Már megint...

Hihetetlen, valószínűleg már ti is rettenetesen unjátok csak nem meritek a szemembe vágni... megint eltűntem!
De most szépen töredelmesen bevallok mindent. Közeledik az év vége és tele van hülye programokkal a suli... meg hódolok örök szenvedélyemnek, a táncnak és most indult be a fellépős versenyzős szezon. Úgy terveztem majd szünetben írok, de elutaztunk... szóval bocsánat, ha még századszorra is tudtok, de most már igyekszem tényleg írni. Ki is raktam egy cetlit az íróasztalom felé: BLOG!!! felirattal. Hátha így segít egy picit.
A másik okom, amiért ritkán írok mert kézzel írok. Tudom, most szörnyen régimódinak hangzik, de valahogy sokkal jobban meg tudom formálni a gondolataimat papíron, mint monitoron. Most rövid időn belül két novellácskával szeretnék jelentkezni, bár még nem kidolgozottak, valamint lecserélném egy jobb változatra a Hóförgeteget.
Köszönöm, hogy megértetek és támogattok!:)

Hóförgeteg

Nem tudom, kinek mi jut eszébe a tavaszi hóesésről, de bennem ez a kis történet született.

A bordó takaró puha bolyhai közül egy elgondolkodó arc bukkan ki. Sötétbarna tincsei rakoncátlanul keretezik ovális arcát, ragyogó, meleg barna szemébe lógnak. Fülét az MP3 lejátszó fülhallgatója "uralja". Lassú melódiát dúdolgat, mélyen belemerül a szöveg sorainak kusza hálójába.

- I wish you were here! [Bárcsak itt lennél!] - énekli halkan - Hát igen, szép is lenne!
Kipillantva az ablakon könyörtelenül kavargó hóförgeteget lát. Megborzongva veszi szemügyre a kíméletlen időjárást. Úgy látszik, a tél még nem akar elmenni, bár a naptár már tavaszt mutat. A lány álmosan pislog, a zene komótos tempóban szól, szinte besüppeszti a kényelmes karosszék mélyébe. A hideg vihar egyre távolabbinak tűnik, szemei kezdenek lecsukódni, csak pár pillanatot várat magára, és már hatalmába is keríti álomfölde.

Váratlanul apró hókristályok örvényében találja magát a levegőben, szobája emeleti ablaka előtt. Értetlenül nézi, amint a szél által letépett takaró a mélybe hull. A jeges fuvallat mardossa az erőtlenül kapálózó lányt testét. A hajába kap, megérinti a nyakát, nem engedi el, játékszerként dobálja testét. Szédül, a félelem eluralkodik rajta, sikítva rúgkapál eredménytelenül. Egyszer csak összeszedve bátorságát kinyitja szemét és megáll. A hó továbbra is őrült táncát járja körülötte, de ő már biztosan áll és szemét a távolba mélyeszti. Hirtelen már nem fázik, az öltözékére pillant csodálkozva. A következő pillanatban azonban meglátja tükörképét a szobája ablakában. Hosszú, kék ruhája a velencei karneválokat idéző részletesen kidolgozott elegáns, hercegnői ruha. Tüll fodrait tépi a szél, azonban mélykék fűzőbe bújtatott felsőteste nem fázik, pedig csupasz vállait csak egy leheletvékony fátyol fedi. Nyakában ragyogó jégkristályokból álló hópihe alakú nyaklánc lóg. Elképedve veszi szemügyre csillámló kék haját, ridegséget sugárzó merev maszkját és jégből faragott díszes koronáját. Ő már nem diáklány, hanem fenséges jégkirálynő. Lábai biztos léptekkel indulnak meg a hópihék által kialakított lebegő ösvényen. Jégtündérek táncolják körbe, ám ő rájuk se hederít, még mindig a furcsa helyzeten mereng. Csak egy dolog vezérli, látni akarja milyen így a világ! Hallja a fák nyögéseit, ahogy sírnak a hó és szél támadásának kereszttüzében, de bármennyire is akar, nem tud sajnálatot érezni. Kétségbeesetten kap a szívéhez. Jéghideg, lassú dobbanások. Kiveszett a melegség belőle. Lejjebb ereszkedik némi érzés reményében. A tavasz első virágai is keserű éneküket dalolják, de a jégszív meg sem dobban, egy könnycsepp sem szántja az arcot. A lány most a háztetők felett van, a belváros felé igyekszik. Az alul elrohanó emberek összehúzzák magukon a kabátjukat, szörnyen fáznak. Az arcuk vörös a szembesüvítő széltől, egyre csak futnak, arcukon keserűség. A lány emlékszik rá, nemrég ő is éppen így rohant haza keserves léptekkel az iskolából. A szív meg se dobban. A kopasz fák ágai felnyúlnak érte, mintha lábát akarnák elkapni és a mélybe rántani őt. A szél süvít, az elszáradt leveleket cibálja ide-oda, a rémséges világ körülöleli az igyekvő lányt.

A belváros egy mellékutcájában hajléktalan kuporog a sarokban. Szakadt, kockás pokrócát szorosan összehúzza miközben tüsszent. Koszos arcán sebek éktelenkednek, melyek még vörösebbek a széltől, kezén ujjatlan kesztyű, fején a fénykorában talán piros sapka szürkéllik. Elkeseredett tekintetét az éppen most leszálló jégkirálynőre szegezi. Egy pillanatra ugyan hitetlenkedés villan fel tekintetében, de hamar visszanyeri közönyös tekintetét. Csak merednek egymásra, a lány kifejezéstelen, a szegény hajléktalan kifürkészhetetlen, keserű arccal. Ahogy így állnak, érzik, hogy valami különös energia áramlik közöttük, a megértésé. Mindketten szerencsétlennek, reménytelennek érzik helyzetüket és elkeseredetten kapaszkodnak mindabba, ami még megmaradt nekik. A feszültség szinte tapintható, ahogy megosztják egymással fájdalmaikat, tökéletes az összhang, mégis szomorúság sugárzik belőle. A lány már nem bírja tovább, kitör belőle a keserűség, szavakba öntve.

- Minden hiába! - motyogja a lány - Nem érzek semmit!!! - mondata elkeseredett üvöltésbe torkollik.
Az öregember csendben magához inti őt. Egy koszos nyakláncot nyom a kezébe, ráncos arcán könnycsepp gördül végig a lányért, aki nem érez semmit. Hiszen neki, ha nem is sok, de legalább egy érző szív megadatott, ami nélkül az ember annyit ér, mint egy kirakati próbababa. A lányt furcsa érzés keríti hatalmába, ahogy az ékszerre bámul. Pontosan nem tudja kivenni mi az, de valami azt súgja neki, ezt már látta valahol, sőt ismeri. A környék is halványan dereng emlékezetében. Az a gondolat tör rá, hogy vége útjának, végre beteljesíttette célját, amiért jött. A jégkirálynő alakja elhalványul a hajléktalan szeme előtt, eltűnik, majd a szobája ablaka előtt tűnik fel és ismét kívülről tekint otthonára. Meglepetten nyugtázza, hogy ismét otthon van, majd előveszi és letörli a kapott ékszert. Egy élénkpiros szív alakú medál ezüst szálon. Érti már, az érző szívét fogja a kezében, amit valamikor oly megvetően dobott el a nyaklánccal együtt. Egy fiútól kapta. Nem rég történt, hogy elege lett belőle és dühében hazafelé megszabadult az emlékétől, így próbálva lerázni a szíve mélyén lakozó érzéseit, hiszen legbelül szerette a fiút, de hirtelen haragjában egy aprócska vita miatt összeveszett vele. Hiányérzet hasít a lányba, majd lassan minden elsötétül.

- Kicsim, kelj fel, látogatód van! - szólongatja édesanyja a fotelben alvó, bordó takaróba burkolózó lányt. Ő felpillant zavartan, kócos hajába túr és megtörli szemeit, majd az ajtó felé fordul. A barátja van ott, félszeg mosollyal álldogál, izgul, majd nyugalmat erőltetve arcára, bár idegességtől remegő hanggal így szól:

- Szia! Azt hiszem ezt elejtetted! - mutatja fel a szív medálos láncot, miközben a lány anyja elhagyja a szobát.

- Köszönöm, hogy elhoztad nekem! - mondja könnyes szemmel. Újra visszatér belé a szív, érzi, ahogy melegen megdobban, szája mosolyra húzódik, csodálatos érzés önti el. Az ő szerelme páratlan, mosolyt tud csalni egy könnyes arcra!

A meleg szobában ülnek, őszinte szeretettel ölelik meg egymást. A békés pillanat, a teljes harmónia immár kizárja az örvénylő hóförgeteget.

Liebster díj

Hát akkor köszönöm szépen a díjat Eagonnak! Nagyon megtisztelsz!^^

1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek.
2, Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.
3, Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Igazándiból nem nagyon van kinek továbbadnom!
Csak neked tudom, Gréti!:)

Ecsetvonások - színes világom - február 11.

Megérkezett a napló, amit ígértem. Végül is elég más dolog született meg a fejemben, mint a saját életem, szóval végül is alkottam egy teljesen önálló lányt, aki sokban hasonlít rá és több hasonló emberi kapcsolatunk is van. Tehát... saját magam átvetése lett a lány, egy művészi tükrözéssel - tehát kicsit másképpen. Ez éppen elég lesz ahhoz, hogy élvezzétek, remélem. Fordulatosabb élet, talán olyan, amiről titokban én is álmodok, de egyelőre még felettem áll ez a történet és én sem tudom mi lesz belőle. Olvassátok!

Placcs! Már megint bele a pocsolyába! Mire hazaérek teljesen átázik a dorkóm, bár kétségkívül romantikus az erőtlen februári napfény visszacsillogása a rügyező fék tükörképei közt. De kivel osszam meg? Most jobb híján veled, édes kis városom, Oxford!
Reggel még esett, de mostanra lassan felszárad. Jaj, Candy biztosan örül neki. legalább nem ázik be a piros körömcipője. Pfúj, de utálom! Miért ő a kiskirálynő? Szőke barbie, plázacica! Reggel ahogy eltipegett Adel Highsmith és Amelia Heart kíséretében és odavetette:
- Szia Lizus! - a nyafka hangján. Áhh! Agyrém! Na és azután Abbie és Corie! Odareppennek, majd kicsattannak a vidámságtól és azt mondják, milyen szerencsés vagyok, hogy szeret Candy. Ez valami vicc? Csak azért tudja a nevem, mert egy osztályba járunk és előtte ülök irodalmon. Ja, bocs ez már az én naplóm, Elizabeth Denver vagyok, de egyszerűen csak Liz, a West End Highschool 9-es - illetve elsős - tanulója. A gimi közvetlen összeköttetésben van az egyetemmel, így jó esélyem van bekerülni oda egyszer. Igazából azért jöttem ide -az öt középiskola közül - mert ide jár az unokabátyám. Most végez és Balderiknek hívják. Kis koromban sokat jártam ide vele, mert akkor még az ő nővére, Charlotte járt ide. Szóval valahogy ideragadtam a teljes családi körbe. Ráadásul Nick is most itt 10-es. De hagyjuk a családfa elemzését, ez senkit sem érdekel!
Végre péntek! Itt a hétvége szóval csinálni kéne valamit. Kimenni a város szélére festőállvánnyal, ecsettel és alkotni. Vagy megnézni azt az új Angelina Jolies és Johnny Deppes filmet, amit úgy akartam. Vagy... egyszerűen csak lustálkodni és várni, hogy történjen valami jó. Ezernyi lehetőség mégsem tudom, mit kéne tennem. A szokás szerint döntésképtelen vagyok! A töprengésem futottam bele a sarkon - szó szerint - Spencerbe. Felnyögtem és már kezdtem is volna szidni, amikor észrevettem, hogy régi táncos partnerem áll előttem.
- Szia Spencer! Ez aztán a meglepetés! - motyogtam zavartan.
- Szia Elizabeth! Mi újság? - kérdezte a szokásos hanghordozással, amitől mindig elájulok. Ekkor ocsúdtam fel annyira, hogy észre vegyem: egy lány áll mellette.
- Ööö... semmi különös, éppen hazafelé tartok. És... ti? - kérdeztem olyan hanghordozással és pillantással, hogy bemutassa nekem a társát.
- Ó, Elizabeth, ő itt Emily, a ... barátnőm - felelte kissé zavartan. Nyilván mindkettőnknek a kínos múlt villant át az agyán. Régen - na jó, még most is egy picit - tetszett nekem Spencer és be is vallottam neki, azonban nemleges választ kaptam. Ugyan ez megrázott, de a mai napig jó viszonyban voltunk egymással. Most, azonban hogy ott láttam mellette az első látásra kedves és szép lányt valahogy rossz érzés fogott el.
- Szia, Emily! - nyújtottam kezem felé - Elizabeth vagyok, Spencer... régebbi táncos partnere... és ha mondhatom így az egyik barátja.
- Örvendek! - mosolygott rám kedvesen - Rég óta ismered? Rendes srác, nem igaz? - kérdezte lelkesen.
- Jaja! Nagyon szerencsés vagy vele - mondtam, bár elég nehezemre esett a kedves, boldog lányt alakítani. - További jó szórakozást! - köszöntem és megpróbáltam lelépni.
- Hiszen még alig ismerlek! Nem jössz velünk? - érdeklődött ártatlanul, végtelen kedvességgel.
- Neem! - lódítottam - Találkozom valakivel. De máskor majd nagyon szívesen! Akkor hát... sziasztok! Örülök, hogy megismerhettelek, Emily! Szia Spencer, még találkozunk táncon, ha jössz!
Gyorsan leléceltem válaszra nem várva. Bármennyire is aranyos volt Emily nem tudtam elfogadni, hogy azzal van, akit én szerettem. De butaság ez!
Végül pedig tényleg igazam lett, ugyanis beköszöntött a tavasz és ezzel együtt valami egészen új is.

Terveim, avagy rendszertan

Ezt a bejegyzést szánom arra, hogy felsoroljam mik is a terveim az oldallal, milyen címkék lesznek, és melyik mit takar, na meg mire számítsatok.
Elsősorban a regényeimet, novelláimat és egyéb írói szösszeneteimet fogom az oldalra rakni.

ROKOKÓ - feltett szándékom folytatni azt, amiért valójában elkezdtem a blogolást, az első történetemet
SHOOTING STAR/HULLÓCSILLAG - egy másik regényem. Könnyed, cukormázas történet a rosszabb napokra. Hogy legyen, ami tartja benned a lelket!
ÍZEK, HANGULATOK - a személyes gondolataim, ihleteim novellákban kiélve
RÍMPÁR - versecskék:)
VÁZLATFÜZET - a szerkesztő megjegyzései, karaktervázlatok, rajzok és minden egyéb apróság fiókja
ECSETVONÁSOK - színes világom - személyes jellegű, napló féleségként láncra fűzött villanások
ezek biztosak!
valamint gondolkozom, és ezért írjatok kommentet a véleményetekkel:
EGY NAPLÓ A NAGYVILÁGBÓL - korábban elkezdett történetem, ami őszintén szólva elég szétszórt jelenleg
köszönöm az eddigi kitartást és segítséget! Légyszi' segítsetek továbbra is!

Nem hittem, hogy ez egyszer eljön...

És valóban, sosem hittem, hogy ez egyszer eljön, de volt, aki erőt adjon hozzá, és ezt ezúton is köszönöm, Eagon.
Mostantól egyesítem a blogjaimat és minden írásomat itt láthatjátok és olvashatjátok.
Részletek később!^^

IX. fejezet - Ebből elég!

Hát, ennyi volt. Vége a felhőtlen szórakozásnak, a lustálkodásnak, holnap irány az iskola. Efféle gondolatok motoszkáltak a fejemben, miközben a távozó unokatestvéreim autóját bámultam. Kifordult a sarkon és eltűnt a szemem elől. A szobámba baktattam. Belépve azonnal szemet szúrt az asztalomon tornyosuló könyvkupac. Nyolcadikos leszek. Jön a felvételi. Úr isten! Ebbe még bele sem gondoltam! Hova jelentkezzek? Gimnáziumba, az egyértelmű! De mi lesz Fruzsinával? Jobb is lesz, ha beszélek vele, elvégre múltkor olyan csúnyán leráztam. Talán megbocsát és elmegyünk valahova. Már olyan régen voltam a városban.

- Szia Rika! - köszönt rám a barátnőm hűvös hangja.
- Drága, drága Fru! de jó hallani a hangodat! Mi újság? - kérdeztem a lehető légcukormázasabb hangnemben, ami csak tőlem tellett.
- Semmi. Mit akarsz? - kérdezte továbbra is sértődött hangon. Éreztem azonban, hogy bujkál benne a megbocsátás.
- Jaj, ne haragudj! - nyávogtam, mintha plázacica lennék - Muszáj volt múltkor letennem! El kellett mennünk - adtam be neki a meglehetősen gyenge hazugságot, de sosem volt jó benne, na - De aaaaannnyira hiányzol! Nagyon rosszul érzem magam nélküled!
- Hát, jó! Elfogadom a bocsánatkérést! - nyögte ki nagy nehezen, továbbra is tartva a hűvösséget hangjában, de éreztem, hogy már nem sokáig bírja.
-Jaj, de jó! Akkor találkozzunk fél óra múlva a Virág Parkban, jó? - kérdeztem kitörő lelkesedéssel. Ami persze csak álca volt. Valójában egy picit tényleg örültem, de sosem lettem volna képes ilyen hangnemben nyivákolni, mint egyesek. Felszabadítónak reméltem egy hétköznapi ember társaságát.
- Naná! - tört meg végül Fruzsi és le is tette a telefont.

Hétköznapi ruhát akartam húzni. Már amennyire lehetett. Mivel eléggé meg volt kötve a kezem keresgélni kezdtem a szekrényemben, hátha rám köszön a megoldás. Így is lett, ugyanis végül egy egyszerű, kék spagettipántos ruhát vettem fel. Egy vékony, krémszínű kardigánt és egyéb praktikus apróságokat dobáltam a táskámba. Szájfény, napszemüveg fel, strandpapucs a lábamra és indulás.
- A városba mentem, Fruzsihoz! - vetettem oda anyának - Hatra jövök! - tettem hozzá gyorsan, hogy ne legyen ideje megállítani és esetleg átöltözésre kényszeríteni. Jól esett ilyen lazán kinézni. Nem kell ügyelnem a tartásra, viselkedésre és ruhára. Szabad vagyok! Ugrottam egyet örömömben és baktattam tovább a dűlő úton. A sötétített lencsék mögül is rózsaszínben láttam a világot. Jó mélyen beszívtam a park levegőjét. Megérkeztem. Olyan rég jártam itt. Ez volt az a hely, ahol először láttam meg Rent. Megborzongtam a gondolattól is. Újabban nem találkozunk. Valahogy félek tőle. Olyan más volt, amikor legutóbb együtt voltunk. Persze várom már, hogy leteljen a három hét, mert valami igazán jó magyarázattal kell szolgálnia a történtekről. Ekkor láttam meg Frut. Egy padon ült, lábát lógatva a mobilját nézegette. Barna haja rövidre volt vágva. Nem is emlékszem, hogy ilyen lett volna. Mögé lopóztam és óvatosan befogtam a szemét.
- Na, ki vagyok? - kérdeztem elváltoztatott hangon. Azonban pillantásom a mobil kijelzőjére siklott. Mi voltunk rajta. A kép még tavasszal készült, amikor még minden a régiben volt. Ez most megérintette a szívemet. Hiszen olyan csúnyán bántam vele. Nem is beszéltünk szinte egész nyáron. Hogy még most is ilyen barátságosan higgyen bennem és szeressen, ez valami egészen elképesztő volt a számomra! Most már aztán a legkevesebb, hogy a lehető legjobban viszonyulok hozzá! A torkomban gombóccal, a gyomromban lepkékkel vártam a reakciójáz.
- Rikaaaaaaaa!! - nyújtotta el 'régi' nevemet, amint felpattant és megölelt. Könnyek patakzottak a szeméből - Jó újra látni! Jaj, úgy hiányoztál!!! ><
Sosem fogom elfelejteni azt a napot!Vidám, nevetéssel fűszerezett délután volt. Még a levegő is szikrázott körülöttünk. Beszélgettünk, sétáltunk, fetrengtünk a fűben és álmodozva bámultuk a kék eget a vicc után. Egyszerűen tökéletes volt a pillanat és úgy éreztem, ennek az örökkévalóságig kell tartania, de nem lehetett. Megszólalt a telefonom ébresztője. A lágy zongora concerto azonban most semmilyen kellemes érzést nem keltett bennem. Búsan szólt a távozás pillanatának "szimfóniája".
- Fél hat! - jegyeztem meg, miközben kinyomtam a figyelmeztetést és feltápászkodtam - Megígértem, hogy hatra haza érek! Holnap találkozunk a suliban! - búcsúztam lemondóan - Jó volt veled, Fru! - suttogtam még megfordulva barátnőm felé. A hazaút lassan telt. Még az oly romantikus lemenő napsugarak sem jutottak el a szívemig. Gyászba burkolózott a kis "dobogó lény".
Az ajtóhoz érve Benit pillantottam meg. A nagy cseresznyefa árnyékában ült és ingerülten beszélt a telefonjába, valakihez. Öt perc múlva hat, néztem az órámra, de úgy döntöttem, most a bátyám a fontosabb. Odalopóztam és hallgatózni kezdtem. Tudom, ez nem a legtisztességesebb módszer, de Beni sosem mondaná el önszántából, mi a gond.
- ... hidd már el, hogy nincs semmi! - kiabált Beni a telefonba - Azért, mert ez adták meg, hogy ő legyen a partnerem! - válaszolta. Tehát Mira van a vonal túlsó felén és Annabell a téma.
- Mondtam már, azért nem hívtalak fel mert nem volt egy perc szabadidőm sem azóta. Meg van kötve a kezem! - üvöltött továbbra is de hangjából elkeseredettség hallatszott ki. - Figyelj, nem beszélhetnénk meg ezt holnap? Most muszáj mennem! Ha elkésem vacsoráról éve megnyúznak ... Jó rendben.... Köszi... Szeretlek! - és letette.
Na, és most hogy jussak be? Meg fog látni! Hát, nincs más hátra, rá fogok köszönni, mintha most érkeztem volna.
- Szia Beni! Mizujs? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hugi! Hát te? - rezzent össze és nézett rám gyanakodva.
- Haza jöttem. Nem ez a dolgom? - érdeklődtem tüntetően.
- De-e... - húzta el a száját - Na menjünk be, mert a vacsoráról elkésni nagy hiba lenne!
- Azám! Irány az étkező! - adtam ki a parancsot és aggódva a késés miatt berohantam a házba, nyomomban Benivel.
Tiririririr!! Pity! Pity! - zendült fel az ébresztőóra csipogása. Kezdődik az iskola.
- Sophie! Kelj fel! Indulnod kell az iskolába! - lépett be anya a szobámba. Óvatosan elhúzta baldachinos ágyam függönyét és kinyomta az ébresztőt.
Pár perc múlva el is hagyta a szobámat. Ha egyenruha lenne, a dolgom is könnyebb volna, gondoltam miközben a ruháim közül válogattam. Ünneplőt kell húzni. Fehér fodros blúz került a kezembe. Te jó ég! Ilyet tuti nem húzok fel. Végül sima fehér rövid-ujjú blúz és fekete short mellett döntöttem. Fekete szandált húztam a lábamra, a napszemüvegemet a hajamba raktam. Egy tengerészkék táskába bepakoltam a legfontosabb apróságokat: füzet, tolltartó, egy üveg víz, szájfény és kulcs. Mobil a zsebembe és nyomás a suliba! Még egy utolsó ragyogó mosolyt vetettem tükörképemre és kiléptem a szobámból.
- Indulok a suliba! Beni, jössz? - szóltam oda a családomnak, miközben elraktam anya szendvics mellé egy narancsot is. Megpróbáltam lendületes, vidám tinit alakítani, akit megérintett a npfény.
- ööö... aham - felelte meglepetten a bátyám és már fel is kapta a táskáját.
A suliba beérve rögtön megrohamozott a diákság. Mindenki tudta már, hogy felköltöztünk a villanegyedbe. Körülrajongtak. A barátaim akartak lenni. A félelmeim beigazolódni látszódtak. Sehol igaz barátok, kivéve Frut és Brandont, Beni legjobb haverját - mindenkit csak a pénz és csillogás és hírnév érdekelt.
- Ebből elég! - nyögtem Fruzsinak - A nagyszünetben is öten jöttek oda és ajánlották fel, hogy vesznek nekem valamit a büfében, ah megkérem őket. És Rent sem láttam!
- Szóval ez böki a csőröd! Ren! - tapintott rá a barátnőm.
- Jaj! - nyögtem elkeseredetten - Igen, Ren is! Már annyira hiányzik és acsak a hétvégén telik le a három hét. De ugyanakkor zavar ez az egész felhajtás körülöttem. Műbájolgók! Tudod... - gondolkodtam egy ütős hasonlaton - olyan, mintha fáznál, mármint a lelked. Odajönnek az állítólagos barátaid, de az ölelésüket hidegnek érzed, nem melegítenek fel, érted? - néztem félszegen a barátnőmre.
- Jaj, te szegény! - ölelt meg - De én itt vagyok neked! Minden csoda csak három napig tart! Hamar el fogják felejteni, bízz bennem!
- ööö... igen, talán igazad van! - gondolkoztam fennhangon.
- Na, látod! - kiáltott vidáman - Akkor irány a város, vásárolni valónk van! A füzetek nem jönnek hozzánk maguktól!
Vidáman egyeztem bele. A gondokat, mintha elfújta volna a szél. Egészen addig, míg meg nem pillantottam a két problémát. Az egyik pillanatba Ren, a másikban Beni és Mira haladt el a kirakat előtt. A hullámok összecsaptak a fejem felett!