Az életem falmászóként

Az életem falmászóként, 

avagy a falmászó metaforája

Amióta az eszemet tudom mindig is menekültem a problémáim elől. Nem szerettem szembenézni velük.  De aztán egyszer csak nem tudtam tovább.

A nap már lemenőben volt, aranysárga sugarai meleg barnára festették az amúgy fekete szemeimet, de még mindig csak ott álltam, mint aznap reggel. Hangyányit se mozdultam, csak letáboroztam és néztem az előttem tornyosuló akadályt.

A hegy pontosan olyan volt, mint amikor először megpillantottam:  robosztus és fenséges. Óriási szürke tömbjei csupaszan nyújtóztak az  ég felé, körös-körül egy szál fa sem állt, csak a hegy meg én voltunk ott. Cikornyás csúcsai jóval a hóhatár fölé értek, de porcukorral hintett tetejét már nem lehetett látni, ködös felhőfoszlányok ölelték körül. Keskeny utak vezettek rajta, mélyen szántott árkok barázdálták sima felszínét. Hűvös volt, hívogató és elrettentő.

Egy hegymászó bizonyára hatalmas késztetést érzett volna rá, hogy azonnal megmássza, de én világ életemben szerettem a biztos talajon járni. Ki akartam kerülni az akadályokat, nem fejjel nekimenni, megmászni. Nem, egyre csak kerülgettem őket, menekültem előlük mígnem itt állt előttem egy akkora, amit már nem lehetett kikerülni, mert az egy életbe telne. Nekem pedig közel se volt annyi időm, de mint begyöpösödött menekülő, most már egy napja itt ültem és vártam, hogy az egérút felfedje magát, de nem tette. Holnap tovább kell mennem.

Másnap reggel a nap csiklandozó sugarai keltettek, de amint kinyitottam a szemem már el is szontyolodtam: még mindig ott volt a hegy. Nem volt mit tenni, mászni kezdtem. Nehéz volt, elképesztően nehéz. Teljesen volt mindez számomra, de a hegy nem volt könyörületes. Sokszor zuhantam vissza, és kezdtem újra a nulláról a kapaszkodást. Néha nem volt mibe fogódzkodnom, máskor nem láttam a tovább vezető utat. Nyúltam egyre feljebb, az izmaim megfeszültek és kiürítettem az elmém. Csak arra koncentráltam, hogy mi lesz a következő lépés, hogyan fogom megtartani magam három végtaggal, míg a negyedik új helyet keres. Lassan haladtam, évekig tartó küzdelem árán jutottam egyre feljebb. Bár egyre edzettebb lettem, az út mindig nehezebbé vált. Amikor másztam már nem kerestem a célt, a mozgás öröme vitt előre. Sokat zuhantam, megsérültem, volt hogy hetekig egy helyben ültem és egyre csak a megoldást kerestem. Volt, hogy azt hittem itt a vége, teljesítő képességem határára értem, nincs tovább, ez lehetetlen. Ám mindig jött valami, ami arra késztetett, hogy sose adjam fel. Azelőtt gyenge voltam és gyáva, a hegy megtanított küzdeni.

Egy reggelen, évek munkája nyomán végre felértem a csúcsra. Mielőtt még tovább álltam volna megtorpantam pár pillanatra. Mesés volt a kilátás. A felkelő nap aranyló sugarai életre keltették a tájat. Megmozdultak a völgyek, a mezők, faluk, tavak, erdők és városok, de mind aprónak tűntek. Én voltam a csúcson, minden alattam terült el. Zöldellő dombok, csicsergő madarak, bégető nyáj, táncoló, daloló emberek. Visszanéztem, mögöttem a kopár, magányos puszta az országúttal. Könnyű volt a döntés: előre megyek.
Évek teltek el azóta, hosszú, boldog évek és még mindig hegymászó vagyok. Minél több akadályt küzdök le annál szebb és teljesebb lesz a világ, de ma már nem ez hajt előre. Boldog vagyok, hogy mászhatok, mert ettől leszek önmagam. Már nem félek szembenézni vele, mert tudom, hogy milyen szép küzdelem lesz, még ha nehéz is lesz. Nekem nem kell csoda, arany, ezüst, gazdagság, elég az, ha csak mászhatok.

És egy kis zene hozzá.:)