Születésnap

Sziasztok! Néhány napja nézegettem az archívumot régi, poros bejegyzéseket és ezek alapján a 

blog legelső bejegyzését a mai naphoz képest pontosan 2 éve tettem közzé. Azóta szert tettem egy-két (és itt most tényleg szigorúan értendő) kedves olvasóra, akik el sem képzelhetik mennyire sokat jelentenek nekem. Néha néha még visszajelzéssel is szolgálnak, ami tényleg hihetetlenül jó érzés. Tudom, hogy nem csak úgy írom szerelemből, hanem van, akit érdekel, van, aki olvassa. Persze én akkor is írnék, ha nem lennétek, de így, még sokkal jobban élvezem. Ugyan elkezdődik a nyár (hurrá! Vakáció! Jut eszembe, ha jól figyeltek a TV2 híradójában benne vagyok. Ha szemfülesek vagytok megtaláltok. Egy nagyon szép lány mellett, kékben. Nagyban mutogatok az elején.), de én maradok, sőt, ha lehet több időm lesz és írogatni fogok, bár elég sűrű programom van a nyárra.

Szóval csak szeretném megköszönni, hogy az elmúlt 2 évben itt voltatok nekem, ha nem is végig, de lelkesedéssel. Nem akarok közhelyes mondatokat írni, csak egyszerűen annyit, hogy az eddigieket köszönöm, és folytatom tovább, ne féljetek.

Gondoltam közlök 10 random tényt magamról, de nem tudtam felsorolni, aztán nem is biztos, hogy érdekel titeket, ezért inkább arra gondoltam, hogy küldök egy gyönyörű szép mosolyt nektek!

Veled érzem a színpadot...

Sziasztok! Azt hiszem nem tudom mi lenne a találó cím ehhez a kis szösszenethez. Tegnap hallgattam a népzenei kis összeállításomat és megszólalt ez a dal... azonnal füzetet és tollat ragadtam és muszáj volt írnom. Úgy érzem ez az én célom, okom amiért írok, hogy megosszam, megpróbáljam éreztetni veletek azokat az érzéseket, amiket nem mindenki élhet át. Mint a tánc. Amúgy is szeretem ezt az új koreográfiát. Jó a táncanyag és azok közé a szerencsések közé tartozom akinek jó a párja, nagyon. nem tudom mennyire lett jó, gyanítom nem annyira, de gondoltam megosztom, mert azt a kérést kaptam, hogy írjak. Hát tessék,  itt van. Várom, hogy elégedett vagy-e. A mellékelt kép egy hete készült, és az ihlet másik fele ebből származik.

-Figyelem srácok, meg van a párbeosztás. - hangzik el a tánc tanárom szájából és mindenki megfeszül. Eddig a barátnőmet nyugtattam, hogy biztosan benne lesz az elsődleges párbeosztásban, de most már csak az én helyem biztossága érdekel. Tudom, önzőség. Ezt a részét utálom a legjobban a táncnak, hogy nem lehet mindenki részese a színpadi szereplés felülmúlhatatlan mámorának. De most én vagyok a fontos. Szerepelnem kell, méghozzá nem is akármilyen párral, Vele.
Végül is megkaptam, amire annyira vágytam. Szinte minden próbán vele táncoltam, így nem meglepő másoknak sem. Mégis megnyugtat a tény, hogy kimondták. Most már szentesítve van. Van egy biztos támaszpontom most, mikor szereplés ideje eljön. Ideges vagyok, nem is, inkább izgulok. Most mutatjuk be először az új koreográfiát. Legalább az ezredik alkalommal szereplek, de felejthetetlen, tökéletes és mindig más. A színpadon lenni hihetetlen. Az arany fénycsóva röntgensugárként világítja át a lelkem. A táncom, a színpadi megjelenésem én magam vagyok.  A hangulatom, az érzéseim tükörképe. Azt gondoltam nehéz kifejezni tánccal, amit érzel, de amint a színpadon vagyok rájövök, hogy mi sem egyszerűbb. Sugárzik minden társamból hogyan érzi magát, szívből csinálja-e vagy csak kötelességből. Először borzasztóan izgulok, remeg a lábam, de amint megszólal az első ének korlátlan, csapongó boldogság övez. Éneklek, ahogy a torkomon kifér, ezzel is mutatva mennyire elememben vagyok. Ismét körbe nézek. Széles mosolyok, remegő hangszálak, hangos, világot bezengő ének, és lassan mindenki táncolni kezd. Tökéletes. Imádom ezt csinálni.
Idővel eljön a szólónk is. A próbán is, azóta is, minden alkalommal "belehalok". Úgy érzem csak mi vagyunk, ketten a világban. Csak a párom meg én. A tánc és a zene. Ránk irányul a világ figyelme. Ez az a tökéletes pillanat, aminek múlhatatlannak kellene lennie. Ilyenkor érzem a legerősebben azt a furcsa, megfoghatatlan érzést. Valamiféle ködös, bizonytalan vonzalom és határtalan, túláradó szeretet. Mégsem vagyok benne bizonyos.
Hamarosan végéhez érkezünk a műsornak. Már csak a lendület és a színtiszta boldogság visz előre. Érzem, tudom, hogy a közönség is élvezi a táncot. Az utolsó, közös sor, még egy hajrá. Megint a rossz csujogatást kezdtük el, de sebaj. Vége. Megállunk és a nézők felé fordulunk. Zihálva, szélesen vigyorogva belenézek a reflektorba. Alatta sötétben a közönség. Meghajlunk és ők tapsviharral díjaznak minket. Végigpásztázom a közönséget. Mosoly van az arcukon, boldogság. Örömet szereztünk nekik.

Lopott szavak

Sziasztok! Ott nem tudom milyen az idő, de itt már napok óta esik, és annyira lehangol, hogy minden ok nélkül szomorúnak érzem magam. Gondoltam írok, de úgy éreztem a szavaim most olyan közhelyesek lennének. Segíteni szeretnék a legjobb barátnőmnek, de képtelen vagyok. Ilyenkor utálom, hogy nem vagyok empatikus. Tudjátok most csak belefúrnám magam a nemlétező szőke herceg(em) karjai közé, a vállába temetném az arcom és ennyi. Béke és nyugalom. Esetleg egy kis csoki. Na, szóval inkább most Petőfit hívom segítségül. Tudni kell rólam, hogy hadilábon állok a versekkel, nagyon kevés van, ami tetszik. De most úgy gondoltam a tőle lopott szavak segítenek kifejezni a lélekállapotom. Ha érdekel...egyáltalán....

 A bánat? egy nagy oceán

A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

 

 

 

 

 

 Itt állok a rónaközépen...

Itt állok a rónaközépen,

Mint a szobor, merően.

A pusztát síri csend födé el,

Mint elfödik a halottat szemfödéllel.

Nagymessze tőlem egy ember kaszál;

Mostan megáll,

S köszörüli a kaszát...

Pengése hozzám nem hallatszik át,

Csak azt látom: mint mozog a kéz.

És most idenéz,

Engem bámul, de én szemem sem mozdítom...

Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

Fotóblog

Sziasztok! Ez itt a reklám helye!:D Hamarosan egy régi-régi elkezdett novellácskával érkezem, a nyárra való tekintettel, de addig is nézzétek meg a fotó blogomat. A saját nevemen futok, kivételesen.

A novelláról elöljáróban csak annyit, hogy ezúttal én magam vagyok a főszereplő, a legjobb barátnőm és az öcsém is. Egy nap eseményeit feldolgozó történet, de persze minden úgy, ahogy a fejemben történt, amit a képzeletem hozzáadott. És most meg is ismerhetitek az egyik legnagyobb jellemhibámat, mert mint mondtam, a főszereplő én vagyok.

 

http://kajli-emese.blogspot.hu/

A lázadás szikrái ~ The sparks of rebellion

 Avagy Cathy és Maddie

Sziasztok! Gondoltam belevágok egy kicsit komolyabb témába. Igazából az egész oka egy irodalom óra, egy Vörösmarty vers. Azt várták anno az emberek, hogy a könyvek fogják megváltani a világot...Gondoltam hát, hogy akkor nem csak úgy minden cél nélkül írogatok, hanem valami hátteret adok neki. Azt hiszem nem kell megmondanom az alapgondolatot, mert elég egyértelmű. A címet csak azért írtam oda angolul, mert szerintem annyira jól hangzik. Bocsánat, anglopholie vagyok.

Cathy az öreg platánfa árnyékában ült a régi, piros padon és elmerülten nézte, ahogy a tornacipője kis porfelhőket kavar fel. A többiektől távol foglalt helyet, ami elég nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy az iskola 800 diákja mind itt nyüzsgött. Szokásához híven a gondolataiba volt merülve, amikor egy fémes koppanás csendült fel. Látótere határán magassarkús lábak jelentek meg.

- Fel kéne venned! Más eleshet benne és szemetelésnek számít! - mondta a közeledő alaknak. Oda se kellett néznie, tudta, hogy nővére, Maddie jön felé, aki közben oda is ért és leült Cathy mellé.

- Szia Hugi! Mi újság? Megfognád ezt nekem? - nyújtott felé egy hatalmas doboz bonbont - Jake vette nekem, hát nem édi? - kérdezte, miközben előhalászott egy doboz salátát a táskája mélyéről.

- Az előbb azt kérdeztem nem zavar-e, hogy eldobtad azt a light colás dobozt? - támadott Cathy.

- Nem igazán érdekel. Mire vannak a takarítók? Az Isten szerelmére, Cathy! - forgatta a szemeit Maddie.

Első ránézésre nem is gondolná az ember, hogy Cathy és Maddie ikrek. Nagyon különbözőek, az őket felületesen ismerő iskolatársaik röviden úgy vélekednek a két lány tűz és víz. Egyetlen közös vonásként azt emlegetik, hogy mindketten népszerűek, és szinte mindenki szereti őket, kivéve persze az ügyeletes nagy arcú bandát, az "iskolai felső tízezret".

- Annyira jó, hogy végre igazán itt a tavasz! - mosolygott oda se figyelve nővérére Cathy.

- Ja, tisztára! - kontrázott Maddie - Jaj, majdnem el is felejtettem, ezt Marianne küldi. - húzott elő egy füzetet. Catherine Diaz Matek füzet, hirdette a címke rajta.

- Köszi! - vette el Cathy - Megkaptad a házi dolgozatot Weavertől végül is?

- Aha. Csak a génmanipulálás következményeiről szóló bekezdésemet javította ki. Ötöst adott.

- Ki hitte volna. - ironizált Cathy - Fogalmam sincs hogy csinálod! - tette hozzá elismerően.

- Nem olyan nehéz. Neked meg hogy megy az a sok matek képlet a fejedbe? Elképzelhetetlen!

- Sokkal egyszerűbb a biológiánál. Elég csak néhány alapképlet, abból levezethető minden. A többi már csak gyakorlás kérdése. Ma ott lesznek a borítékok az asztalon mire hazamegyünk, tudod?
- Annyira izgulok, mi van ha mégsem vesznek fel?
- Ne legyél már ilyen, Maddie! Bolondok lennének nem felvenni! - mosolygott biztatóan Cathy.
- Könnyű neked. Sosem kellett küzdened azért, hogy elfogadjanak. Mindig irigyeltem az önbizalmadat. Most már igazán  nehéz kitörni a népszerűség koronázatlan Barbie-hercegnője imázsból. - felelt bágyadt mosollyal Maddie.
- Ha ezt a beszélgetést meghallaná valaki már nem is lenne olyan nehéz. Meg ha megtudnák, hogy az iskola ügyeltes szépségkirálynője a a Dundee-i egyetem orvosi karára készül.
De sosem fogják megtudni, csak azután, hogy elballagtak. Maddie midig is ügyelt a részletekre. A tanárok sosem olvasták fel hangosan a jegyeit. Az összes versenyeredményét eltitkolta, összejött Jake-el, a focicsapat kapitányával. Az amerikai filmek pontos mását építette ki. Két dolgot nem tudott megváltoztatni: a természetéből fakadó kedvességét és a testvére iránti szeretetét. Cathy ellenben mindig is a saját útját járta. Sosem szenvedett önbizalomhiányban. Egyszerű volt, kedves és jó társaság. Mindenkivel szívesen beszélgetett és segített, ahol csak tudott. Egy dolog szúrta a szemét a többi diáknak: okos volt. Sokszor megpróbálták kihasználni, házi írásra kényszeríteni, de Cathy erős volt.
A lányok elsétáltak a sportpálya mellett, vissza az iskola épületébe. Már csak az utolsó hajrá. Két óra és mehetnek haza. Holnap már csak a ballagás van. A pályán a fiúk fociztak. Élen a labdával Jake. Félmeztelen felsőteste olíva színű, kockás hasán izzadságcseppek csillognak. Kócos, barna haja a homlokába libben a lendülettel. Ellövi a labdát a kapu felé. A megfeszült izmai kirajzolódnak. Lába a levegőbe kinyújtva, ott, ahol fél másodperce még a labdát érte. Karjai széttárva, hogy sikerüljön megtartania az egyensúlyát. A labda beszáguld a kapuba, el sem tudja érni a hálót őrző fiú. Jake diadalittasan felüvölt és körülnéz, hogy látta-e valaki. Rögtön kiszúrja Maddie-t és int neki. A barátnője gyönyörű, mint mindig, mellette Cathy apró kisegérnek tűnik.
- Haver, a barátnődet beszennyezi egy gyík! - kiált oda Jake-nek egy Dylan nevű srác. Szintén focista, az öntelt, arrogáns fajtából. Jake fogai megcsikordulnak, hallani a beálló fagyos csöndben. Amióta Maddie-vel van megváltozott belül ő is, de nem mutathatja. Tudja jól milyen jó ember Cathy. Maddie várakozásteljesen néz Jake-re. Mit fog tenni a barátja? Mindketten tudják milyen megbélyegzéssel jár, ha megvédik Cathy-t.
- Semmi gond - suttogja Cathy Maddie-nek. Ugyanaz a felhőtlen mosoly az arcán, mint fél órával korábban. Belül a szíve hevesen zakatol. Mintha tőrrel szurkodnak, olyan érzés. Torka lángokban, de meg sem nyikkan. A pillanat megfagyott, de nem  érteni mi játszódik le a fejükben, ezt csak ők tudják, senki más.
- Ne bántsd Cathy-t! Akkor lehet a testvérével, amikor akar. Nagyon kedves lány! - mondta csendesen Jake. Mindenki tisztán hallotta, de ellenkezni senki sem mer. A csengő rideg csörömpölése töri meg a feszültséget. A fiúk felveszik a pólójukat, Cathy és Maddie szó nélkül órára sietnek. Jake odasétált a lányok korábbi helyére és követte őket a tekintetével. Amikor a pillantása a földre téved apró vízcseppek nyomai (avagy könnyek nyomai) a porban.
Az utolsó magyar óra. A terem négy pontjában Cathy, Dylan, Jake és Maddie. Csendben ülnek, mintha semmi sem történt volna közöttük. Cathy asztalára egy papírt csúsztat valaki.
" Könnyek? J. x" Cathy halványan elmosolyodik, és visszaír. Most Jake asztalára kerül a cetli. "Fájdalomból és hálából. Köszönöm! :) C." A két szempár találkozik. Átsuhan egy halvány mosoly az arcukon és vége. A csengő megszólal és minden elillan...
Az igazgató a színpadra kép és leveszi a mikrofont az állványról. A szokásos búcsúzóbeszéd. Csend telepszik az udvarra. Sose hallgattunk végig egy beszédet sem, de mindannyian figyelünk. Mindenki előtt leperegnek a négy év eseményei. Az osztálykirándulások, a felelések, a közös bulik. Sosem volt még senki ilyen közel a felnőtté váláshoz.
- Most pedig hallgassuk meg a végzősök nevében Catherine Diaz-t! - fejezi be az igazgató. Cathy elindul az emelvény felé. Hirtelen minden elnémul körülötte, csak a saját szívverése dörömböl a fülében. Azt hitte könnyű lesz, kezében a papírral, majd érzelemmentesen felolvassa, de nem. Hirtelen megrohanták az érzések. Sírás fojtogatja a torkát, de beszélni kezd. Csak mondja monoton, amikor hirtelen megpillantja Jake arcát a tömegben. Szeretetteljes mosoly és aggódás. Biztos látja milyen rosszul van Cathy. Cathy ekkor leereszti a papírját és szenvedélyesen beszélni kezd.
- ...Tudom most azt kéne mondanom hiányozni fog ez a tökéletes négy év, de nem tudom. Mindenki jól tudja milyen küzdelmes ez az időszak! El akarjuk fogadtatni magunk másokkal, mert különben a társadalom kikészít. Megbélyegeznek, kigúnyolnak, kihasználnak. Ez még azoknak is fáj, akik magabiztosnak tűnnek. Miért kell álcáznunk kik vagyunk valójában? Bemutatom nektek a testvéremet, Madeleine-t. Népszerű, csinos és ott van neki Jake, a focicsapat kapitánya. Ti ezt tudjátok róla. De ő az a lány is, aki az a lány is, aki a Dundee-i egyetem orvosi  karára nyert felvételt, akinek minden biosz dogája ötös és négy évig kitűnő tanulmányi eredménye volt. Megnyerte az országos biológia diákolimpiát és kijutott a nemzetközi döntőbe. Engem is úgy ismertek, mint a gondtalan, nemtörődöm lányt, de igenis fájt annyi éven át a piszkálás. Volt, hogy álomba sírtam magam egy rosszabb nap után. Tegnap, amikor Jake megvédett igazán jól esett. Miért kell hát ilyennek lenni? Mire jó ez? Gondoljátok, hogy jövőre a felsőbb évesek nem fognak piszkálni az egyetemen? Ha majd a gyerekeitek jönnek haza sírva az iskolából a piszkálás miatt mit tesztek? Csak azt akarom, hogy hagyjuk magunk mögött ezt a viselkedést és mostantól legyünk  igazi nagy közösség, hogy az eredeti beszédem igaz legyen! - fejezte be kipirosodott arccal Cathy.
Nagy csönd. Senki sem szólt és nem tett semmit egy borzasztó pillanatig. Minden hiába volt? De akkor felharsant egy kirobbanó erejű, mindent elsöprő tapsvihar.