Van egy kimászatlan utad!

Szombaton akkor megyek mászni a Vandával, jó? - mondtam anyának, aki persze rögtön rémesen megijedt és meg se akarta engedni, de mikor biztosítottam róla, hogy lesznek ott olyanok, akik vigyáznak rám lassacskán belenyugodott.

A barátnőm már három hónapja mászik. Ki akartam próbálni, meg ő is hívott, szóval most így alakult ez. Ő szólt én meg mondtam, hogy miért is ne. Bár eleinte mókásnak tűnt a gondolat, azért mire odaértem már más volt  helyzet.

Mielőtt elindultam otthonról beborult és esni kezdett a hó. Viharos széllökések kísérték, ítélet idő kerekedett percek alatt, annak ellenére, hogy 10 perce még ragyogó napsütés volt. De 5 perc se telt bele már el is vonultak a fellegek, az ég tiszta, kék volt. Utána megint beborult és újból hópihék szántották az arcomat. Bizarr mód tökéletesen igazodott az időjárás a bennem kavargó érzésekhez. "De jóó...megyek mászniii!! Nem  lesz semmi baj, ott lesz a Vanda meg mások is. Segítenek majd!"..."Úr isten, mi lesz, ha leesek? Annyira béna leszek, mindenki rajtam fog nevetni!" Sorra váltották egymást a fejemben a rémesebbnél rémesebb és a vidámnál vidámabb gondolatok. A fagyos szél azonban egyre csak fújt, fülembe süvítve a negatív gondolatokat, amik így megsokasodtak a fejemben. Mire felszálltam a buszra már rémesen izgultam. Beálltam a forgóba és csendben, lehajtott fejjel átadtam  magam a rémképeimnek. Amikor besütött pár pillanatra az aranysugaras nap, rózsaszínben láttam a világot, máskor a szürkeség vett körül. Két megállóval odébb felszállt egy pár, akik velem szembe telepedtek le. Hófehér bőrű, holló hajú lány és kék szemű, kreol bőrű barátja.  Egyetemisták lehettek. Csendesen beszélgettek, oldalt állva nekem. Egyszer rám pillantott a lány. Hirtelen elkerekedtek a szemei, rémület ült ki az arcára egy pillanatra. Attól kezdve az út hátralevő részében csak a pasija hátát nézhettem, ő elbújt előlem. Mit láthatott? Arra gondoltam, talán valami ördögöt látott a szememben. Rossz érzés volt, mintha kidobna  magából a társadalom, mert bennem van valami születésemtől fogva, és én nem tehetek róla. Szörnyként kezelnek, és én magányosan összeroppanok. Csak barátokra vágyok, de félnek, nem is igazán tőlem, hanem a bennem lakó szörnytől. Alighanem más is érezhette az ördögi erőt, mert az előző megállóban felszáll cigány asszony karjában megbújó csecsemő felsírt. Nagyobbik fia úgy sündörgött mellette, mint valami kis krampusz, az alvilág szolgája.  A pár a következő alkalommal leszállt, helyette egy idős hölgy került velem szembe. Szigorú arca és világító kék szemei voltak. Gonoszan méregettek, néha még ki is villantotta hegyes fogait. Olyan érzésem volt, mintha megfigyelnének a bennem élő szörny miatt. Nem engednek szabadjára, mert félnek tőlem. Félnek, hogy kárt okozok a társadalomnak, hirtelen gyilkolni kezdek, vagy nem is tudom mit tehetnék. Úgy látszott elszabadult a pokol a buszon.  Megkönnyebbült sóhajjal szálltam le a megfelelő megállónál és mosolyogva köszöntem a már rám váró barátnőmnek. Felsétáltunk az "mozgásközpontnak" nevezett komplexumba, gyorsan átöltöztünk és nekiálltunk mászni. Amikor megláttam a három külső falat enyhe félelem fogott el. Én ezt képtelen leszek megmászni. Korábban már próbálkoztam egy adrenalin parkban hasonlóval, de ott még a vízszintes fal is problémát okozott, itt meg hemzsegett a negatív falfelület. Elhúztam a számat, de nem volt menekvés. Megpróbálkoztam a legegyszerűbbel, a legfüggőlegesebb szakasszal és csodák csodája sikerrel vettem az akadályt, bár pár alkalommal útmutatást kértem a következő lépéshez. Megpróbálkoztam egy másikkal is. Csak a táv háromnegyedéig jutottam el, de elégedett voltam magammal. Néha lenéztem a magasból, tanácstalanul bámultam a barátnőmre de nem adtam fel, nem szokásom. Van, amikor összeroppanok, szünetet tartok, de feladni? Soha! Inkább bementünk a boulder szobába. Ez olyasmit jelent, hogy egy kicsi szoba, a falain pedig körös-körül kapaszkodók. Még a plafonon is lehet mászni.( Ezzel persze én nem próbálkoztam meg.) Az apró teremben rajtunk kívül még két srác volt, szemmel láthatólag profibbak, mint én.  

Egy darabig pihentettek a karomat és csak néztem őket. Iszonyatos munka volt az, amit csináltak. Rendkívül jó fizikum kell hozzá, de mégsem csak az erő a lényeg. Fejben nagyon ott kell lenni. Előre el kell tervezned, mint fogsz csinálni, mert nincs közben időd ezen töprengeni. Elfáradnak a karjaid és a következő lépésnél belezúgsz a szivacsba. Pontosnak is kell lenni, mert egy rossz lépés és máris zuhansz. Az előbb említett két srác is többször leesett a plafonról. Hatalmasat nyekkent a hátuk az ütéstől, de gyorsan felálltak és újrakezdték. Megfeszültek az izmaik és újra léptek kőről kőre és kapaszkodtak egyre feljebb. A barátnőm is megpróbálta. Nem okozott neki sok problémát. Örültem ennek, mert a két srác elég önteltnek tűnt, nem kis meglepetésről árulkodott arcuk amikor a barátnőm megkérdezte, hogy csak eddig jutottak.

- Na gyere, csinálok neked egy utat! Vagy próbáld a sárgákat, azok a kezdők. Mondjuk az f-et! Ezekre kell a kezedet rakni, a lépések szabadok. - indítványozta a barátnőm és bele is kezdtem. Eleinte jól ment. Nem voltak túl nehezek és jó érzés volt fent lenni a falon, nem csak sután nézni az ügyeseket.  Megfeszültek az izmaim, kezdtem nem érezni az alkarom sajgó fájdalmát. Mire megcsináltam őket, vagy ahogy egy mászó mondaná "kimásztam" a két srác elment. Csak ketten voltunk. Beszélgettünk egy kicsit, pihenésképpen fetrengtünk a szivacsokon. 

- Na, akkor csinálok neked egy utat! - mondta és felkelt. Meg is csinált egyet, amit elsőre megcsináltam.

- Ennél azért többre vagyok képes! - morogtam vidáman. Erre összeállított nekem egy nehezebbet. Ülve kellett indulnom. Hatalmas kihívás volt. Lendületet kellett szereznem az induláshoz és meg kellett tartanom magamat egy pillanatra. Sokszor visszahuppantam és dühösen meredtem a falra. Ez nekem nem megy! Persze csak pillanatnyi megingás volt, nem adtam fel. Lassan csak összejött párszor. Továbbhaladva azonban újabb problémába ütköztem. Egy apró kövön kellett pontosan lábat cserélnem és utána hatalmas terpeszbe átlépnem a fal másik oldalára. Puff! Mindig leesetem. Besüppedtem a szivacsba és néztem a plafont.

- Nem hagyom ám, hogy feladd! Van egy kimászatlan utad! - mondta a barátnőm.

- Nem vagyok az a típus! - morogtam is ismét leültem az indulóponthoz. Lábaimat ráraktam a kezdő lépésekre, megfogtam a kezdő követ és felnéztem a falra. Átfutott az agyamon, hogy mit fogok csinálni. Kiürítettem az elmémet és mászni kezdtem. Jól ment, már az utolsó lábcserés részig jutottam. Összeszorítottam a fogaimat és megpróbálkoztam vele. Puff! Leestem. Kifulladtam, az erőm a végére járt.

Kimentünk, mert zsúfolttá vált a terem. Megpróbálkoztam  a harmadik fallal is. Az elején egy hatalmas negatív felület, utána vízszintes, egyszerű rész és a vége ismét nehéz. Bebiztosított a barátnőm és én elindultam. Már a legelején is nehéz volt a lábamnak fogásokat találni, a kezemet viszont még inkább nem tudtam hova tenni. Percekig küzdöttem. Már eljutottam a negatív fal közepéig, de leestem és nem bírtam visszakapaszkodni. Rettenetesen dühös voltam. Mennie kell, ez még nem lehet túl nehéz. További percek hasztalan próbálkozása után feladtam. Ez meghaladja a képességeimet. Végül is most mászok először vagy mi.

-  Nem baj, én amikor először voltam meg se próbáltam. Különben is, van egy határ ami után már nem tudsz mászni az ujjaid miatt.

Hát beletörődtem. Elmentünk öltözni, másfél óra kemény mászás után.

Hazafelé már vidáman beszélgettünk a buszon és eloszlott bennem minden félelem. Lehet, hogy legközelebb is kipróbálom, ha lesz időm. Bár már a buszon is kapaszkodni rémesen fájt mégis mosollyal az arcomon távoztam, annak ellenére, hogy az öcsémet kellett megkérnem, hogy nyissa ki nekem a vizes palackot.