Beton pocsolya

Hello!:)
Na tessék, megint elhanyagoltam az írást...csak mostanában rákattantam tumblr. -re és ott garázdálkodom és írogatok angolul. Szóval kárpótlásként gondoltam írok ide még egy kicsit...tegnap voltam a városban és olyan érzéseim voltak...amik megírásra valók. Legalábbis én azt hiszem. Szóval íme.

December 22. Két napom van, még gyorsan vásárlok egy ajándékot és kész is. Rémes tömeg lesz, de hát megint én vagyok a hibás, mindent az utolsó pillanatra hagyok. 

Tényleg igazam lett, a bevásárlóközpont tele volt, meg se lehetett mozdulni, fel-le rohangáltak az emberek, 45 percet álltam sorba egy buta kis nyakláncért... máris kész volt az ünneprontó hangulat. Mi a jó a karácsonyban? Folyton csak vásárlás, idegeskedés, nem is tetszik neki, amit vettem....fúúúúú....nagyon ideges voltam. Úgy éreztem elég csak egy rossz szó, és máris felrobbanok. Egyszerűen csak nem bírtam elviselni ezt a hatalmas tömeget, a megfelelési kényszert. Még éppen időben mentem ki, mielőtt hangos kiabálásba kezdtem volna az előttem araszoló nagymamával. A forróság utána megkönnyebbülés volt a hűvös szellő, ami az arcomat érintette. Kint is sokan voltak, de legalább nem voltunk egy szűk helyre zárva. December...hát hol késlekedsz? Szürke beton, koszos pocsolya, idegesen dudáló autósok és buszok tömkelege, dühödten üvöltöző járókelők. Hova lett az, ami gyerekkoromban olyan varázslat volt, hol a hó, a vidám, csillogó égők, az ablakokban égő gyertyák, a varázslat? Miért nem találom már azt, ami régen annyira megfogott, amiért vártam mégis ezt a fagyos hónapot? Felnőttem... felnőtt mindenki, évek múltak, az élet nehezebb lett, könyörtelenebb a világ, elveszítettem valamit, ami olyan fontos volt. Minden szürke nekem már, pont olyan mintha esős, barna november lenne, nincs karácsony a szívemben sem. Ezen kesergek, amíg felbaktatok s főtérre, hogy találkozzam a barátaimmal. A táskámban ott lapul az ajándék, valami, amit szívvel-lélekkel készítettem. Erre elmosolyodom...hát mégis csak ott van az a karácsony, csak mélyre rejtve. Nem az utcán kell keresni. A kávézóban ülve, fahéjillatú forralt bort kortyolgatva, a barátaimmal körülvéve, az ajándékozottam mosolyában találtam meg.

Apróságok

Van pár egypercesem. Vagy nem is egyperces...nagyon kis rövidke szösszenetek. Pillanat ihlette gondolatok amiket valamilyen oknál fogva leírtam. Hát...jó olvasást!

Csak mi ketten

Sötét csend honol a hatalmas báltermen. Most magányos, pedig tegnap még százak nyüzsögtek benne. Belépek, s amint a lábam a padlót érinti érzem, hogy vonz magához a csendes, magányos sötétség. Ahogy lépdelek: kip-kop - kopognak ezüst topánkám sarkai, és suhog a hosszú, türkiz báli ruhám tökéletes reneszánsz pompájában. Az arcomra helyezem a maszkom és lebegek tovább némán.

Hirtelen felvillannak a reflektorok! Az erős fénytől hunyorítva látom meg, hogy a hercegem ott áll a terme közepén. Vajon ki az? Most halk, lágy zene szólal meg, s a fiú táncba hív. Lágyan suhanunk a teremben, közben van időm alaposan megnézni. Arcán ezüst maszk, finom, szabású, mélykék öltönyt visel. Pontosan olyan, mintha az én ruhám párja volna. Sötét, barna szemeiben szinte elveszek, csak a megcsillanó fény vezet. Pont olyan, mint az enyém.

A zene tökéletes. Harmonikus, mintha valami természeti jelenség volna. Táncolunk, olyan könnyedén, mintha a vérünkben volna.

A zene elhallgat és mi egy picit megpihenünk. Elfáradtunk! Leemelem a maszkját. Hihetetlen, ez Ő!

Gondolatok óceánja

Megborzongok, amint kilépek a kapun. Miért most kell nekem hazamenni? 

Sötét van, s én egyedül koptatom az utcát. Ilyenkor szokásosan különböző gondolatok árasztanak el. Tél van, hullik a hó. Kavargó apró kristályokként köröznek, már a látványukba is beleszédülök. Egy pillanatra meg kell állnom. Behunyom a szemem, majd pár másodperc múlva kinyitom. Így már sokkal jobb. A lépteim konganak a síri csöndben, ahogy haza igyekszem. Egy lámpa alá érek, és a tompa, sárgás fényben úszó világ körülölel. Most még jobban kirajzolódik a kavargó hóförgeteg. Ismét émelygés fog el, de az előzőnél sokkal erősebb. Megismétlem a korábbi mozdulatsort, de most majdnem egy percig tart, mire újra stabilan állok. Szöget üt a fejemben, hogyan is fogalmazhatnám meg ezt az érzést. Ahogy így gyalogolok, olyan, mintha egy óceánban úsznék, árral szemben. Ahogy a hópihék megérintik az arcomat és elolvadnak, mint az emlékek. Amint hozzámérnek felvillannak, majd el is merül, amint elolvad.

Úszom, bolyongok a Gondolatok óceánjában, és félő, nem találom meg a kiutat, a célt.

A vihar előtti csend

A fülledt májusi levegő fojtogató lepedőként telepszik rá a városra, szürkés felhők borítják az eget, a Nap csak helyenként pislog ki köztük. Feszültek az emberek, a madarak sem csicseregnek, még a virágok is összehúzzák szirmaikat, jön a vihar.

Az erkélyről nézek végig a városon. Mintha még a tornyok is összehúzták volna magukat, félnek a közelgő zuhétól. Virágok édesen súlyos illatát hordja elém a feltámadó szél, egy kis fecske erőtlenül küzd röptében, egymagában a város felett. A hajamat is figyelmeztetően cibálja a vihar előjeleként a szél, de nem hátrálok meg. A fenyegető felhők egyre csak sokasodnak, hébe-hóba dörög egyet az ég, néha villám cikázik át rajta. Mentőautó szirénája harsan  fel és távolodik el tőle. Ijedten hátrálok az erkélyajtó felé, fejemben szörnyűséges rémképek villannak fel. Na nem, ez nevetséges! Holmi kis villám nem félemlíthet meg ennyire!

A forróság után jól esik a hűvös szél, ahogy játszadozva körülölel, mintha azt mondaná, nyugodjak meg, nincs mitől félnem. A távolban felcsendül a tejeskocsi gyermeki dallama. Elmosolyodok. Furcsán beleillik ebbe a groteszk képbe, pedig máskor az idegeimen táncol minden egyes hangja.

Ismét villámlik, és a dörgés is egyre esősödik. Újból felsikít a sziréna, de ezúttal méginkább beleremegek az égzengésbe. A szél feltámad, egy hatalmasat nyög az erkély mellett álló cseresznyefa, elhalóban még hallatszik a tejeskocsi zenéje. A felerősödő világvége hangulatnak azonban az első esőcseppek vetnek véget. Felszáll a fülledt levegő, és a bőrömet érinti az immár csendesen hulló, jótékony eső.

Dühödt kiáltások

Elővettem egy régen megkezdett novellámat, és mivel még mindig meg volt az ötlet befejeztem. Remélem nem túl feltűnő a határvonal.  Elég komoly témát próbáltam feldolgozni, kitörni a gyermeki csillogó világomból egy kicsit.

Klikk! Már oly sokadszorra, értelmetlenül kattan a zár, kint vagyok. Aztán lépek párat és üvöltök, ahogy csak a torkomon kifér, és sírok is, folynak a könnyeim. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan letörlöm az arcom és visszafutok a házba. Klikk!  Ezúttal a záródó ajtó kattan mögöttem. Közelítek a világos nappali felé.Tömény a levegő. Édes parfüm, erőltetett vihorászás, sütemények, alkohol szaga tölti meg a házat. Nem bírok belépni a szalonba, ismét kirohanok. Klikk! Újra a napsütéses udvaron vagyok. Meddig csinálom ezt még? Csak be kéne mennem, és egyszerűen nemet mondani. Hát miért nem teszem meg? Mert félek. Félek a haragjától. Belém van kódolva, az agyamba égették tüzes vasakkal, tartozom neki ennyivel. De már hallom ahogy kiált értem. Mennem kell, szorítanak a láncok. Még egy utolsót üvöltök, letörlöm a könnyeket az arcomról ismét és újra nyitom az ajtót. Klikk! Émelyegve lépek a szalonba, szinte látni vélem  a rózsaszín ködöt, amit a sok élvezeti cikk alkot. Kényelmesen ül a karosszékében, kezében egy pohár vörösbor, a rajta átcsillanó napfény játékot vet a falra.

- Sophia! - szólal meg - Még be se mutattalak Mr. Cleveland fiának. Roger, ő a lányom, Sophia!

A megszólított fiatalember feláll. Jól fésült, barna hajú és szemű, enyhén borostás férfiú. Nemesemberhez méltóan, peckes járással jön oda hozzám és kezet csókol.
- Örülök, hogy megismerhetem, Sophia kisasszony! - mondja lágy hangján, közben mélyen a szemembe néz, majd apámhoz szól - Mr. Nobili, miért titkolta ilyen soká gyönyörű lányát?  - tréfálkozik, de bujkál valami komolyság a hangjában. Félelmetes! Nem kedves bók van a szavak mögött, hanem kapzsi vágyak. Estig ülünk ott és jelentéktelen dolgokról társalgunk. Apám a házról mesél, Roger mindvégig engem néz és faggat. Az örökkévalóság pora lepi el a szobát, amíg hatot nem üt az óra és vendégeink távoznak. Jóleső szellő járja át a lelkem, hogy  megszabadulok jelenlétük terhétől. Talán ez kavargott mindvégig a levegőben is, ugyanis végre felszáll a nehéz köd és esni kezd a szürke eső. Csengetnek. Vacsora. Most az oly csendes ház magányában csak ketten ülünk az étkezőben, hallgatjuk, ahogy az óra  ketyeg és farkasszemet nézünk a félelmeinkkel. Már három éve nem beszélgetünk az asztalnál- A halál baljós árnya lebeg felettünk, csendben fogyasztjuk el az ételt, majd kölcsönös udvariassággal, a formaságoknak eleget téve visszavonulunk saját kis birodalmunkba. Ő a földszintre, én az első emeletre. Ahogy megyek fel a lépcsőn a fordulóban megpillantom a portrét. Hollófekete hajú, porcelán bőrű, nemes arcú szépséget mutat. Szája halovány, elegáns mosolyra húzódik, apró ráncok gyűlnek köré. A vastag, mahagóni kereten apró aranytáblácska mutatja nevét.Mair Amelia Warwick. Egy percig elidőzőm előtte arra gondolva milyen jól is állt neki ez a méregzöld ruha.
- Sose hittem volna, hogy eljön az a nap, amikor már csak a képedet nézem válaszra várva...anya! - suttogom neki. Szívszaggató fájdalom hasít belém, mint mindig, ha ezt a képet nézem. A tudat, hogy már nincs köztünk felemészt- Ennél már csak apám viselkedése dühít jobban. Feladott mindent, ami ehhez a világhoz köti őt. El akarja adni a villát mindenestül. Gyáva féreg módjára menekül, fél küzdeni, elvág minden szálat, ami még ehhez a romlott világhoz láncolja! Szánalomra méltó!
Egy óra elteltével átöltözve, higgadtan sétálok át a szalonba. Csípős, kora őszi este van, a kandalló lángjai vígan lobognak. Apám ott ül a karosszékében, valami ódon könyvet olvas. A borítóján arany betűkkel a Malory név díszeleg. Valami hajdanán élt író volt, aki a kelta mondákkal foglalkozott. Vékony, ezüst keretes szemüvege mögül éppen csak felpillant, amikor a szobába lépek. Folytatja az olvasást. Én némán leveszek a könyvem a fotel mellett álló kis asztalkáról és lekuporodom a báránybőr szőnyegre, közvetlenül a kandalló elé. A zöld, bársony borítású könyv gerincét ezüstös betűk díszítik. Jane Austen: Értelem és érzelem Remek olvasmány, a nehézkes nyelvezetétől eltekintve. Ám ma sehogy se akarnak értelmet nyerni a szavak a fejemben. Üres tekintettel bámulom a lángok táncát, közben megannyi problémán töprengve. Dühít apám, aki itt ül, karnyújtásnyira tőlem, mégis távolinak érzem. Nem szólt, csak falakat emelet lassacskán maga köré, hogy elzárkózhasson a fájdalom elől.
- Sophia! - szól hozzám váratlanul, és leteszi a könyvét - Szeretném ha minél hamarabb hozzámennél Roger Cleveland-hez.
- Komolyan ezt gondolja, apám? Ez lenne a helyes? - hebegem döbbenten percek múlva. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy tiszteletteljesen válaszoljak.
- Roger rendkívül jómódú, kifinomult úriember. Hamarosan házat is vesz Derby-ban. Egy három emeletes, modern villát nézett ki, amihez hatlovas hintó is dukál. Csak háziasszonyra vár. Emellett szép jövedelme garantálja az élete végéig az előkelő életmódot is. - magyaráz komolyan - Valamit az irántad érzett erős vonzalma se elhanyagolható. Összességében azt hiszem minden okod megvan a boldogságra, hiszen én közel se tudnék ilyen fényes életet biztosítani, amikor elhagyjuk Hamsworth-ot.
Szinte remegtem dühömben. Hát tessék, már velem se akar érintkezni! Végleg feladná életét! Ráadásul annak a rémes Rogernek akar odaígérni, akibe egy csepp tisztesség se szorult. Öntelt, kapzsi alak. Egyetlen jó tulajdonsága jóképűsége, meg a hatalmas vagyona, bár azt se önmagának köszönheti.
- Édesapám!Mindössze 19 éves vagyok, s Mr. Cleveland már 32. Nem tartom túl jó partinak se. Kérem, kérem gondolja át még egyszer! - feleltem olyan higgadtan, ami csak tőlem tellett - Ami pedig Hamswortot illeti, szomorúan hallom, hogy így lemondana róla.
- Nincs más választásom. Sophia, kérlek érts meg! - felelte bágyadtan.
- Anyám miatt van ez az egész, jól tudom! - kiáltottam dühösen. Elviselhetetlen volt lemondása - Már másfél éve így megy!Megállt ön fölött az idő, édesapám! Elzárkózott, összeomlott, feladott mindent, ami kedves volt valaha önnek! Nem vigasztalt sem a temetésen, sem utána! Önmagát sajnálta, amiért idejekorán elragadtál öntől anyámat! Meg se próbált felállni, újrakezdeni! Nem kértem, hogy házasodjon újból, csak, hogy engem ne hagyjon magamra. Egyedül küzdöttem az életemért! Nem volt, ami erőt adjon, csak William próbált segíteni az elmúlt nyáron. Itt volt három teljes hónapig és apámnak fel se tűnt, hogy szeretem! Ahelyett, hogy marasztalta volna inkább elküldte, és helyette Cleveland-éket hívta, hogy vegyék a házat, a drága Hamswortot, a egyetlent, ami anyámra emlékeztet! Benne van a levegőben az emléke, a park fáiban a mosolya, az ablakokban a tekintete és minden egyes bútor az ő érintését hordozza! Soha nem szabadna elhagyni ezt a helyet!
Mire befejeztem arcomon már patakokban folytak a könnyek, hangom rekedten csengett a kiabálástól és kiviharzottam a szobából tűzbe lökve könyvem. Hangosan sercegve égett a díszes borítás, lassan az utolsó szavak is szénné váltak a papíron. Gyorsan átöltöztem és kirohantam a házból. A fejembe csaptam a lovaglósapkát,a mi azon nyomban leesett, de nem törődtem vele. Már hajnalodott. Az istálló felé futottam, ahol felpattantam hófehér lovamra, Hercegre és vágtatni kezdtem, keresztül a hatalmas parkon. A monumentális tölgyfák ágai arcomat karcolták sekély sebeket vágva bőrömbe. Minden feszültséget ki akartam adni magamból, így sikítottam is, teljes erőből. Izzottak a hangszálam a torkomban, őrültnek tűnhettem bárki számára, aki hallott. Lassan pedig el is hittem magamról. Ez volt az első alkalom, hogy szembeszálltam apámmal. Bátornak éreztem magam, ebben a pillanatban mégis remegtem a félelemtől. Mi van, ha nem változtatja meg a véleményét? Mi lesz ha minden erőfeszítésem reménytelennek bizonyul?
Két órát lovagolhattam, már nem a hajnal vöröslött az ég alján, hanem a ragyogó nap mutatta képét a kristálytiszta ég közepén öntelten. Elhatároztam, hogy visszamegyek és szembe nézek a következményekkel. Leszálltam az istállónál a kifulladt Hercegről és köszönetképpen megpaskoltam a nyakát. A tegnapi esőtől még sáros talajon baktattam a kastély felé kialvatlanul. Mielőtt beléptem volna üvöltöttem egyet. Mintha elszakadtak volna a hangszálaim abban a pillanatban. Égető fájdalom volt a torkomban, de megpróbáltam nem törődni vele. Klikk! Kattant mögöttem a zár jól meg szokott hangja. Levettem a lovaglócsizmámat és otthagytam az ajtóban. A szobámba siettem. A képnél azért most is megálltam.
- Szerinted helyesen cselekedtem, anya? - kérdeztem tétován tőle. A szívem mélyén éreztem, hogy hamarosan választ kapok. Fent forró fürdőt vettem, felöltöztem abba a bordó ruhába, amit utoljára kaptam anyámtól. A hajamat csinos kontyba fogtam és reggelizni mentem. Úgy éreztem mindez most erőt ad, mintha ő lenne velem. Nem kis bosszúságomra az étkezőben apám mellett a teljes Cleveland família is várt.
- Jó reggelt, Sophia! - köszönt apám. Hangja közönyös volt, mintha mi sem történt volna. A társadalom béklyói kötötték. Roger felállt, kezet csókolt és hellyel kínált. Szinte hányingert éreztem tőle.
- Hát akkor mi megyünk is, Arthur! - szólt Mr. Cleveland és feleségével együtt felállt - További jó étvágyat! Rorger, te maradhatsz, ha Mr. Nobili megengedi.
- Roger várakozón pillantott apámra, aki beleegyezően bólintott. Ennek örömére ő nyomban mellém szegődött és hosszasan ecsetelte milyen remek idő van a sétához, és reméli megtisztelem a társaságommal egy röpke út erejéig a parkban. Nem mondhattam nemet. Délig sétáltunk, ám szerencsére az ebédet bent fogyasztottuk el. Nem örülhettem ennek sokáig, mert még utána is igényt tartott társaságomra, és ragaszkodott hozzá, hogy vele együtt a parkban uzsonnázzak. Csak ezután indult haza.
- Remélem legközelebb is ilyen kellemesen töltjük időnket és majd megcsillogtatja azt a híres lovaglótudását is.
- Ne aggódjon, biztos lesz rá alkalom. - feleltem bágyadtan - De most, ég Önnel! - búcsúztam. A fáradtság ólomként nehezedett a vállamra. Már két napja nem aludtam. A szobámba lépve rögtön lerogytam az ágyra és csak a vacsorára hívó csengő szavára ébredtem fel. Zúgott a fejem a kialvatlanságtól, még jobban, mint előtte, de lementem vacsorázni. Szokás szerint csendben, rettegve minden apró nesztől fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd visszavonultunk szobánk oltalmazó magányába. Egy óra elteltével a szokásos rutin szerint mentem le a szalonba, ahonnan vidáman szólt a tűz sercegése. Ez eszembe juttatta mi lett a könyvemmel, de mégsem fordultam vissza.
A szobába belépve apámat pillantottam meg, amint elgondolkodva bámulta a lángokat ügyet se vetve jöttömre. Közelebb érve vettem csak észre, hogy éget valamit. A szerződés volt az. Halk, meglepett sikkantást hallottam, mire ő rám nézett, fáradtan elmosolyodott és azt suttogta:
- Köszönöm lányom, köszönöm!

Csodaország romjai

Az alábbiakban egy, az iskolai újságban megjelenésre kerülő cikkemet olvashatjátok. Műfaját tekintve publicisztika, de én inkább egy érdekes metaforának nevezném. Remélem ezzel egy csöppet bemutathatom egy másik oldalamat is.

Minden reggel elmegyek a régi játszótér mellett. Vetek egy pillantást a porosodó-korosodó mászókákra, hintákra és tovább állok. Mindig ilyen, mit nézzek rajta? De ma, ahogy a felkelő nap narancsos fényében feltűnt a játszótér ködös sziluettje és megcsapott az az édeskés, langyos, barnuló leveleket idéző őszillat minden más volt.

Mint egy kihűlő csata helyén, úgy állt ott a magányos vasparipa és szemlélte az elesetteket bús, rozsdás tekintetével. Mellette a csodálatos héttornyú kastély, legfelső ablakából pedig a hercegnő integet, túltekintve a vizes árkon. Arrébb a magaslesek tetejében őrszemek kuksolnak, nézik a távolodó ellenséget, csak a jó öreg hinta áll eredeti pompájában, és nevetve lengedeznek rajta a gyerekek, innen nézik végig mesebirodalmukat. De egy hirtelen jött jeges fuvallat visszaváltoztat mindent. Már csak egy kékre festett rugó lovacska dülöngél, ringatva még utolsó lovasának emlékét. A vár, az ócska fa építmény deszkái a földön hevernek a dicső múlt romjaiként, a vizes árok immár homokozó, amibe egy girhes kóbormacska piszkít. A játszótér széli padon a jóízűen beszélgető anyukák helyett komor tinédzser gubbaszt, kezében hanyagul lóg a cigaretta, ő pedig lomhán kifújja a füstöt. Táskája csapzottan ül mellette, nem siet az iskolába. A jó öreg hintát csak a szél himbálja nyikorogva, közben lassan pattog le róla a piros festék, helyét rozsdavörös veszi át.

Hol vannak a mai gyerekek? Hova lett gyerekkorom Camelotja? S nincs válasz, csak hallgat a tér, a hinta csendben nyöszörög. Amikor elhalad mellettem két kis elsős az okostelefonjukat, iPodjukat szorongatva a legújabb internetes játékról beszélnek furcsán rám néznek, miközben az arcomon egy könnycsepp gördül le és virágként ér földet a varázslatos játszótér nyirkos sírján.

X. fejezet - Kései cseresznyevirág (1/3)

Kihez menjek? A szívem egy része Ren felé húz, bár eszem tudja, nem lehet. A másik fele Benihez akar menni, de ha beleártom magam a dolgokba annak nem lesz jó vége.

- Fruu! - nyögtem kétségbeesetten. A barátnőm azonnal kiszúrta a problémát.

- Renhez ne menj oda! - mondta, majd mikor látta tétovázásom rögtön hozzátette ellentmondást nem tűrő hangon - Semmiképpen se! Beniék is el tudják intézni a dolgukat. Túl sokat akarsz Rika, engedd már a dolgokat az útjukra, legalább csak egyetlen egyszer! Mindenkinek jobb lesz, hidd el nekem! - folytatta és húzni kezdett, befelé a boltba. Oda se figyelve válogattam a füzetek között, minduntalan az oda kint álló Mirát és Benit nézve. Tíz perc se telt bele, mikor elindultak.

- Bocsáss meg, Fru! Nekem ez nem megy! - mondtam elkeseredetten - Megvennéd ezeket nekem? - dobtam a kosarába a füzeteimet és elrohantam, mint egy kutya, akit orrba nyomtak.

Tisztes távolságból követtem a bátyámékat. Tudnom kellett, hogy sikerül-e a tervem befejező szakasza. Nyugodt hangon beszélgettek, és a Virág park felé sétáltak, úgy sejtettem.
- Na, hát akkor halljam a te verziódat! - szólította fel Benit Mira.Rég hallottam a hangjában ilyen eltökéltséget.
- Odajött ez a Mr. Imahara és közölte, hogy hozott nekünk párokat a bálra. Majdnem üvölteni kezdtem vele dühömben, csak Rika mentette meg a helyzetet. Amikor beszélgetni kezdtünk Annabellel rögtön a szerelemről papolt, meg hogy milyen nehéz megfelelő rangú partnert találnia magának. Rémes elkényeztetett hercegnő módjára viselkedett és el volt szállva magától. Aztán meglátta a képünket a szobában...
- Mit keresett a szobádban? - kérdezte felháborodottan Mira.
- Hát... oda mentünk. Rika amikor megmentette a helyzetet azt mondta, hogy remek, akkor most megyünk a szobánkba ismerkedni...Szóval rögtön faggatózni kezdett rólad. Én meg mondtam, hogy te vagy a legfontosabb nekem és nem hagylak el senki kedvéért. Olyan lenéző volt, hogy dühösen kizavartam a szobámból. Elviselhetetlen volt az a nagyképű viselkedése.
Mira arcán erőtlen mosoly suhant át. Még szerelmük válságában is megmaradt a bátyám annak aki volt: annak az aranyos, kissé esetlen fiúnak, aki éppen a szerelmét bizonygatta kétségbeesetten.
- És aztán a bálon - folytatta Beni - Ő újra csak próbálkozott. Végig a nyakamon lógott és a mikor elküldtem ő önelégülten mosolygott és hozzá tette: legközelebb remélem már máshogy találkozunk. De azóta nem láttam, szerencsére! Ren azt mondta a bál után feldúltan Londonba utazott. Érted már? Egyszerűen csak odatolták elém és közölték, hogy nincs választásom. Mivel ez volt az első hivatalos dolgunk nem akartam elrontani. De én csak téged szeretlek és ha kell a családom életére is megesküdnék!
FOLYTATJUK!

Őszi-szünet

Sziasztok! Hát megint eljutottam ide, hogy ismét felnézzek a blogomra és megállapítsam, hogy semmi értelme annak amit csinálok. Alig írok...senki sem olvassa...akkor meg minek? Szóval most elsősorban erőteljes blog-olvasásba kezdek, hogy szerezzek olvasókat magamnak, aztán írok is. Mert írogatok én ám, csak lusta vagyok felrakni.
Pár dolog ami történik velem:

• Fotózok, fotózok és fotózok...majd igyekszem megosztani a képeimet. Aztán csak kritizáljátok!
• Merlin mánia ül rajtam! Bradley James, Santiago Cabrera és Colin Morgan ROCKZ! Szerintem majd írok valamit...ehhez. Van egy sejtésem ki lenne benne a fanficben!;) Ha benézel, akkor neked szól my dear BFF!
• Írok és írok és írok. Többnyire kis szösszeneteket, mert valahogy beragadtam a ROKOKÓval. Nem arról van szó, hogy nem tudom mi legyen, csak lusta vagyok megírni a maradék pár fejezetet, Begépelni meg főleg! De most jön egy nagyon lényeges fejezet, amolyan csúcspont! Mostanában inkább az Ecsetvonásokon dolgozom.
• Rajzolok, zenét hallgatok (Celtic Woman, Katie Melua, Avril Lavigne..stb.)

Na és persze gondolok sokat a kedves olvasóimra is, már ha vannak! Jelezzetek! Ne hagyjatok kétségek között gyötrődni!!
Hát köszönöm a megértést!:)

Bella Italia I.

Nem rég még a simogató olasz napsütést élveztem és gondoltam hozok nektek is egy szeletet a mesés Itáliából. Az Észak-Olaszországi utazás fontosabb helyszínei: Velence-Padova-Verona és a Garda tó - Milánó voltak. Lássuk hát, mi az, amire még emlékszem belőle.

Velence

Talán egy szép idézettel illene kezdenem... de nem tudtam mi lenne az ideillő, így csak saját szavaimmal...egy saját idézettel nyitnám meg, mindazt, amit most őszintén festek le nektek.

"Valóra vált tündérmese, maga a csoda. S mégis kétoldalú, piszkos és angyali Velence városa."

Miután a helyi tömegközlekedés fapados buszával átverekedtük magunkat a Velencét övező gusztustalanul szürke iparterületeken és megérkeztünk az ősrobbanás szerű buszállomásra (Piazzale Roma) hamar belevetettük magunkat a város rejtelmeibe. Egy szebb világ tárul elénk, amit Velence "főutcájára", a Canal Grandéra érünk. Bár a 21. század modern elemei már ide is beférkőztek egy csillogó, új híd formájában és az elmaradhatatlan bazársorokkal mégis egyszerre azt érzem, hogy itt vagyok, a világ legeslegszebb helyén, ahova mindig is vágytam és még ez sem veheti el a kedvemet. Rögtön belevetem magam a szűk sikátorok és macskaköves utcák kusza hálójába. A reneszánsz pompájuk már fakulóban van, de a tündökléséből mit sem vesztett házak megigéznek. Térkép nélkül bolyongva próbálom meg színtiszta élvezetté alakítani, azt amit befogad a szemem és szinte megszédülök annyira sok a csodálnivaló. Az aprócska terek, a közepükön álló, már rég nem üzemelő kutak szokatlansága meg sem lep. Annál inkább bosszant az iszonyatos tömeg, hiszen mire belefelejtkeznék a városba valaki a lábamra tapos ezzel durván visszarántva a valóságba... FOLYTATJUK...

Summer time

Eljött a nyár és én is lustulok és élvezem ezerrel a nyarat. Írok írok is persze... sőt elárulom, hogy már várakozik egy kész fejezet a fiókomban, méghozzá nem is akármilyen.
Úgy döntöttem írok egy nyári beszámolós "rovatot" is. Levelek Margaretnek lesz a címe. Az utazásaimról meg táborokról meg egyebekről érdekes beszámolókat próbálok adni nektek.
Addig is nyomás, mit ültök még a gép előtt? Az egész nyár rátok vár. Kapjátok fel a szalmakalapot és irány a Balaton vagy a tengerpart.

A királyi szederfa

Egy újabb novella. Most már tényleg folytatom a blogolást!

Ragyogó, felhőtlen napra ébredt az alakváltók birodalma. A madarak csicseregtek, a mágusok még aludtak, vagy éppen semmittevéssel töltötték a reggelt. Vidámnak ígérkezett a délelőtt, hiszen ünnep volt, a királylány 3. születésnapja.
A királyi palotában már nagy volt a sürgés-forgás. A szakácsok a nyolcemeletes, hamvas baracktortát készítették, a szobalányok a bálterem díszítésén munkálkodtak, az ifjú inasok pedig az utcabált készítették elő a 'hétköznapi' emberek számára. A palota egy része viszont mit sem fogott fel a világ zajaiból. A királyi pár szobájában még sötét volt. Az igazak álmát aludták még, talán éppen a sikeres ünnepről álmodtak. A kis királylány pedig már vígan hancúrozott dadusával a szomszéd szobában.
- Rose kisasszony, ez a te napod! Ma mindenki téged ünnepel, bizony drága Rosemary! Szépen viselkedj, hadd legyen büszke rád jó apád, a drága Adrian király! - gügyögte a barna hajú angyalkának dadusa.
Rosemary a korához képest jól fejlett lányka volt. Folyékonyan beszélt, és szemén is látszott a zöldes árnyalat, amely minden mágust jellemez, amint megérinti a varázslat. A királyi pár büszke is volt rá és eldöntötték: egyszer majd ő örökli a trónt.
Eközben a királyi pár is ébredezett. Adrian király csöndesen kászálódott ki az ágyából, felvette vörös bársonyköntösét és az ablakhoz ment. A zsalugáter árnyékolói közte belopakodó fénynyalábok belevilágítottak a hunyorgó uralkodó szemébe. Mikor már hozzászokott az erős napsütéshez kikémlelt a fővárosra. A palota kerítésein túl az inasok sürgölődtek a fő utcán. Díszeket raktak fel. néhányan söprögettek, mások csak irányították a folyamatokat. Még így, a munka hevében is mosolyogtak, jó kedvük volt. Odébb egy mellékutcában gyerekek nevetése harsant fel és szállt el a levegőbe. A király odapillantva három kisfiút és két kislányt látott, fogócskáztak. Nem tűntek se gazdagnak, se szegénynek, de tisztán látszott rajtuk, hogy tökéletesen boldogok így, nem kívánnak többet. Adrian elmerengve gondolt vissza a múltra. Sosem szerette a pompát, a megkülönbözető bánásmódot, ami körülvette. Tizenkét éves korában meg is szökött. Nem vágyott másra, csak hogy rohangálhasson az erdőben és fakardokkal játszhasson, mint a többi korbeli fiú. Elmenekülve a ragyogásból sikerült is néhány napig a városban maradni jó barátjánál, a kovácsmesternél. Pár felhőtlen nap után azonban elkapták játék közben és visszavitték a palotába. Szerencsére sosem derült ki bújtatójának személye, így mai napig élte világát a jó kovácsmester.
- Mi a baj, Adrian? - lépett mellé aggódóan a királynő.
-Semmi gond, drága Miranda! Csak felidéztem gyermekkorom emlékeit. - azzal megfogta hitvese két kezét és megcsókolta. A királynő megelégedett a válasszal és elment, hogy megnézze gyereküket. Amint kilépett az ajtón, a király tollat ragadott és szélsebesen írni kezdett.
" William!
Nem magyarázhatom meg, hogy miért, de el fogok menni! Ha a múltra vissza gondolsz, talán eszedbe jut, miért nem való nekem ez a pompa. Kérlek gyere ide holnap, mert valakinek vigyáznia kell Mirandára és Rosemaryre! Mostantól tiéd a trón! Légy bölcs uralkodó! Biztos vagy benne, hogy menni fog!
Szeretettel ölel:
bátyád, Adrian"
A levelet összetekerte és az ablakhoz lépett. Postabaglya már ott várt. A lábára csatolta az üzenetet és elindította. Búsan nézett utána, a volt király.
Hamarosan eljött az este, az ünneplés ideje. Az egész város élénken nyüzsgött az utcákon és tereken. Mind izgatottam várták az éjfélt, amikor megpillanthatták a királyi családot és meghallgathatták a király beszédét.
- Kedves Népem! - kezdte szónoklatát a király, amint éjfélt ütött az óra - Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy immár harmadik alkalommal nem csak a nyári napfordulót, hanem kislányomat is köszönthetem! Isten éltesse Rosemaryt! - kiáltotta. Ekkor tolták ki a baracktortát a palota kapuján. Minden jelen lévő kapott belőle egy szeletet. A tömeg hajnalig ropta az utcákon és tereken. Hangosan szólt a zene, nevetés éneklés szállt a felhők felé, szórakoztak vidáman, míg a nap első sugarai fel nem tűntek a láthatáron. Ekkor Adrian megköszönte s nép kitartását és támogatását, majd feleségével és gyermekével együtt visszavonult, hogy nyugovóra térhessen. Álmatlanul hánykolódott néhány órát, majd mikor a többiek már mélyen aludtak felkelt. Némán felöltözött, majd nézte alvó hitvesét. SZomorú volt otthagynia, de nem tehetett mást. Futón megcsókolta és gyermekéhez sietett. A barna kis angyal még az igazak álmát aludta. Apja mellé lépett, óvatosan megigazította a takaróját, majd a fülébe suttogta:
- Viszontlátásra, Rosemary kincsem!
Hamarosan kilépett a palotából és a kellemes kiserdőbe sietett. Út közben még betért Scotthoz, a régi barátjához, a kovácsmesterhez. Scott azonnal felismerte az utoljára kisfiúként látott királyt és vígan invitálta maradásra.
- Nem lehet, Scott! - utasította el szomorúan barátja kérését - Ha erre járna Miranda vagy Rosemary akkor mondd meg, hogy keressék a hatalmas szedret a kiserdőben! Kérlek!
- Szedret? Hiszen nincs ott egy szederfa sem! - csodálkozott Scott, de Adrian már messze járt. Az erdőbe érve megállt egy kis tisztás közepén.
- Mennyit játszottam itt,a mikor szabad voltam - gondolta, majd letette tarisznyáját.
Az ég felé nézett és elszédülten ilyet kívánt: Szederfa legyek, de örökre! S mint jó alakváltó, át is alakult, ágait az ég felé nyújtotta és megkönnyebbülten hallgatta, amint a szellő az ágai közt játszik. Tövében pedig ott barnállott a tarisznya, a királyi jelvénnyel, a bizonyíték, arra hogy ember volt valaha.

Fotós

Sziasztok!
Megnyitottam a fotós blogomat, ahol a saját fotóimat rakom fel, mert mellesleg az is egy hobbim, hogy képeket készítek. Nézegessétek meg, olvasgassatok ott is, ha írok hozzá és mondjatok róla véleményt!

Már megint...

Hihetetlen, valószínűleg már ti is rettenetesen unjátok csak nem meritek a szemembe vágni... megint eltűntem!
De most szépen töredelmesen bevallok mindent. Közeledik az év vége és tele van hülye programokkal a suli... meg hódolok örök szenvedélyemnek, a táncnak és most indult be a fellépős versenyzős szezon. Úgy terveztem majd szünetben írok, de elutaztunk... szóval bocsánat, ha még századszorra is tudtok, de most már igyekszem tényleg írni. Ki is raktam egy cetlit az íróasztalom felé: BLOG!!! felirattal. Hátha így segít egy picit.
A másik okom, amiért ritkán írok mert kézzel írok. Tudom, most szörnyen régimódinak hangzik, de valahogy sokkal jobban meg tudom formálni a gondolataimat papíron, mint monitoron. Most rövid időn belül két novellácskával szeretnék jelentkezni, bár még nem kidolgozottak, valamint lecserélném egy jobb változatra a Hóförgeteget.
Köszönöm, hogy megértetek és támogattok!:)

Hóförgeteg

Nem tudom, kinek mi jut eszébe a tavaszi hóesésről, de bennem ez a kis történet született.

A bordó takaró puha bolyhai közül egy elgondolkodó arc bukkan ki. Sötétbarna tincsei rakoncátlanul keretezik ovális arcát, ragyogó, meleg barna szemébe lógnak. Fülét az MP3 lejátszó fülhallgatója "uralja". Lassú melódiát dúdolgat, mélyen belemerül a szöveg sorainak kusza hálójába.

- I wish you were here! [Bárcsak itt lennél!] - énekli halkan - Hát igen, szép is lenne!
Kipillantva az ablakon könyörtelenül kavargó hóförgeteget lát. Megborzongva veszi szemügyre a kíméletlen időjárást. Úgy látszik, a tél még nem akar elmenni, bár a naptár már tavaszt mutat. A lány álmosan pislog, a zene komótos tempóban szól, szinte besüppeszti a kényelmes karosszék mélyébe. A hideg vihar egyre távolabbinak tűnik, szemei kezdenek lecsukódni, csak pár pillanatot várat magára, és már hatalmába is keríti álomfölde.

Váratlanul apró hókristályok örvényében találja magát a levegőben, szobája emeleti ablaka előtt. Értetlenül nézi, amint a szél által letépett takaró a mélybe hull. A jeges fuvallat mardossa az erőtlenül kapálózó lányt testét. A hajába kap, megérinti a nyakát, nem engedi el, játékszerként dobálja testét. Szédül, a félelem eluralkodik rajta, sikítva rúgkapál eredménytelenül. Egyszer csak összeszedve bátorságát kinyitja szemét és megáll. A hó továbbra is őrült táncát járja körülötte, de ő már biztosan áll és szemét a távolba mélyeszti. Hirtelen már nem fázik, az öltözékére pillant csodálkozva. A következő pillanatban azonban meglátja tükörképét a szobája ablakában. Hosszú, kék ruhája a velencei karneválokat idéző részletesen kidolgozott elegáns, hercegnői ruha. Tüll fodrait tépi a szél, azonban mélykék fűzőbe bújtatott felsőteste nem fázik, pedig csupasz vállait csak egy leheletvékony fátyol fedi. Nyakában ragyogó jégkristályokból álló hópihe alakú nyaklánc lóg. Elképedve veszi szemügyre csillámló kék haját, ridegséget sugárzó merev maszkját és jégből faragott díszes koronáját. Ő már nem diáklány, hanem fenséges jégkirálynő. Lábai biztos léptekkel indulnak meg a hópihék által kialakított lebegő ösvényen. Jégtündérek táncolják körbe, ám ő rájuk se hederít, még mindig a furcsa helyzeten mereng. Csak egy dolog vezérli, látni akarja milyen így a világ! Hallja a fák nyögéseit, ahogy sírnak a hó és szél támadásának kereszttüzében, de bármennyire is akar, nem tud sajnálatot érezni. Kétségbeesetten kap a szívéhez. Jéghideg, lassú dobbanások. Kiveszett a melegség belőle. Lejjebb ereszkedik némi érzés reményében. A tavasz első virágai is keserű éneküket dalolják, de a jégszív meg sem dobban, egy könnycsepp sem szántja az arcot. A lány most a háztetők felett van, a belváros felé igyekszik. Az alul elrohanó emberek összehúzzák magukon a kabátjukat, szörnyen fáznak. Az arcuk vörös a szembesüvítő széltől, egyre csak futnak, arcukon keserűség. A lány emlékszik rá, nemrég ő is éppen így rohant haza keserves léptekkel az iskolából. A szív meg se dobban. A kopasz fák ágai felnyúlnak érte, mintha lábát akarnák elkapni és a mélybe rántani őt. A szél süvít, az elszáradt leveleket cibálja ide-oda, a rémséges világ körülöleli az igyekvő lányt.

A belváros egy mellékutcájában hajléktalan kuporog a sarokban. Szakadt, kockás pokrócát szorosan összehúzza miközben tüsszent. Koszos arcán sebek éktelenkednek, melyek még vörösebbek a széltől, kezén ujjatlan kesztyű, fején a fénykorában talán piros sapka szürkéllik. Elkeseredett tekintetét az éppen most leszálló jégkirálynőre szegezi. Egy pillanatra ugyan hitetlenkedés villan fel tekintetében, de hamar visszanyeri közönyös tekintetét. Csak merednek egymásra, a lány kifejezéstelen, a szegény hajléktalan kifürkészhetetlen, keserű arccal. Ahogy így állnak, érzik, hogy valami különös energia áramlik közöttük, a megértésé. Mindketten szerencsétlennek, reménytelennek érzik helyzetüket és elkeseredetten kapaszkodnak mindabba, ami még megmaradt nekik. A feszültség szinte tapintható, ahogy megosztják egymással fájdalmaikat, tökéletes az összhang, mégis szomorúság sugárzik belőle. A lány már nem bírja tovább, kitör belőle a keserűség, szavakba öntve.

- Minden hiába! - motyogja a lány - Nem érzek semmit!!! - mondata elkeseredett üvöltésbe torkollik.
Az öregember csendben magához inti őt. Egy koszos nyakláncot nyom a kezébe, ráncos arcán könnycsepp gördül végig a lányért, aki nem érez semmit. Hiszen neki, ha nem is sok, de legalább egy érző szív megadatott, ami nélkül az ember annyit ér, mint egy kirakati próbababa. A lányt furcsa érzés keríti hatalmába, ahogy az ékszerre bámul. Pontosan nem tudja kivenni mi az, de valami azt súgja neki, ezt már látta valahol, sőt ismeri. A környék is halványan dereng emlékezetében. Az a gondolat tör rá, hogy vége útjának, végre beteljesíttette célját, amiért jött. A jégkirálynő alakja elhalványul a hajléktalan szeme előtt, eltűnik, majd a szobája ablaka előtt tűnik fel és ismét kívülről tekint otthonára. Meglepetten nyugtázza, hogy ismét otthon van, majd előveszi és letörli a kapott ékszert. Egy élénkpiros szív alakú medál ezüst szálon. Érti már, az érző szívét fogja a kezében, amit valamikor oly megvetően dobott el a nyaklánccal együtt. Egy fiútól kapta. Nem rég történt, hogy elege lett belőle és dühében hazafelé megszabadult az emlékétől, így próbálva lerázni a szíve mélyén lakozó érzéseit, hiszen legbelül szerette a fiút, de hirtelen haragjában egy aprócska vita miatt összeveszett vele. Hiányérzet hasít a lányba, majd lassan minden elsötétül.

- Kicsim, kelj fel, látogatód van! - szólongatja édesanyja a fotelben alvó, bordó takaróba burkolózó lányt. Ő felpillant zavartan, kócos hajába túr és megtörli szemeit, majd az ajtó felé fordul. A barátja van ott, félszeg mosollyal álldogál, izgul, majd nyugalmat erőltetve arcára, bár idegességtől remegő hanggal így szól:

- Szia! Azt hiszem ezt elejtetted! - mutatja fel a szív medálos láncot, miközben a lány anyja elhagyja a szobát.

- Köszönöm, hogy elhoztad nekem! - mondja könnyes szemmel. Újra visszatér belé a szív, érzi, ahogy melegen megdobban, szája mosolyra húzódik, csodálatos érzés önti el. Az ő szerelme páratlan, mosolyt tud csalni egy könnyes arcra!

A meleg szobában ülnek, őszinte szeretettel ölelik meg egymást. A békés pillanat, a teljes harmónia immár kizárja az örvénylő hóförgeteget.

Liebster díj

Hát akkor köszönöm szépen a díjat Eagonnak! Nagyon megtisztelsz!^^

1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek.
2, Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Igazándiból nem nagyon van kinek továbbadnom!
Csak neked tudom, Gréti!:)

Ecsetvonások - színes világom - február 11.

Megérkezett a napló, amit ígértem. Végül is elég más dolog született meg a fejemben, mint a saját életem, szóval végül is alkottam egy teljesen önálló lányt, aki sokban hasonlít rá és több hasonló emberi kapcsolatunk is van. Tehát... saját magam átvetése lett a lány, egy művészi tükrözéssel - tehát kicsit másképpen. Ez éppen elég lesz ahhoz, hogy élvezzétek, remélem. Fordulatosabb élet, talán olyan, amiről titokban én is álmodok, de egyelőre még felettem áll ez a történet és én sem tudom mi lesz belőle. Olvassátok!

Placcs! Már megint bele a pocsolyába! Mire hazaérek teljesen átázik a dorkóm, bár kétségkívül romantikus az erőtlen februári napfény visszacsillogása a rügyező fék tükörképei közt. De kivel osszam meg? Most jobb híján veled, édes kis városom, Oxford!
Reggel még esett, de mostanra lassan felszárad. Jaj, Candy biztosan örül neki. legalább nem ázik be a piros körömcipője. Pfúj, de utálom! Miért ő a kiskirálynő? Szőke barbie, plázacica! Reggel ahogy eltipegett Adel Highsmith és Amelia Heart kíséretében és odavetette:
- Szia Lizus! - a nyafka hangján. Áhh! Agyrém! Na és azután Abbie és Corie! Odareppennek, majd kicsattannak a vidámságtól és azt mondják, milyen szerencsés vagyok, hogy szeret Candy. Ez valami vicc? Csak azért tudja a nevem, mert egy osztályba járunk és előtte ülök irodalmon. Ja, bocs ez már az én naplóm, Elizabeth Denver vagyok, de egyszerűen csak Liz, a West End Highschool 9-es - illetve elsős - tanulója. A gimi közvetlen összeköttetésben van az egyetemmel, így jó esélyem van bekerülni oda egyszer. Igazából azért jöttem ide -az öt középiskola közül - mert ide jár az unokabátyám. Most végez és Balderiknek hívják. Kis koromban sokat jártam ide vele, mert akkor még az ő nővére, Charlotte járt ide. Szóval valahogy ideragadtam a teljes családi körbe. Ráadásul Nick is most itt 10-es. De hagyjuk a családfa elemzését, ez senkit sem érdekel!
Végre péntek! Itt a hétvége szóval csinálni kéne valamit. Kimenni a város szélére festőállvánnyal, ecsettel és alkotni. Vagy megnézni azt az új Angelina Jolies és Johnny Deppes filmet, amit úgy akartam. Vagy... egyszerűen csak lustálkodni és várni, hogy történjen valami jó. Ezernyi lehetőség mégsem tudom, mit kéne tennem. A szokás szerint döntésképtelen vagyok! A töprengésem futottam bele a sarkon - szó szerint - Spencerbe. Felnyögtem és már kezdtem is volna szidni, amikor észrevettem, hogy régi táncos partnerem áll előttem.
- Szia Spencer! Ez aztán a meglepetés! - motyogtam zavartan.
- Szia Elizabeth! Mi újság? - kérdezte a szokásos hanghordozással, amitől mindig elájulok. Ekkor ocsúdtam fel annyira, hogy észre vegyem: egy lány áll mellette.
- Ööö... semmi különös, éppen hazafelé tartok. És... ti? - kérdeztem olyan hanghordozással és pillantással, hogy bemutassa nekem a társát.
- Ó, Elizabeth, ő itt Emily, a ... barátnőm - felelte kissé zavartan. Nyilván mindkettőnknek a kínos múlt villant át az agyán. Régen - na jó, még most is egy picit - tetszett nekem Spencer és be is vallottam neki, azonban nemleges választ kaptam. Ugyan ez megrázott, de a mai napig jó viszonyban voltunk egymással. Most, azonban hogy ott láttam mellette az első látásra kedves és szép lányt valahogy rossz érzés fogott el.
- Szia, Emily! - nyújtottam kezem felé - Elizabeth vagyok, Spencer... régebbi táncos partnere... és ha mondhatom így az egyik barátja.
- Örvendek! - mosolygott rám kedvesen - Rég óta ismered? Rendes srác, nem igaz? - kérdezte lelkesen.
- Jaja! Nagyon szerencsés vagy vele - mondtam, bár elég nehezemre esett a kedves, boldog lányt alakítani. - További jó szórakozást! - köszöntem és megpróbáltam lelépni.
- Hiszen még alig ismerlek! Nem jössz velünk? - érdeklődött ártatlanul, végtelen kedvességgel.
- Neem! - lódítottam - Találkozom valakivel. De máskor majd nagyon szívesen! Akkor hát... sziasztok! Örülök, hogy megismerhettelek, Emily! Szia Spencer, még találkozunk táncon, ha jössz!
Gyorsan leléceltem válaszra nem várva. Bármennyire is aranyos volt Emily nem tudtam elfogadni, hogy azzal van, akit én szerettem. De butaság ez!
Végül pedig tényleg igazam lett, ugyanis beköszöntött a tavasz és ezzel együtt valami egészen új is.

Terveim, avagy rendszertan

Ezt a bejegyzést szánom arra, hogy felsoroljam mik is a terveim az oldallal, milyen címkék lesznek, és melyik mit takar, na meg mire számítsatok.
Elsősorban a regényeimet, novelláimat és egyéb írói szösszeneteimet fogom az oldalra rakni.

ROKOKÓ - feltett szándékom folytatni azt, amiért valójában elkezdtem a blogolást, az első történetemet
SHOOTING STAR/HULLÓCSILLAG - egy másik regényem. Könnyed, cukormázas történet a rosszabb napokra. Hogy legyen, ami tartja benned a lelket!
ÍZEK, HANGULATOK - a személyes gondolataim, ihleteim novellákban kiélve
RÍMPÁR - versecskék:)
VÁZLATFÜZET - a szerkesztő megjegyzései, karaktervázlatok, rajzok és minden egyéb apróság fiókja
ECSETVONÁSOK - színes világom - személyes jellegű, napló féleségként láncra fűzött villanások
ezek biztosak!
valamint gondolkozom, és ezért írjatok kommentet a véleményetekkel:
EGY NAPLÓ A NAGYVILÁGBÓL - korábban elkezdett történetem, ami őszintén szólva elég szétszórt jelenleg
köszönöm az eddigi kitartást és segítséget! Légyszi' segítsetek továbbra is!

Nem hittem, hogy ez egyszer eljön...

És valóban, sosem hittem, hogy ez egyszer eljön, de volt, aki erőt adjon hozzá, és ezt ezúton is köszönöm, Eagon.
Mostantól egyesítem a blogjaimat és minden írásomat itt láthatjátok és olvashatjátok.
Részletek később!^^

IX. fejezet - Ebből elég!

Hát, ennyi volt. Vége a felhőtlen szórakozásnak, a lustálkodásnak, holnap irány az iskola. Efféle gondolatok motoszkáltak a fejemben, miközben a távozó unokatestvéreim autóját bámultam. Kifordult a sarkon és eltűnt a szemem elől. A szobámba baktattam. Belépve azonnal szemet szúrt az asztalomon tornyosuló könyvkupac. Nyolcadikos leszek. Jön a felvételi. Úr isten! Ebbe még bele sem gondoltam! Hova jelentkezzek? Gimnáziumba, az egyértelmű! De mi lesz Fruzsinával? Jobb is lesz, ha beszélek vele, elvégre múltkor olyan csúnyán leráztam. Talán megbocsát és elmegyünk valahova. Már olyan régen voltam a városban.

- Szia Rika! - köszönt rám a barátnőm hűvös hangja.
- Drága, drága Fru! de jó hallani a hangodat! Mi újság? - kérdeztem a lehető légcukormázasabb hangnemben, ami csak tőlem tellett.
- Semmi. Mit akarsz? - kérdezte továbbra is sértődött hangon. Éreztem azonban, hogy bujkál benne a megbocsátás.
- Jaj, ne haragudj! - nyávogtam, mintha plázacica lennék - Muszáj volt múltkor letennem! El kellett mennünk - adtam be neki a meglehetősen gyenge hazugságot, de sosem volt jó benne, na - De aaaaannnyira hiányzol! Nagyon rosszul érzem magam nélküled!
- Hát, jó! Elfogadom a bocsánatkérést! - nyögte ki nagy nehezen, továbbra is tartva a hűvösséget hangjában, de éreztem, hogy már nem sokáig bírja.
-Jaj, de jó! Akkor találkozzunk fél óra múlva a Virág Parkban, jó? - kérdeztem kitörő lelkesedéssel. Ami persze csak álca volt. Valójában egy picit tényleg örültem, de sosem lettem volna képes ilyen hangnemben nyivákolni, mint egyesek. Felszabadítónak reméltem egy hétköznapi ember társaságát.
- Naná! - tört meg végül Fruzsi és le is tette a telefont.

Hétköznapi ruhát akartam húzni. Már amennyire lehetett. Mivel eléggé meg volt kötve a kezem keresgélni kezdtem a szekrényemben, hátha rám köszön a megoldás. Így is lett, ugyanis végül egy egyszerű, kék spagettipántos ruhát vettem fel. Egy vékony, krémszínű kardigánt és egyéb praktikus apróságokat dobáltam a táskámba. Szájfény, napszemüveg fel, strandpapucs a lábamra és indulás.
- A városba mentem, Fruzsihoz! - vetettem oda anyának - Hatra jövök! - tettem hozzá gyorsan, hogy ne legyen ideje megállítani és esetleg átöltözésre kényszeríteni. Jól esett ilyen lazán kinézni. Nem kell ügyelnem a tartásra, viselkedésre és ruhára. Szabad vagyok! Ugrottam egyet örömömben és baktattam tovább a dűlő úton. A sötétített lencsék mögül is rózsaszínben láttam a világot. Jó mélyen beszívtam a park levegőjét. Megérkeztem. Olyan rég jártam itt. Ez volt az a hely, ahol először láttam meg Rent. Megborzongtam a gondolattól is. Újabban nem találkozunk. Valahogy félek tőle. Olyan más volt, amikor legutóbb együtt voltunk. Persze várom már, hogy leteljen a három hét, mert valami igazán jó magyarázattal kell szolgálnia a történtekről. Ekkor láttam meg Frut. Egy padon ült, lábát lógatva a mobilját nézegette. Barna haja rövidre volt vágva. Nem is emlékszem, hogy ilyen lett volna. Mögé lopóztam és óvatosan befogtam a szemét.
- Na, ki vagyok? - kérdeztem elváltoztatott hangon. Azonban pillantásom a mobil kijelzőjére siklott. Mi voltunk rajta. A kép még tavasszal készült, amikor még minden a régiben volt. Ez most megérintette a szívemet. Hiszen olyan csúnyán bántam vele. Nem is beszéltünk szinte egész nyáron. Hogy még most is ilyen barátságosan higgyen bennem és szeressen, ez valami egészen elképesztő volt a számomra! Most már aztán a legkevesebb, hogy a lehető legjobban viszonyulok hozzá! A torkomban gombóccal, a gyomromban lepkékkel vártam a reakciójáz.
- Rikaaaaaaaa!! - nyújtotta el 'régi' nevemet, amint felpattant és megölelt. Könnyek patakzottak a szeméből - Jó újra látni! Jaj, úgy hiányoztál!!! ><
Sosem fogom elfelejteni azt a napot!Vidám, nevetéssel fűszerezett délután volt. Még a levegő is szikrázott körülöttünk. Beszélgettünk, sétáltunk, fetrengtünk a fűben és álmodozva bámultuk a kék eget a vicc után. Egyszerűen tökéletes volt a pillanat és úgy éreztem, ennek az örökkévalóságig kell tartania, de nem lehetett. Megszólalt a telefonom ébresztője. A lágy zongora concerto azonban most semmilyen kellemes érzést nem keltett bennem. Búsan szólt a távozás pillanatának "szimfóniája".
- Fél hat! - jegyeztem meg, miközben kinyomtam a figyelmeztetést és feltápászkodtam - Megígértem, hogy hatra haza érek! Holnap találkozunk a suliban! - búcsúztam lemondóan - Jó volt veled, Fru! - suttogtam még megfordulva barátnőm felé. A hazaút lassan telt. Még az oly romantikus lemenő napsugarak sem jutottak el a szívemig. Gyászba burkolózott a kis "dobogó lény".
Az ajtóhoz érve Benit pillantottam meg. A nagy cseresznyefa árnyékában ült és ingerülten beszélt a telefonjába, valakihez. Öt perc múlva hat, néztem az órámra, de úgy döntöttem, most a bátyám a fontosabb. Odalopóztam és hallgatózni kezdtem. Tudom, ez nem a legtisztességesebb módszer, de Beni sosem mondaná el önszántából, mi a gond.
- ... hidd már el, hogy nincs semmi! - kiabált Beni a telefonba - Azért, mert ez adták meg, hogy ő legyen a partnerem! - válaszolta. Tehát Mira van a vonal túlsó felén és Annabell a téma.
- Mondtam már, azért nem hívtalak fel mert nem volt egy perc szabadidőm sem azóta. Meg van kötve a kezem! - üvöltött továbbra is de hangjából elkeseredettség hallatszott ki. - Figyelj, nem beszélhetnénk meg ezt holnap? Most muszáj mennem! Ha elkésem vacsoráról éve megnyúznak ... Jó rendben.... Köszi... Szeretlek! - és letette.
Na, és most hogy jussak be? Meg fog látni! Hát, nincs más hátra, rá fogok köszönni, mintha most érkeztem volna.
- Szia Beni! Mizujs? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hugi! Hát te? - rezzent össze és nézett rám gyanakodva.
- Haza jöttem. Nem ez a dolgom? - érdeklődtem tüntetően.
- De-e... - húzta el a száját - Na menjünk be, mert a vacsoráról elkésni nagy hiba lenne!
- Azám! Irány az étkező! - adtam ki a parancsot és aggódva a késés miatt berohantam a házba, nyomomban Benivel.
Tiririririr!! Pity! Pity! - zendült fel az ébresztőóra csipogása. Kezdődik az iskola.
- Sophie! Kelj fel! Indulnod kell az iskolába! - lépett be anya a szobámba. Óvatosan elhúzta baldachinos ágyam függönyét és kinyomta az ébresztőt.
Pár perc múlva el is hagyta a szobámat. Ha egyenruha lenne, a dolgom is könnyebb volna, gondoltam miközben a ruháim közül válogattam. Ünneplőt kell húzni. Fehér fodros blúz került a kezembe. Te jó ég! Ilyet tuti nem húzok fel. Végül sima fehér rövid-ujjú blúz és fekete short mellett döntöttem. Fekete szandált húztam a lábamra, a napszemüvegemet a hajamba raktam. Egy tengerészkék táskába bepakoltam a legfontosabb apróságokat: füzet, tolltartó, egy üveg víz, szájfény és kulcs. Mobil a zsebembe és nyomás a suliba! Még egy utolsó ragyogó mosolyt vetettem tükörképemre és kiléptem a szobámból.
- Indulok a suliba! Beni, jössz? - szóltam oda a családomnak, miközben elraktam anya szendvics mellé egy narancsot is. Megpróbáltam lendületes, vidám tinit alakítani, akit megérintett a npfény.
- ööö... aham - felelte meglepetten a bátyám és már fel is kapta a táskáját.
A suliba beérve rögtön megrohamozott a diákság. Mindenki tudta már, hogy felköltöztünk a villanegyedbe. Körülrajongtak. A barátaim akartak lenni. A félelmeim beigazolódni látszódtak. Sehol igaz barátok, kivéve Frut és Brandont, Beni legjobb haverját - mindenkit csak a pénz és csillogás és hírnév érdekelt.
- Ebből elég! - nyögtem Fruzsinak - A nagyszünetben is öten jöttek oda és ajánlották fel, hogy vesznek nekem valamit a büfében, ah megkérem őket. És Rent sem láttam!
- Szóval ez böki a csőröd! Ren! - tapintott rá a barátnőm.
- Jaj! - nyögtem elkeseredetten - Igen, Ren is! Már annyira hiányzik és acsak a hétvégén telik le a három hét. De ugyanakkor zavar ez az egész felhajtás körülöttem. Műbájolgók! Tudod... - gondolkodtam egy ütős hasonlaton - olyan, mintha fáznál, mármint a lelked. Odajönnek az állítólagos barátaid, de az ölelésüket hidegnek érzed, nem melegítenek fel, érted? - néztem félszegen a barátnőmre.
- Jaj, te szegény! - ölelt meg - De én itt vagyok neked! Minden csoda csak három napig tart! Hamar el fogják felejteni, bízz bennem!
- ööö... igen, talán igazad van! - gondolkoztam fennhangon.
- Na, látod! - kiáltott vidáman - Akkor irány a város, vásárolni valónk van! A füzetek nem jönnek hozzánk maguktól!
Vidáman egyeztem bele. A gondokat, mintha elfújta volna a szél. Egészen addig, míg meg nem pillantottam a két problémát. Az egyik pillanatba Ren, a másikban Beni és Mira haladt el a kirakat előtt. A hullámok összecsaptak a fejem felett!

SZégyenkezik!

Bocsánatot kérek! Rettenetesen szégyellem hogy ennyire elmaradt az írás, de most kezdtem a gimnáziumot, a suli újság főszerk. helyettese vagyok és egyéb dolgocskák (tánc próbák... stb.).
De végre befejeztem a fejezetet - amin be kell, hogy valljam sokat nyűglődtem, mert eredetileg csak időhúzásként akartam bele rakni, de természetesen megint elkalandozott a fantáziám és kicsit előre haladtam az eseményekkel. Na de sebaj, ezzel is letudtam egy fontos momentumot, ami később nem is tudom, hogy építettem volna bele. Mostanában egyre többet gondolkozom azon is, hogy képeket fogok feltenni. Az ám! Fel rakok képeket a szereplőkről, ruhákról..stb. hogy rátok erőltessem az elképzeléseimet!
Na de ne aggódjatok, bele húzok most már tényleg és a hétvégén meg is fogom írni a következő fejezetet.
Íme egy kis előzetes!!

IX. fejezet - Ebből elég!
Iskolakezdés. Még innen a villából is. Vajon milyen lesz az élet a suliban ez után? No és mi lesz Rennel? Bár el kell hogy áruljam itt kissé háttérbe szorul kedvenc szerelmes párunk és jön Beni meg Mira..elvégre ott is vannak zűrök jócskán!