Búcsú

Sziasztok! Elérkezett az a pillanat, amikor két év után megválok ettől a blogtól. Úgy döntöttem nem törlök le semmit, minden marad így, a régiben, de nem frissül többé az oldal. Ez alatt a két év alatt rengeteg tapasztalatot szereztem, remélhetőleg fejlődtem is.

Amikor elkezdtem a Felhőszobát akkor még csak álmok voltak azok, amikhez ma már egy lépéssel közelebb vagyok. Éppen ezért érzem úgy, hogy kinőttem ezt. Jessica Alice Wood-ot és a Felhőszobát. Ne értsetek félre, még mindig a részem, de valahogy megmaradt Jessica és a blog is 14 évesnek, közben én felnőttem kicsit. Na nem nagyon, hiszem csak 17 lettem, de mégis.

Az életemben is úgy alakultak most a dolgok, hogy átgondoltam ezt a blogot és úgy döntöttem szükségem van a változásra. Tehát, írni fogok továbbra is, de máshol, mást. Remélem megértitek. Már egy ideje nem találtam a helyem itt...többször kísérleteztem kisebb átalakításokkal, de nem volt az igazi. Ezért kell valami újba kezdenem, hiszen változom, növök fel. 

Ha továbbra is érdekelnek a firkálmányaim és meggondolatlan irományaim, kérlek írjatok a jessalicewood@gmail.com e-mailcímre, hogy megtudjátok az új elérhetőséget.

Lehet, hogy furcsa és váratlan volt ez, de már érett bennem jó ideje, és ha nem is értitek, hogy miért, de szükségem van erre.

Szaladjon kifelé belőlem, gondoltam....

 A címadásban kevésbé vagyok kreatív, mint írásban. A Csík zenekaros változatra gondoltam. Ez csak úgy kibuggyant a tollamból. Igazából csak később jöttem rá mennyiféleképpen értelmezhető. Szóval ez csak rajtad múlik, de majd leírom kéziratba, hogy ha majd egyszer híres leszek, és tanítják legyen mit mondania a tanároknak.:D Nem mondok semmit, csak hogy élvezzétek ezt az egypercest.

Az erkélyen ültem, füzettel a kezemben és írtam. A toll az ölembe hullott, ahogy elkalandoztam, és az járt az eszemben mennyire szeretem a kora őszi időjárást. Csak nem annyira, mint a tavaszit. Kellemes az idő, csak most míg tavasszal a friss virágillat lengi be a kertet, most az édeskés, barnuló levelek illata veszi át a helyét. Néztem, ahogy a gyengéd szellő lebegteti a leveleket és az aranyló napsugarak játszanak a leveleken, közben arra gondoltam, amire szoktam az ilyen nyugodt percekben: ez tökéletes. A fényképezőgépem, mint mindig, ott hevert mellettem. Tudtam, hogy meg kell örökítenem ezt a pillanatot. Nyakamba akasztottam hát a pántot és a korláthoz léptem. Mezítlábas lépteket hallottam közeledni.

- Szia. Elmész? - mosolyogtam a tengerzöld szempárra.

-El.- a szeme nem mosolygott.

- Visszajössz? 

- Vissza. - mondta, de még mindig nem mosolygott.

- Várni foglak. - felelték a barna szemeim mosolyogva, és követték az aranyló napfényben távolodó sziluettjét.

A fénykép azóta elkészült, a lapok megteltek, az ősz télbe fordult. Az aranybarna és rozsdavörös levelek helyét a szürke latyak és a piszkos fehér váltotta fel. Én pedig csak várok, de nem jött még vissza.

költözés

átneveztem a személyes blogom. nem tetszett...nem tudom igazából miért. mostantól az http://edesmintakockacukor.blogspot.hu/ címen éritek el. már ha érdekel.

Útkereszteződés 1. rész

 Még júniusban kezdtem el írni ezt a novellát. Terveim voltak, de nem tudtam a végét hogy kéne megírni, úgyhogy elhatároztam, hogy két részbe szedem. Még a mai napig se tudom, mi legyen vele, de remélem ha elkezdem írni a másodikat, majd elvarrja a szálakat a történet. Még egy kis nyár, emlékidézés gyanánt.

- Végre vége! - kiáltotta el magát Dia. Lekapta a magassarkúnak csúfolt kínzóeszközét és az utcában már mezítláb szökdécselve haladt előre a forró betonon. Óvatosan kerülgette a helyes kavicsokat, de a kertkaput olyan lendülettel nyitotta ki, mintha ki akarná tépni a helyéről. Átugrotta az út közepén henyélő, világ lustáját - a macskáját - és már az ajtó előtt is állt.

- Halihó! - kiáltotta vidáman - Megjöttem! Mindjárt megmutatom a  bizonyítványomat, csak előbb átöltözöm. - mondta, majd ledobta a magassarkúit az előszobába, és a jutalom könyvét a bizonyítványával egyetemben a cipős szekrény tetejére. A pillantása közben találkozott a tükörképével. Feketén kihúzott szemek, elképesztően hosszú pillák. Legszívesebben egy mozdulattal lemosná a sminket. Számára a nyár a természetesség, felhőtlen vidámság, élénkség, csupa gondtalan szórakozás. Nem illik bele a mesterkéltség. 

Felszaladt az emeletre, közben már gombolta az ingét, a már út közben levetett nyakkendőjét ledobta az ágyára. Céltudatosan a zenelejátszója felé megy és beindít egy könnyed, komolytalan Disney számot. Selena Gomez. Igazi zenének nehezen nevezhető, inkább komolytalan tini bohóckodásnak. Tökéletesen megfelel a nyár érzésnek. Szereti. Persze hallgat mást is, de néha jól esik ez is. As a Blonde.[kattints!] Felveszi a szőke parókáját, egy vastag filctollat kap a szájához és énekel, bolondozik, utánozza a szöveget. Dress more like a boy...egy baseball sapkát húz a fejébe...break some different hearts...most igazi női "szívtipróként" csücsörít, még lejjebb gombolja a blúzát és kivillantja a melltartóját. Vált a szám. Shakirától a Loca, vagyis Őrült. Dia még a kolumbiai énekesnőt is megszégyenítő ügyességgel rázza a csípőjét és énekli a szöveget. Az ünneplős szoknya egészen felcsúszik a derekára felfedve napbarnított combjait. Nevetve rogy össze az ágyán és végleg megszabadul az iskolára emlékeztető ruhadarabjaitól. Ott fekszik és csak nevet. Végre vége, pihenhet. Rázza az egész testét gyöngyöző kacaja, még a könnye is kicsordul. Végül összeszedi magát és feláll. A szőnyegén szétszórt ruhadarabokat nézi. Felkap egy falatnyi sortot és egy laza, színes trikót. Kilép az erkélyre. Karnyújtásnyira tőle a cseresznyefa, bár a gyümölcse már lerohadt. Alacsonyan ugyan, de változatlan hőfokon ragyog a nap a felhőtlen, azúrkék ég koronájaként.  Dia elmosolyodik. Nyár van, igazán nyár. Édes semmittevés, bolondozás. Leszáll egy barna rigó nem messze tőle, a cseresznyefa hűs, zöld levelei közé- Gyönyörű trillái mosolyra húzzák Dia száját.
- Örülsz te is, ugye kis barátom? Szép évszak ez a nyár, még neked is. Fiókáid megnőttek, pihenhetsz, igazam van? - nevet rá, de ekkor a kismadár riadtan felrebben. Két erős kar kulcsolódik Dia dereka köré- Megfordul, és a vonásai rögtön ellágyulnak. A legédesebb arc néz vele farkasszemet. Napcserzett bőre miatt szinte világítanak kék szemei, barna haja kócos, mint mindig. Kivillantja fehér, szabályos fogait szédítő mosolyával. Hunor.
- Te mindent láttál? Nevettél, ugye kinevettél? Milyen bolondul táncoltam, igaz? - nézi Dia morcosan a nevető kék szemeket.
Hunor megvizsgálja a  lány arcát. Olívaszínű bőréhez határozott vonású arc társul. Szalmaszínű, szőkésbarna haja minduntalan az arcába lóg, smaragdzöld szemeiből nevetés sugárzik, hiába tagadja minden más porcikája. Hunor nem szól semmit, csak könnyed csókot lehel a lány ajkaira.
- Édes voltál. Meg nagyon ügyes is. - mondja ünnepélyesen Hunor és ki tudja honnan, de előhúz egy szál sárga rózsát. - Az én éltanuló hercegnőmnek.
- Gyönyörű. - mondja Dia meghatva, majd visszafordul az ég felé. Hunor karjai még mindig körülfonják a derekát. Így állnak percekig, szótlanul, harmóniában. Dia töri meg a csendet:
- Ma van az utolsó nap. Holnap indul a gép.
- Tudom. - csak ennyit felel Hunor. Nem képes többre. Bár Dia nem mondta ki, de jól tudja mire gondolt. Holnap indul Írországba. Pályázott és nyert. Részt vehet egy négy hetes nemzetközi zene táborban. Hihetetlenül szerencsés. Hunor  is örül a sikerének, de félti. Nem fogja látni négy hétig. Sok idő és elképesztően nagy távolság, akárhogyan is nézzük.
Dia is ezen gondolkozik a repülőn másnap reggel. Ez élete nagy lehetősége. Profiktól tanulhat, nemzetközileg elismert tanároktól. Megalapozhatja a jövőjét. Ugyanakkor ott van Hunor. Őrülten mázlista vele. Nem hagyhatja maga mögött. Bízott benne, még akkor is, amikor még ő sem önmagában, támogatta, még annak ellenére is miket vágott hozzá dühében. Ezt soha sem felejtheti el. A tábor ajtajában mégsem tekinthet hátra. Előre kell néznie és mindent feltenni egy lapra. Fel kell készülnie, hogy élete fenekestől felfordulhat. Ez a felfordulás pedig már akkor jelentkezett, amikor az elosztást követően a szobáját kutatva belebotlott egy fogszabályzós, szőke fiúba.
- Ne haragudj! - mondta bocsánat kérően - Egyedül cipeled ezt a rengeteg csomagot? Ne viccelj! Hadd segítsek! Melyik szobába mész?
- A...214-es. - felelte Dia döbbenten.
- Aaa, annyira farkas éhes vagyok, nincs valami kajád? - kérdezte - Jaj, még csak be sem mutatkoztam. Niall vagyok.

A day with Princess Alice ~ Egy nap Alice hercegnővel

 Még 2010. nyarán született bennem ez a történet. Akkoriban Horvátországban voltunk nyaralni és a legjobb barátnőm is velünk tartott. Vele együtt alkottam ezt, a részévé vált. Egy kicsit kisarkítottam ugyan, meseszerűvé tettem és erős önkritikát is beleraktam, de szeretném, ha élveznétek. Mert most pontosan benne vagyok, én, mint maga Alice.

Princess Alice

Alice hercegnő még az álmok birodalmában járt, bár az óra már elütötte a kilencet. Álmában egy gyönyörű vízesés lábánál élvezte a napkeltét. A vízfelszínt burkoló ködben állt, benne a vízben, s elnézte ahogy könnyű fehér szoknyája a térde körül lebeg a felszínen. A meleg napsugarak megérintették a vállát ezzel felmelegítve őt. Alice mosolyogva nézte ezt a varázst, úgy látszott ez a tökéletes pillanat örök.
- Alice! Alice!  Alice! - hallotta távolról a szólongatást nem is ügyelve rá. Túlságosan szép volt minden ahhoz, hogy valami megbontsa ezt a harmóniát. Alice szeme végig pásztázott mindenen s testében jóleső nyugalom áradt szét, ebben a pillanatban szemernyi gyanú, aggódás sem volt elméjében. Hirtelen öt sellő bukkant fel, aranyhajuk szikrázott a fényben. Mind odaúsztak Alice mellé. A lány ezt csak egy pillantásra méltatta, majd tovább gyönyörködött a habzó vízzuhatagban. Ebben a másodpercben a sellők megragadták Alice-t és és húzni kezdték, le a mélybe. A lány meglepetésében levegőt sem tudott venni a felszínen, így fulladozva meredt a sellőkre, akik idő közben rémséges szörnyetegekké változtak. Alice a fulladás határán volt.
- Ha nem változol meg elkapunk és legközelebb nem menekülhetsz! - visszhangzott a sellők utolsó mondata a rémületében felébredt Alice fülében. Abban a pillanatban, hogy hatalmas veszélyben érezte magát felébredt s nagy lendülettel felült az ágyában. Kikerekedett szemei rémületéről árulkodtak.
- Na végre, hogy felébredtél, Alice! - nevetett a szemébe egy sortban és színes trikóban levő fiatal lány - Már azt hittem sose kelsz fel!
Alice kicsit összeszedte magát és szemrehányóan tekintett a lányra.
- Na de Holly! Mégis mire véljem ezt a viseletet?!
- Azt ígérted megmutatod a kalózvárost, és úgy gondoltam mindez sokkal viccesebb lenne egyszerű emberként. Egy napra megmenekülhetsz a szúrós pillantásoktól és a kötelességektől. Ne mondd, hogy nem kedvedre való, Alice! - felelte a tisztelet minden jele nélkül, majd kifelé indult - Siess és öltözz fel! - vetette oda az ajtóból majd egy dobozra mutatott az ágy lábánál - Ma abból válassz ruhát! - azzal kilépett és becsukta az ajtót.
Alice morcosan szemlélte az új ruhákat. Eközben cousine-ja az ebédlőben várta és reggelizett. A hercegnő negyed óra elteltével jelent meg az étkezőben. Haja elegánsan magasra fogva omlott vállára. Egy nagyon csinos fekete fölsőt és egy farmersortot viselt. Lábán strandpapucs, kezében pedig egy fehér keretes napszemüveget tartott. Holly a hercegnő durcás arckifejezése láttán nevetésben tört ki. Alice csak szó nélkül leült és hozzálátott a reggelijéhez. Közvetlenül evés után indultak is.
- Csak este jövünk Alina! A vacsorát nyolcra készítse! - utasította a szobalányt Alice, végül elindult Holly után és beszállt az autóba.
- Omisba legyen szíves! - utasította a sofőrt, majd unokahúgához fordult - Holly! Igazán megkomolyodhatnál! Az ember azt hinné, hogy ha már királynő vagy sokkal érettebb is lettél. - korholta őt Alice - És egyébként - váltott hangnemet - mi újság Monacoban?
- Kérlek, Alice! Itt most te vagy a főnök. Ez a te őseid birtoka, itt én csak közember vagyok. Miért ne viselkedhetnék úgy?
- Monaco uralkodója vagy, ez a minősítés mindenhol érvényes - válaszolt ellentmondást nem tűrő hangon - Én csak Horvátország várományosa vagyok, nekem lenne jogom tudatlan fruskaként viselkedni!
- Vigyázz Alice! - kezdte játékos hangon - Ha nem vigyázol - folytatta komolyan - örökre elvész a fiatalságod és vidámságod!
A hercegnő erre már nem válaszolt. Túlságosan sértette ez a válasz a büszkeségét. Az út további részét az utasok hallgatásba burkolózva töltötték. Mikor kiszálltak Alice meghagyta a sofőrnek, hogy öt óra múlva találkozzanak itt A két leányzó gyalog indult el a főutcán. Holly hirtelen Alice kezébe nyomott valamit.
- Ez meg minek? - kérdezte a döbbenettől megfelelő modort nélkülözve Alice, aki egy fényképezőgépet tartott a kezében.
- Ó, Alice! - nevetett  Holly - Hát nem megmondtam? Egyszerű turisták vagyunk, tehát a fényképező nélkülözhetetlen! - mutatta fel sajátját - Tudod, hogy hogyan működik?
- Hát persze! - csattant fel unokanővére.
Tovább sétálva Omis folyóját, a Cetinát pillantották meg, rajta sok kis hajóval.
- Nagyszerű! - örvendezett a kis királynő - Gyere, Alice! Hajókázzunk egyet! - azzal csuklón ragadta cousine-ját és szaladt egy félig megtelt csónak felé. Két perc alatt elintézte, hogy ők is csatlakozhassanak és be is szállt. Alice, megelőzve a berángatást méltóságteljesen belépett a hajóba és helyet is foglalt. A csónak többi utasa angol volt, így jól lehetett érteni, hogy miről beszélnek. Mindannyian vidáman csevegtek, sőt néha még Hollyt is bevonták, Alice azonban csak ült szigorú arccal és a fodrozódó hullámokat bámulta. A fodrozódó hullámokat szelve a fenséges természet csodáiba merült el. Szinte hihetetlen volt számára, hogy lehetséges, hogy mindez eddig elkerülte a figyelmét. Persze bosszantotta Holly viselkedése, de  hercegnő volt, még ha álruhában is, nem viselkedhetett illetlenül, és ha lehordaná unokahúgát most, az igenis az lenne. Jobb híján hát megpróbálta kizárni a közönséges csevegést és a meredek sziklafalat nézte. A mindössze fél órás hajóút örökké valóságnak tűnt Alice számára. Mikor megérkeztek örömmel nyugtázta, hogy a vízi sofőr készségesen kisegítette a hajóból, de amikor meglátta hova érkeztek, már ment is volna vissza. A hűvös erdőben csak egy magányos étterem játszótérrel, illetve pár kanyargós ösvény terpeszkedett.
- Hol a csudában vagyunk? - kérte számon kuzinját.
 - Van  itt egy szép tó, ahol lehet fürdeni, meg sétálhatunk a vízparton egy kicsit. A vadvízi evezést is ki lehet próbálni. Sőt, ehetünk is, ha gondolod! - mosolygott Holly - Ne légy már ilyen karót nyelt, Alice! Csak élvezd az életet egy kicsit! Vedd úgy, hogy szabadnapos vagy!
Alice csak sóhajtott egyet, majd követte Holly-t aki elindult az egyik ösvényen a part mentén. Kisvártatva a már említett sekély vizű tavacskához érkeztek. Tucatnyi ember napozott a partján, családok, fiúk-lányok mintegy harmincan a  vízben hűsöltek. Két napbarnított srác rögtön lecsapott az érkező hölgyekre és igyekeztek előzékenynek mutatkozni tökéletes mosolyukat villogtatva. Hamar kiderült, hogy horvátok, de jól beszélnek angolul is, ezért Alice anyanyelvén (franciául) szólt az unokahúgához.
- Csak látják rajtunk, hogy gazdagok vagyunk és pénzt akarnak kicsikarni belőlünk! Menjünk innen! Megmutatom inkább a kalózvárat!
Holly beleegyezett és elindultak visszafelé, út közben azonban egy csendes partszakasznál nem bírták megállni, hogy ne sétáljanak bele a folyóba. A hideg vízben vidáman fröcsköltek a lányok, meglepő módon Alice is lelkesen. Amikor Alice azonban az órájára pillantott megállapította, hogy öt perc múlva indul a hajójuk. Sietve indultak hát a megállóba és szálltak be a csónakba még épp időben. Az úton Alice ismét hallgatásba burkolózott. A víz körülötte túlságosan erős képekkel idézte fel benne a rémálmát, ahogy a sellők ráncigálják a mélybe. Mit akartak megváltoztatni rajta? Miért mondja Holly is állandóan, hogy túl merev és lazítania kéne? Töprengését azonban a hajó partra érése szakította meg.
- Irány a vár! - adta ki a parancsot kuzinja.
Bár az irány elhangzott a lányok mégis úgy döntöttek inkább megebédelnek és besétáltak a városba, hogy megfelelő éttermet találjanak. Újult erővel vágtak neki a szirtnek, amin a vár magasodott. A keskeny. lépcsős sikátorok között csak néha pillantották meg az azúrkék tengert, és csodálatos kilátás nyílt az alattuk elterülő, festői szépségű Omisra. Gyönyörű, lila virágzuhatagos bokrok keretezték útjukat, ahol a lányok megálltak fotózkodni.  Alice élvezte a helyzetet. Igyekezett megörökíteni a tájat, sőt abba is belement hogy csináljanak pár fotót egymásról. Hamarosan viszont továbbálltak és a torony felé vezető lépcsők rengetegébe vetették magukat. Az erős napsütésben a látogatók kígyózó sora fogadta őket a pénztárnál. Furcsa volt ez nekik, hiszen világ életükben kiváltságosként kezelték őket, de Holly mégsem vesztette derűjét, Alice pedig úrilányhoz méltóan nem reklamált hangosan.
- Nos, tessék! Láthatod a kalózvárat! - járatta körbe a tekintetét a romokon Alice, ahogy felértek a sírkertbe. A főbb tornyok még fölöttük meredeztek, de kellemes pihenőhelynek mutatkozott, és remek kilátás nyílt a tengerre. Míg Holly a látványban gyönyörködött Alice körbesétált az árnyas fák alatt. Most is, mint mindig, megigézték az ódon falak, és bár tudta, hogy mindez utolsó tengeri rablók műve, mégis csodálatba ejtette a monumentális vár. Feljebb sétálva a lövészbástyát nézték meg, majd a toronyba folytatták a túrát.
- Na, most játszd a hercegnőt! - nevetett Holly - Hahóóó! Jöttünk kiszabadítani a toronyszobába várt Alice hercegnőt! Kitartás drága hercegnő, mindjárt ott vagyok! - míg a lépcsőn igyekeztek felfelé. Alice ugyan vonakodva, de belement a játékba. A legfelső szobába érve beült az egyik ablakmélyedésbe és a távolba révedve sóhajtozott. Holly megragadott egy egy turistát, egy barna - és nem mellesleg nagyon jóképű - srácot. Pillanatok alatt felvázolta a történetet és a játékért cserébe azt ígérte, kérhet valamit tőle.
- Ó drága Alice hercegnő! Megjöttünk, hogy megmentsünk téged a toronyszoba fogságából! - zengte a fiú és Hollyval az oldalán odament Alicehoz. A lány közel állt ahhoz, hogy veszekedni kezdjen unokahúgával, de mielőtt bármit is tehetett volna a srác elkapta a derekánál fogva és lecipelte a lépcsőn, egészen a sírkertbe. Alice eleinte kapálódzott és kiabált is, szinte elfelejtette hercegnői mivoltát. Mikor leértek a fiú teátrálisan csókért könyörgött, majd mikor kapott egy puszit az arcára elégedetten hagyta abba a színjátékot és újra turistává változva nyomtalanul eltűnt a tömegben. Alice már csak mosolygott. Tetszett neki ez a bizarr harmónia. A végtelen, azúrkék tenger, csillogó habok és a málladozó, szürke sírkövek, amiket a borostyán futott be. Valahogy annyira ellentétes volt, mégis a halál árnyéka egybeolvadt a fesztelen, határtalan szabadsággal. Nyár.
Már délutánba hajlott jócskán, amikor a kis uralkodók a partra mentek. A hatalmas sziklákból kirakott nyúlvány végén álló világítótorony árnyékában akartak megpihenni. Kőről kőre ugráltak, mint a kisgyerek, amikor csak a járdaszegélyre lép, mert mint állítja, körülötte láva van. Mikor odaértek elidőztek a legszélső köveken. A lábukat a víz nyaldosta. Körülöttük a tenger, látszólag szelíd, de a mélyben zabolátlan rémet rejt. Mögöttük a homokos part, a zsibongó, zsúfolt strand. Ez a szabadság zátonya, mégis rabként ülnek ott. A ragyogó kék víz békét sugároz, a rajta megcsillanó napsugarak a szabadság szárnyai. Se kötelességek, se elvárások. Mégis béklyóként húzza őket a kapcsolat a szárazfölddel. Hívogat a tenger, de nem enged a föld.
Végül visszasétáltak  a partra, mert megállapították, hogy indulniuk kell. A strandról is lassan szállingóztak haza az emberek.  Holly és Alice levették a lábbelijüket és szótlanul ballagtak a homokban. A hullámok nyaldosták a bokájukat, amik kicsaptak a partra eltüntetve nyomaikat.
- Milyen romantikus hely! - gondolta Alice - Most ha közember lennék itt üldögélnék azzal a fiúval...feltéve ha nem viselkedne olyan pimaszul, mint a várban. Leesett az állam! Borzasztó volt! Bár be kell ismernem...egész jól érzem magam így, "szabadnapos hercegnőként". Olyan jó a közembereknek. Csak kijönnek ide ha kedvük tartja és szabadon rendelkeznek az  idejükkel. Bárkivel flörtölhetnek és szemérmetlenül nevethetnek. Nincs egy ország szeme rajtuk. Aztán kiülnek ide a szerelmükkel, hoznak piknikes kosarat, összebújnak és nézik a naplementét. Aztán lemennek közvetlenül a partra és belefutnak a vízbe és fröcskölik egymást...de hova is gondolok? Hercegnő vagyok! Megfontolt, elegáns, makulátlan jellem. Holmi csavargó nem csavarhatja el a fejemet!
Egész hazaúton az efféle gondolatok vívtak csatát Alice fejében, így szokásához híven hallgatásba burkolózott, de nem látszott rajta, hogy más okból tenné. Csak annyi - meglehetősen hűvös - megjegyzést tett, hogy reméli unokahúga kibolondozta magát és elég ízelítőt kapott a közemberek életéből. Mivel válasz nem érkezett az út további részében átadták magukat a gondolataiknak.
- Kisasszony! Holly királynő! - üdvözölte őket a salonai palotában Alina a vacsorával. A gazdagon terített asztalon friss gyümölcsök és hideg sültek sorakoztak, három személyre terítve. Alice kérdő pillantására Alina rögtön felelt:
- Az unokaöccse, Sir Roger van itt!
- Kicsoda ez a Roger? - kérdezte Holly.
- Anyám testvérének a fia. Fiatal, angol nemes...lesz! Még gyerek. Alig múlt 13.
- Üdvözlet a hölgyeknek! - szólt egy pimasz hang. Gazdája a lányoknál alacsonyabb, kócos, barna fiú - Sir Roger szolgálatukra - hajolt meg, azzal előhúzott egy fakardot.
- Hahaha! Olyan vicces rokonaid vannak, Alice! Nem is értem, hogy lehetsz ilyen savanyú! - nevetett szívből Holly - vacsora után nézzük meg a romokat a kertben. Ott majd megcsillogtathatja a tudását, Sir Roger!
- Ahogy parancsolja, hölgyem! - komolykodott a fiú.
A római romok kertje a nyári lak körül húzódott, ahol régen a palota állt. Mára már csak a Tusculum névre hallgató, apró, két emeletes villa állt, ebben rendezték be a rövid tartózkodásra alkalmas nyári lakot, de Alice már 15 éves kora óta itt lakott. távol a zágrábi központtól.
A három "gyerek" azonnal elfoglalta a parkot. Fakardokat ragadva üldözték egymást, másztak fel a falmaradványokra. A színházban rögtönzött dráma előadást tartottak.
 -  Kard ki kard, hitvány gaztevő! -szegezte a fegyvert Holly Roger mellkasának.
- Nincs esélyed, lovag! A hercegnő az enyém! - felelt, azzal a kardját Alice torkához emelte.
- Ó, dicső lovag, ments meg kérlek! siránkozott Alice, majd sokatmondóan rákacsintott Hollyra. Támadt egy ötlete. A lány mindent értve azonnal támadást indított Roger ellen. Alice ekkor felkapta saját kardját a földről és együttes erővel vetették magukat a fiúnak.
- Hé, ez nem ér! Kettő egy ellen! - nyavalygott Roger, bár látszott rajta, hogy gyakorlott vívóként könnyűszerrel hárítja a lányok ádáz, de annál inkább eszetlen kaszabolását.
- Hallgass te féreg! - visítottak a lányok, és hatalmas nevetések közepette "ledöfték" a fáradt Rogert, majd ők is hanyatt vágódtak.
- Nem hiszem, hogy voltak még ilyen rátermett lovagjai Salonának! - jelentette ki színlelt komolysággal Holly.
- De ilyen véres csata sem! Be fogunk vonulni a történelemkönyvekbe! - kontrázott Roger.
Alice pedig csak mosolyogva nézte két barátját, és biztos volt benne, hogy azon az éjjelen a sellők nem térnek vissza.

Személyes

Úgy döntöttem csinálok egy személyes blogot, ahova az agymenéseimet rakom, teljesen személyeseket. Szóval mindig írogatok ám, csak néha lusta vagyok komoly témákba vágni... lusta vagyok, rémesen lusta. Szóval ott megismerhettek, ha akartok.
Üdvözlet a Szabadnapos Hercegnőnek!

http://day-off-princess.blogspot.hu/

Utazó

Sziasztok! Be kell ismernem, az utóbbi időben ellustultam, de kitört a nyár és én is pihenésre vágytam. Ma este indulok Németországba a táncosokkal, és ha minden igaz, csak 14-én este érek haza, és utána is hamarosan tovább utazom, 19-én a  Magas Tátra, Krakkó és egyéb városkák bűvkörébe, szóval kérlek, bocsássatok meg, ha júliusban nem láthattok semmit tőlem. De írok, esküszöm és már csak gépelnem kell. Hát akkor, szép nyarat nektek. Egy kis kalocsaival, mert az elmúlt két és fél hétben főleg ezt próbáltuk és más sincs a  fejemben, csak ez. Kattintsatok! ;)

http://www.youtube.com/watch?v=PnA-fc-bJXE&feature=player_embedded

Mecsek Táncegyüttes, Pécs

Születésnap

Sziasztok! Néhány napja nézegettem az archívumot régi, poros bejegyzéseket és ezek alapján a 

blog legelső bejegyzését a mai naphoz képest pontosan 2 éve tettem közzé. Azóta szert tettem egy-két (és itt most tényleg szigorúan értendő) kedves olvasóra, akik el sem képzelhetik mennyire sokat jelentenek nekem. Néha néha még visszajelzéssel is szolgálnak, ami tényleg hihetetlenül jó érzés. Tudom, hogy nem csak úgy írom szerelemből, hanem van, akit érdekel, van, aki olvassa. Persze én akkor is írnék, ha nem lennétek, de így, még sokkal jobban élvezem. Ugyan elkezdődik a nyár (hurrá! Vakáció! Jut eszembe, ha jól figyeltek a TV2 híradójában benne vagyok. Ha szemfülesek vagytok megtaláltok. Egy nagyon szép lány mellett, kékben. Nagyban mutogatok az elején.), de én maradok, sőt, ha lehet több időm lesz és írogatni fogok, bár elég sűrű programom van a nyárra.

Szóval csak szeretném megköszönni, hogy az elmúlt 2 évben itt voltatok nekem, ha nem is végig, de lelkesedéssel. Nem akarok közhelyes mondatokat írni, csak egyszerűen annyit, hogy az eddigieket köszönöm, és folytatom tovább, ne féljetek.

Gondoltam közlök 10 random tényt magamról, de nem tudtam felsorolni, aztán nem is biztos, hogy érdekel titeket, ezért inkább arra gondoltam, hogy küldök egy gyönyörű szép mosolyt nektek!

Veled érzem a színpadot...

Sziasztok! Azt hiszem nem tudom mi lenne a találó cím ehhez a kis szösszenethez. Tegnap hallgattam a népzenei kis összeállításomat és megszólalt ez a dal... azonnal füzetet és tollat ragadtam és muszáj volt írnom. Úgy érzem ez az én célom, okom amiért írok, hogy megosszam, megpróbáljam éreztetni veletek azokat az érzéseket, amiket nem mindenki élhet át. Mint a tánc. Amúgy is szeretem ezt az új koreográfiát. Jó a táncanyag és azok közé a szerencsések közé tartozom akinek jó a párja, nagyon. nem tudom mennyire lett jó, gyanítom nem annyira, de gondoltam megosztom, mert azt a kérést kaptam, hogy írjak. Hát tessék,  itt van. Várom, hogy elégedett vagy-e. A mellékelt kép egy hete készült, és az ihlet másik fele ebből származik.

-Figyelem srácok, meg van a párbeosztás. - hangzik el a tánc tanárom szájából és mindenki megfeszül. Eddig a barátnőmet nyugtattam, hogy biztosan benne lesz az elsődleges párbeosztásban, de most már csak az én helyem biztossága érdekel. Tudom, önzőség. Ezt a részét utálom a legjobban a táncnak, hogy nem lehet mindenki részese a színpadi szereplés felülmúlhatatlan mámorának. De most én vagyok a fontos. Szerepelnem kell, méghozzá nem is akármilyen párral, Vele.
Végül is megkaptam, amire annyira vágytam. Szinte minden próbán vele táncoltam, így nem meglepő másoknak sem. Mégis megnyugtat a tény, hogy kimondták. Most már szentesítve van. Van egy biztos támaszpontom most, mikor szereplés ideje eljön. Ideges vagyok, nem is, inkább izgulok. Most mutatjuk be először az új koreográfiát. Legalább az ezredik alkalommal szereplek, de felejthetetlen, tökéletes és mindig más. A színpadon lenni hihetetlen. Az arany fénycsóva röntgensugárként világítja át a lelkem. A táncom, a színpadi megjelenésem én magam vagyok.  A hangulatom, az érzéseim tükörképe. Azt gondoltam nehéz kifejezni tánccal, amit érzel, de amint a színpadon vagyok rájövök, hogy mi sem egyszerűbb. Sugárzik minden társamból hogyan érzi magát, szívből csinálja-e vagy csak kötelességből. Először borzasztóan izgulok, remeg a lábam, de amint megszólal az első ének korlátlan, csapongó boldogság övez. Éneklek, ahogy a torkomon kifér, ezzel is mutatva mennyire elememben vagyok. Ismét körbe nézek. Széles mosolyok, remegő hangszálak, hangos, világot bezengő ének, és lassan mindenki táncolni kezd. Tökéletes. Imádom ezt csinálni.
Idővel eljön a szólónk is. A próbán is, azóta is, minden alkalommal "belehalok". Úgy érzem csak mi vagyunk, ketten a világban. Csak a párom meg én. A tánc és a zene. Ránk irányul a világ figyelme. Ez az a tökéletes pillanat, aminek múlhatatlannak kellene lennie. Ilyenkor érzem a legerősebben azt a furcsa, megfoghatatlan érzést. Valamiféle ködös, bizonytalan vonzalom és határtalan, túláradó szeretet. Mégsem vagyok benne bizonyos.
Hamarosan végéhez érkezünk a műsornak. Már csak a lendület és a színtiszta boldogság visz előre. Érzem, tudom, hogy a közönség is élvezi a táncot. Az utolsó, közös sor, még egy hajrá. Megint a rossz csujogatást kezdtük el, de sebaj. Vége. Megállunk és a nézők felé fordulunk. Zihálva, szélesen vigyorogva belenézek a reflektorba. Alatta sötétben a közönség. Meghajlunk és ők tapsviharral díjaznak minket. Végigpásztázom a közönséget. Mosoly van az arcukon, boldogság. Örömet szereztünk nekik.

Lopott szavak

Sziasztok! Ott nem tudom milyen az idő, de itt már napok óta esik, és annyira lehangol, hogy minden ok nélkül szomorúnak érzem magam. Gondoltam írok, de úgy éreztem a szavaim most olyan közhelyesek lennének. Segíteni szeretnék a legjobb barátnőmnek, de képtelen vagyok. Ilyenkor utálom, hogy nem vagyok empatikus. Tudjátok most csak belefúrnám magam a nemlétező szőke herceg(em) karjai közé, a vállába temetném az arcom és ennyi. Béke és nyugalom. Esetleg egy kis csoki. Na, szóval inkább most Petőfit hívom segítségül. Tudni kell rólam, hogy hadilábon állok a versekkel, nagyon kevés van, ami tetszik. De most úgy gondoltam a tőle lopott szavak segítenek kifejezni a lélekállapotom. Ha érdekel...egyáltalán....

 A bánat? egy nagy oceán

A bánat? egy nagy oceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

 

 

 

 

 

 Itt állok a rónaközépen...

Itt állok a rónaközépen,

Mint a szobor, merően.

A pusztát síri csend födé el,

Mint elfödik a halottat szemfödéllel.

Nagymessze tőlem egy ember kaszál;

Mostan megáll,

S köszörüli a kaszát...

Pengése hozzám nem hallatszik át,

Csak azt látom: mint mozog a kéz.

És most idenéz,

Engem bámul, de én szemem sem mozdítom...

Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

Fotóblog

Sziasztok! Ez itt a reklám helye!:D Hamarosan egy régi-régi elkezdett novellácskával érkezem, a nyárra való tekintettel, de addig is nézzétek meg a fotó blogomat. A saját nevemen futok, kivételesen.

A novelláról elöljáróban csak annyit, hogy ezúttal én magam vagyok a főszereplő, a legjobb barátnőm és az öcsém is. Egy nap eseményeit feldolgozó történet, de persze minden úgy, ahogy a fejemben történt, amit a képzeletem hozzáadott. És most meg is ismerhetitek az egyik legnagyobb jellemhibámat, mert mint mondtam, a főszereplő én vagyok.

 

http://kajli-emese.blogspot.hu/

A lázadás szikrái ~ The sparks of rebellion

 Avagy Cathy és Maddie

Sziasztok! Gondoltam belevágok egy kicsit komolyabb témába. Igazából az egész oka egy irodalom óra, egy Vörösmarty vers. Azt várták anno az emberek, hogy a könyvek fogják megváltani a világot...Gondoltam hát, hogy akkor nem csak úgy minden cél nélkül írogatok, hanem valami hátteret adok neki. Azt hiszem nem kell megmondanom az alapgondolatot, mert elég egyértelmű. A címet csak azért írtam oda angolul, mert szerintem annyira jól hangzik. Bocsánat, anglopholie vagyok.

Cathy az öreg platánfa árnyékában ült a régi, piros padon és elmerülten nézte, ahogy a tornacipője kis porfelhőket kavar fel. A többiektől távol foglalt helyet, ami elég nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy az iskola 800 diákja mind itt nyüzsgött. Szokásához híven a gondolataiba volt merülve, amikor egy fémes koppanás csendült fel. Látótere határán magassarkús lábak jelentek meg.

- Fel kéne venned! Más eleshet benne és szemetelésnek számít! - mondta a közeledő alaknak. Oda se kellett néznie, tudta, hogy nővére, Maddie jön felé, aki közben oda is ért és leült Cathy mellé.

- Szia Hugi! Mi újság? Megfognád ezt nekem? - nyújtott felé egy hatalmas doboz bonbont - Jake vette nekem, hát nem édi? - kérdezte, miközben előhalászott egy doboz salátát a táskája mélyéről.

- Az előbb azt kérdeztem nem zavar-e, hogy eldobtad azt a light colás dobozt? - támadott Cathy.

- Nem igazán érdekel. Mire vannak a takarítók? Az Isten szerelmére, Cathy! - forgatta a szemeit Maddie.

Első ránézésre nem is gondolná az ember, hogy Cathy és Maddie ikrek. Nagyon különbözőek, az őket felületesen ismerő iskolatársaik röviden úgy vélekednek a két lány tűz és víz. Egyetlen közös vonásként azt emlegetik, hogy mindketten népszerűek, és szinte mindenki szereti őket, kivéve persze az ügyeletes nagy arcú bandát, az "iskolai felső tízezret".

- Annyira jó, hogy végre igazán itt a tavasz! - mosolygott oda se figyelve nővérére Cathy.

- Ja, tisztára! - kontrázott Maddie - Jaj, majdnem el is felejtettem, ezt Marianne küldi. - húzott elő egy füzetet. Catherine Diaz Matek füzet, hirdette a címke rajta.

- Köszi! - vette el Cathy - Megkaptad a házi dolgozatot Weavertől végül is?

- Aha. Csak a génmanipulálás következményeiről szóló bekezdésemet javította ki. Ötöst adott.

- Ki hitte volna. - ironizált Cathy - Fogalmam sincs hogy csinálod! - tette hozzá elismerően.

- Nem olyan nehéz. Neked meg hogy megy az a sok matek képlet a fejedbe? Elképzelhetetlen!

- Sokkal egyszerűbb a biológiánál. Elég csak néhány alapképlet, abból levezethető minden. A többi már csak gyakorlás kérdése. Ma ott lesznek a borítékok az asztalon mire hazamegyünk, tudod?
- Annyira izgulok, mi van ha mégsem vesznek fel?
- Ne legyél már ilyen, Maddie! Bolondok lennének nem felvenni! - mosolygott biztatóan Cathy.
- Könnyű neked. Sosem kellett küzdened azért, hogy elfogadjanak. Mindig irigyeltem az önbizalmadat. Most már igazán  nehéz kitörni a népszerűség koronázatlan Barbie-hercegnője imázsból. - felelt bágyadt mosollyal Maddie.
- Ha ezt a beszélgetést meghallaná valaki már nem is lenne olyan nehéz. Meg ha megtudnák, hogy az iskola ügyeltes szépségkirálynője a a Dundee-i egyetem orvosi karára készül.
De sosem fogják megtudni, csak azután, hogy elballagtak. Maddie midig is ügyelt a részletekre. A tanárok sosem olvasták fel hangosan a jegyeit. Az összes versenyeredményét eltitkolta, összejött Jake-el, a focicsapat kapitányával. Az amerikai filmek pontos mását építette ki. Két dolgot nem tudott megváltoztatni: a természetéből fakadó kedvességét és a testvére iránti szeretetét. Cathy ellenben mindig is a saját útját járta. Sosem szenvedett önbizalomhiányban. Egyszerű volt, kedves és jó társaság. Mindenkivel szívesen beszélgetett és segített, ahol csak tudott. Egy dolog szúrta a szemét a többi diáknak: okos volt. Sokszor megpróbálták kihasználni, házi írásra kényszeríteni, de Cathy erős volt.
A lányok elsétáltak a sportpálya mellett, vissza az iskola épületébe. Már csak az utolsó hajrá. Két óra és mehetnek haza. Holnap már csak a ballagás van. A pályán a fiúk fociztak. Élen a labdával Jake. Félmeztelen felsőteste olíva színű, kockás hasán izzadságcseppek csillognak. Kócos, barna haja a homlokába libben a lendülettel. Ellövi a labdát a kapu felé. A megfeszült izmai kirajzolódnak. Lába a levegőbe kinyújtva, ott, ahol fél másodperce még a labdát érte. Karjai széttárva, hogy sikerüljön megtartania az egyensúlyát. A labda beszáguld a kapuba, el sem tudja érni a hálót őrző fiú. Jake diadalittasan felüvölt és körülnéz, hogy látta-e valaki. Rögtön kiszúrja Maddie-t és int neki. A barátnője gyönyörű, mint mindig, mellette Cathy apró kisegérnek tűnik.
- Haver, a barátnődet beszennyezi egy gyík! - kiált oda Jake-nek egy Dylan nevű srác. Szintén focista, az öntelt, arrogáns fajtából. Jake fogai megcsikordulnak, hallani a beálló fagyos csöndben. Amióta Maddie-vel van megváltozott belül ő is, de nem mutathatja. Tudja jól milyen jó ember Cathy. Maddie várakozásteljesen néz Jake-re. Mit fog tenni a barátja? Mindketten tudják milyen megbélyegzéssel jár, ha megvédik Cathy-t.
- Semmi gond - suttogja Cathy Maddie-nek. Ugyanaz a felhőtlen mosoly az arcán, mint fél órával korábban. Belül a szíve hevesen zakatol. Mintha tőrrel szurkodnak, olyan érzés. Torka lángokban, de meg sem nyikkan. A pillanat megfagyott, de nem  érteni mi játszódik le a fejükben, ezt csak ők tudják, senki más.
- Ne bántsd Cathy-t! Akkor lehet a testvérével, amikor akar. Nagyon kedves lány! - mondta csendesen Jake. Mindenki tisztán hallotta, de ellenkezni senki sem mer. A csengő rideg csörömpölése töri meg a feszültséget. A fiúk felveszik a pólójukat, Cathy és Maddie szó nélkül órára sietnek. Jake odasétált a lányok korábbi helyére és követte őket a tekintetével. Amikor a pillantása a földre téved apró vízcseppek nyomai (avagy könnyek nyomai) a porban.
Az utolsó magyar óra. A terem négy pontjában Cathy, Dylan, Jake és Maddie. Csendben ülnek, mintha semmi sem történt volna közöttük. Cathy asztalára egy papírt csúsztat valaki.
" Könnyek? J. x" Cathy halványan elmosolyodik, és visszaír. Most Jake asztalára kerül a cetli. "Fájdalomból és hálából. Köszönöm! :) C." A két szempár találkozik. Átsuhan egy halvány mosoly az arcukon és vége. A csengő megszólal és minden elillan...
Az igazgató a színpadra kép és leveszi a mikrofont az állványról. A szokásos búcsúzóbeszéd. Csend telepszik az udvarra. Sose hallgattunk végig egy beszédet sem, de mindannyian figyelünk. Mindenki előtt leperegnek a négy év eseményei. Az osztálykirándulások, a felelések, a közös bulik. Sosem volt még senki ilyen közel a felnőtté váláshoz.
- Most pedig hallgassuk meg a végzősök nevében Catherine Diaz-t! - fejezi be az igazgató. Cathy elindul az emelvény felé. Hirtelen minden elnémul körülötte, csak a saját szívverése dörömböl a fülében. Azt hitte könnyű lesz, kezében a papírral, majd érzelemmentesen felolvassa, de nem. Hirtelen megrohanták az érzések. Sírás fojtogatja a torkát, de beszélni kezd. Csak mondja monoton, amikor hirtelen megpillantja Jake arcát a tömegben. Szeretetteljes mosoly és aggódás. Biztos látja milyen rosszul van Cathy. Cathy ekkor leereszti a papírját és szenvedélyesen beszélni kezd.
- ...Tudom most azt kéne mondanom hiányozni fog ez a tökéletes négy év, de nem tudom. Mindenki jól tudja milyen küzdelmes ez az időszak! El akarjuk fogadtatni magunk másokkal, mert különben a társadalom kikészít. Megbélyegeznek, kigúnyolnak, kihasználnak. Ez még azoknak is fáj, akik magabiztosnak tűnnek. Miért kell álcáznunk kik vagyunk valójában? Bemutatom nektek a testvéremet, Madeleine-t. Népszerű, csinos és ott van neki Jake, a focicsapat kapitánya. Ti ezt tudjátok róla. De ő az a lány is, aki az a lány is, aki a Dundee-i egyetem orvosi  karára nyert felvételt, akinek minden biosz dogája ötös és négy évig kitűnő tanulmányi eredménye volt. Megnyerte az országos biológia diákolimpiát és kijutott a nemzetközi döntőbe. Engem is úgy ismertek, mint a gondtalan, nemtörődöm lányt, de igenis fájt annyi éven át a piszkálás. Volt, hogy álomba sírtam magam egy rosszabb nap után. Tegnap, amikor Jake megvédett igazán jól esett. Miért kell hát ilyennek lenni? Mire jó ez? Gondoljátok, hogy jövőre a felsőbb évesek nem fognak piszkálni az egyetemen? Ha majd a gyerekeitek jönnek haza sírva az iskolából a piszkálás miatt mit tesztek? Csak azt akarom, hogy hagyjuk magunk mögött ezt a viselkedést és mostantól legyünk  igazi nagy közösség, hogy az eredeti beszédem igaz legyen! - fejezte be kipirosodott arccal Cathy.
Nagy csönd. Senki sem szólt és nem tett semmit egy borzasztó pillanatig. Minden hiába volt? De akkor felharsant egy kirobbanó erejű, mindent elsöprő tapsvihar.