Sziasztok! Íme egy újabb rövid írás, valami egészen érdekes és személyes fejtegetés! Remélem élvezitek! Jó olvasást.
Csillogó díszek, hamis érzelmek, csalárd játékok - ez a színház- Két oldalú érme, éles ellentétet alkotva, bár mindkettő tapasztalható.
Furcsa dolog színházba menni. Felveszem a magassarkúm, sminkelek és elvarázsoltan bájolgok a vörös szőnyegen. Fenséges márvány, nagy hatalmú tükör és ragyogó arany vesz körül. Roppant lenyűgöző a monumentalitása, egészen a hatalmába kerít. Üres mosollyal az arcomon beszélgetek, túlzó illedelmességet mutatok, de a fejemben vadul cikáznak a gúnyos megjegyzések és oda nem illő gondolatok. Nagy képmutatás ez, bár vannak pillanatok, amikor olyannyira megbabonáz a világ, hogy én magam is tisztává és gyönyörűvé válok.
A helyemet elfoglalva izgatottan mustrálom a közönséget. Tudnom kell, hogy elég csinos vagyok-e, megfelelő-e a viselkedésem, és végül leküzdhetetlen ösztönből kritikusokat és jóképű férfiakat keresek. Pár perc csevegés és nézelődés után egyszerre csak puhán kialszanak a fények, felgördül a súlyos, vörös függöny és megkezdődik az előadás. Üvegbuborékban csillogó világ, mely szinte karnyújtásnyira van tőlem, mégis elérhetetlen. Azon gondolkozom micsoda arrogancia kell a színészethez. Kiállni és elhitetni a nézővel, hogy te vagy az, akit játszol nehéz: először el kell hinned, hogy menni fog.
Ez a darab nem elég jó, mert van időm kizökkenni, és ilyesmin gondolkozni. Az az igazán tökéletes, ha csak a szünetben, vagy haza felé érek csak rá elemezni a színészeket...
Tornacipőben és farmerban állok a színház előtt, kezemben a fellépő ruha. Még vetek egy utolsó pillantást az impozáns épületre és megkerülöm, hogy besétáljak a művészbejárón. Egészen más világ tárul elém. Koszos, valaha-fehér-lehetett-fal, repedezett, barna csempék, szinte vágni lehet a cigarettafüstöt. Míg a lift felé sietek elkapok pár vulgáris kifejezésekkel fűszerezett mondatfoszlányt. Elölről minden olyan mesés és szép, de hátulról kíméletlenül kigáncsolják egymást.
Színpadbejáráson van időm kinézegetni a nézőtérre. Itt a határvonal, ami olyan, akár egy végtelen mélységű szakadék, igazán sose léped át. Ott minden hatalmas, gyönyörű és szikrázóan tökéletes. Itt a világ koszos, ördögi, tele buktatókkal. Maga a színház kétszínű. Hatalmasat eshetek a csalárd játékoknak köszönhetően, mégis van benne valami izgalom, hogy találok-e aranyat a szemétdombon. Például nézz ki a nézőtérre! Egy óra múlva tele lesz boldog emberekkel és mind neked tapsol, téged istenít, téged éljenez! Amint azonban lelépek a színpadról újra ingoványos talajra tévedek. Bármelyik folyosón a lábamat törhetik és a következő sarok mögött gyilkos élesíti fegyverét.
Egy óra múlva újra elszáll a félelem, helyét izgalom veszi át. A függönyök mögött várom a nagy pillanatot, a szívem a torkomban dobog, ezt a szerepet már nem veszi el tőlem senki. Végre a színpadra lépek és az aranyló fénysugár elvakít. Érzem, ahogy ebben a pillanatban a világ csak rám figyel feszült gyönyörrel. A remegés tovaszállt. Ösztönösen mozgok a színpadon, teszem a dolgom, élvezem minden egyes pillanatát az örök érvényűségnek. Ha hibázom, megfagy a vér az ereimben, de csinálom tovább és perceken belül minden helyreáll. Játszom a szerepem az élet színpadán, még a lelkem is ragyog velem, akár egy angyal. Kitárom a szívem, szinte megérintheti a néző, hallhatja a szívem dobbanását. Itt már én nem én vagyok, hanem a szerepem, de csak egy villanásnak tűnik az egész, és vége. Megállok és hallom a tapsot. Zihálva fürdőzöm a sikerben, szememmel végigpásztázva a nézőtéren. Mosolygó arcok, pirosra tapsolt tenyerek, csillogó tekintetek.
Amint azonban kilépek a színházból már újra önmagam vagyok, csak egy hétköznapi ember, semmi más.
