Csodaország romjai

Az alábbiakban egy, az iskolai újságban megjelenésre kerülő cikkemet olvashatjátok. Műfaját tekintve publicisztika, de én inkább egy érdekes metaforának nevezném. Remélem ezzel egy csöppet bemutathatom egy másik oldalamat is.

Minden reggel elmegyek a régi játszótér mellett. Vetek egy pillantást a porosodó-korosodó mászókákra, hintákra és tovább állok. Mindig ilyen, mit nézzek rajta? De ma, ahogy a felkelő nap narancsos fényében feltűnt a játszótér ködös sziluettje és megcsapott az az édeskés, langyos, barnuló leveleket idéző őszillat minden más volt.

Mint egy kihűlő csata helyén, úgy állt ott a magányos vasparipa és szemlélte az elesetteket bús, rozsdás tekintetével. Mellette a csodálatos héttornyú kastély, legfelső ablakából pedig a hercegnő integet, túltekintve a vizes árkon. Arrébb a magaslesek tetejében őrszemek kuksolnak, nézik a távolodó ellenséget, csak a jó öreg hinta áll eredeti pompájában, és nevetve lengedeznek rajta a gyerekek, innen nézik végig mesebirodalmukat. De egy hirtelen jött jeges fuvallat visszaváltoztat mindent. Már csak egy kékre festett rugó lovacska dülöngél, ringatva még utolsó lovasának emlékét. A vár, az ócska fa építmény deszkái a földön hevernek a dicső múlt romjaiként, a vizes árok immár homokozó, amibe egy girhes kóbormacska piszkít. A játszótér széli padon a jóízűen beszélgető anyukák helyett komor tinédzser gubbaszt, kezében hanyagul lóg a cigaretta, ő pedig lomhán kifújja a füstöt. Táskája csapzottan ül mellette, nem siet az iskolába. A jó öreg hintát csak a szél himbálja nyikorogva, közben lassan pattog le róla a piros festék, helyét rozsdavörös veszi át.

Hol vannak a mai gyerekek? Hova lett gyerekkorom Camelotja? S nincs válasz, csak hallgat a tér, a hinta csendben nyöszörög. Amikor elhalad mellettem két kis elsős az okostelefonjukat, iPodjukat szorongatva a legújabb internetes játékról beszélnek furcsán rám néznek, miközben az arcomon egy könnycsepp gördül le és virágként ér földet a varázslatos játszótér nyirkos sírján.