül.

- Kicsim, kelj fel, látogatód van! - szólongatja édesanyja a fotelben alvó, bordó takaróba burkolózó lányt. Ő felpillant zavartan, kócos hajába túr és megtörli szemeit, majd az ajtó felé fordul. A barátja van ott, félszeg mosollyal álldogál, izgul, majd nyugalmat erőltetve arcára, bár idegességtől remegő hanggal így szól:

- Szia! Azt hiszem ezt elejtetted! - mutatja fel a szív medálos láncot, miközben a lány anyja elhagyja a szobát.

- Köszönöm, hogy elhoztad nekem! - mondja könnyes szemmel. Újra visszatér belé a szív, érzi, ahogy melegen megdobban, szája mosolyra húzódik, csodálatos érzés önti el. Az ő szerelme páratlan, mosolyt tud csalni egy könnyes arcra!

A meleg szobában ülnek, őszinte szeretettel ölelik meg egymást. A békés pillanat, a teljes harmónia immár kizárja az örvénylő hóförgeteget.