V. Fejezet - A bál

Ren az üvöltése után nagyon furcsa lett. A szemei tágra nyíltak, majd egy pillanat elteltével félig nyitottá váltak. Őrült tempóban lihegett egy percig - ez volt az az idő, amikor visszaemlékezett - utána pedig odébb állt. Szörnyen nyúzottnak tűnt. Bocsánatkérően rám nézett sötét szemeivel, melyek ezúttal szomorúságot tükröztek, majd lerogyott az egyik fotelbe. Ahogy ránéztem egy kutya jutott eszembe, aki lepihent egy vereséggel zárult harc után. Mennyire sebezhető ez a fiú! - villant át az agyamon. Odaléptem elé.

- Ren... - kezdtem bele félénken - mi a baj? Mi történt veled?... - nem válaszolt - Én...sajnálom! - hajoltam oda hozzá és megpróbáltam átölelni. Felállt. Megölelt, ajkai súrolták az arcomat, de ő nem nézett rám, lehunyta a szemeit. Éreztem az illatát. Hirtelen minden elnémult körülöttünk. Ren egyszerre hihetetlen mágnesként kezdet húzni. Persze csak így éreztem, valójában mozdulatlanul álltunk. Átéltem a pillanatot, amikor az ember beleszeret valakibe. Felpillantottam. Ren arcát láttam, szemei rabul ejtették az enyéimet. Egy pillanatra úgy éreztem belelátok az elejébe. Egy gondolat volt benne: Nem szabad Őt szeretnem! Teste és szíve azonban ellenkezett a gondolattal, Ren meg akart csókolni. Újra kihűlt körülöttünk a világ, hirtelen zúgó vízesés hangjaként hallottam a szívverésemet. Ajkaink egészen közel voltak egymáshoz, már szinte éreztem a csókját, szívem hevesen zakatolt. Az esze, az a gondolat azonban az utolsó pillanatban győzött.

- Találkozunk a bálon! Sötétzöld ruhát vegyél fel, az a te színed! - kiáltotta búcsúzóul az ajtóból. Fogalmam sincs hogyan került oda; túlságosan a hatása alatt álltam, nem tudtam gondolkozni.

AZ elkövetkező két nap tanulással telet el. Könyvekkel a fejünkön mászkáltunk a lakásban, udvariaskodtunk: Beni meg én. Ezen kívül a képzés elég lightos volt, csak azt kellett megtanulnunk, hogy hogyan táncoljunk, ügyeljünk a helyes tartásra és mindig udvariasak legyünk. A legfontosabb kérdés a megjelenés volt. Tanárunk azt állította, hogy az első bálozóknak fehérben kell lenniük. Vele mentünk ruhát vásárolni. A boltban csak Ren mondata járt a fejemben. Nem kis örömömre szolgált tehát. mikor megpillantottam egy gyönyörű fehér ruhát rafináltan, néhol sötétzöld részekkel megtoldva. Bármennyire is furcsának tűnik a képzeletedben, biztosíthatlak, ha láttad volna azonnal a szívedbe zártad volna. A hab a tortán az volt, hogy a bál témája a reneszánsz kor volt, és a ruha tökéletesen erre a célra volt készítve. Vajon álmodom?

A bál napján tízkor keltem. A reggeli után már jöttek is a fodrászok, sminkmesterek, hogy széppé varázsoljanak minket. Apa ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön egy fényképész, aki lefotózza a családot a báli öltözékében. Ezek a szépségiparba dolgozó emberek szerintem varázslók. Komolyan! Olyan szépek lettünk, mintha soha az életbe egy pattanásunk se lett volna. Persze azért időigényes volt a dolog. Mikor a fényképész kattintott megérkezett a limuzin. Hat órára rendeltük, pontos volt. Elámultam; már ennyi lenne az idő?!

Odafelé a többiek a tanult dolgokat ismételték át, míg én magamban újra és újra lejátszottam a két nappal ezelőtti jelenetet. Számtalan kérdés kavargott a fejemben.Hogy fog viselkedni? Vajon beszélni fogunk-e arról a napról? Hogy fog kiöltözni? Zavarban lesz-e? Még sok más is...A szívem már a torkomban dobogott, mikor megérkeztünk. Féltem attól, hogyha meglátom Rent olyan erősen tör fel bennem az érzés, hogy ezt ki is mutatom, esetleg azonnal megcsókolom, ezt pedig nem lehet. Miért? Mert bár utalt rá, sose mondta, hogy szeret; és főképp azért mert alig ismerem. Különben is tiltja a báli etikett. Már nyílik a limuzin ajtaja, s mi kilépünk a kivilágított bejárat elé. Vörös szőnyegen lépkedtünk, mint a sztárok, csak a sikítozó rajongók hiányoznak. Az ajtóban két jóképű srác állt ( ezt jegyezd, mert később még találkozunk velük), talán 17-18 évesek. Kedvesen fogadtak, ajtót nyitottak nekünk. Belépve egy hatalmas terembe találtuk magunkat,aminek irtózatosan magas plafonja volt. Fülledt, párás levegő, és a pezsgő émelyítő szaga csapott meg. A terem tele volt emberekkel. A nagy nyüzsgés akkor hallgatott el, amikor valaki megkocogtatta poharát egy kanállal: Mr. Imahara volt. megköszörülte a torkát, majd belekezdett beszédébe.

- Hölgyeim és Uraim! Azért gyűltünk itt össze - kezdte közhelyesen - hogy megünnepeljük a Hercegi Kör új tag-családját, Márayéket! Ismerjék meg őket! - ekkor intett, hogy menjünk oda mellé, és mikor odaértünk folytatta - Kérem legyenek velük elnézőek!... - hatásszünetet tartott, miközben Benivel forrtunk a dühtől - Ezennel a Reneszánsz bált...megnyitom!

Hatalmas éljenzés fogadta ezt a néhány, közhelyes mondatot. Megszólalt a zene, mi pedig próbáltunk beolvadni a tömegbe, de Josh Imahara megállított. Arra kért, hogy táncoljam ÉN Rennel a nyitótáncot! Mit tehettem volna? Bár minden porcikám tiltakozott, mégsem illet volna visszautasítani, így igent mondtam. Josh intett a várakozó Rennek, majd sok sikert kívánt és elment. Rápillantottam közeledő fiúra. Bekövetkezett amitől féltem! Amint megláttam az eszméletlenül helyes, lazán és magabiztosan közeledő Ren félszeg mosolyát és tökéletes megjelenését, azonnal zúgni kezdett a fejem. Azonban amint hozzám ért, éreztem a belőle áradó kellemes hűvösséget megnyugodtam. Új zene csendült fel: harmonikus, megnyugtató, ugyanakkor friss és lendületes. Lágyan suhantunk a teremben, ebben a pillanatban úgy éreztem csak MI vagyunk itt, csak ő és én, kettesben. Úgy táncoltunk mintha a vérünkben volna minden egyes apró mozdulat. Van időm megnézni ŐT, gondoltam és felpillantottam a partneremre. Ren ismét a régi volt önmaga volt, komoly képpel nézett rám. Talán csak a fény csalta meg a szememet [micsoda régies fogalmazás XD] és azért láttam mosolyogni. Szemei a tekintetembe mélyedtek. Gyönyörűek, áthatóak és olyanok voltak, mint azoké akik sokat megéltek már. Nemes vonású arcát fantasztikusan zselézett fekete haj keretezte. Egészen belemélyedtem az arca elemzésébe, így alig vettem észre, hogy befejeztük a táncolt. Meghajoltunk, mint a fellépők, majd mint a fellépők, úgy távoztunk a terasz irányába. Kint kellemes nyári szellő fújdogált, a csillagok ragyogtak az égen. Mindketten a korlátnak dőltünk és az eget kémleltük. Hosszú csönd állt be, de nem az a kínos, hanem inkább a boldog "megértő" csend. Végül ismét én törtem meg a jeget.

- Köszönöm! - suttogtam magam elé, de Rennek szánva, a táncra utalva. Erre ő visszahívott táncolni. Úgy élveztem, mint az elsőt. Később mikor már indulni készültünk Ren ismét a teraszra vonszolt. Egy darabig csak nézte, ahogy az eget bámulom, az indulás pillanatában azonban futó csókkal köszönt el a hercegem.