Beton pocsolya

Hello!:)
Na tessék, megint elhanyagoltam az írást...csak mostanában rákattantam tumblr. -re és ott garázdálkodom és írogatok angolul. Szóval kárpótlásként gondoltam írok ide még egy kicsit...tegnap voltam a városban és olyan érzéseim voltak...amik megírásra valók. Legalábbis én azt hiszem. Szóval íme.

December 22. Két napom van, még gyorsan vásárlok egy ajándékot és kész is. Rémes tömeg lesz, de hát megint én vagyok a hibás, mindent az utolsó pillanatra hagyok. 

Tényleg igazam lett, a bevásárlóközpont tele volt, meg se lehetett mozdulni, fel-le rohangáltak az emberek, 45 percet álltam sorba egy buta kis nyakláncért... máris kész volt az ünneprontó hangulat. Mi a jó a karácsonyban? Folyton csak vásárlás, idegeskedés, nem is tetszik neki, amit vettem....fúúúúú....nagyon ideges voltam. Úgy éreztem elég csak egy rossz szó, és máris felrobbanok. Egyszerűen csak nem bírtam elviselni ezt a hatalmas tömeget, a megfelelési kényszert. Még éppen időben mentem ki, mielőtt hangos kiabálásba kezdtem volna az előttem araszoló nagymamával. A forróság utána megkönnyebbülés volt a hűvös szellő, ami az arcomat érintette. Kint is sokan voltak, de legalább nem voltunk egy szűk helyre zárva. December...hát hol késlekedsz? Szürke beton, koszos pocsolya, idegesen dudáló autósok és buszok tömkelege, dühödten üvöltöző járókelők. Hova lett az, ami gyerekkoromban olyan varázslat volt, hol a hó, a vidám, csillogó égők, az ablakokban égő gyertyák, a varázslat? Miért nem találom már azt, ami régen annyira megfogott, amiért vártam mégis ezt a fagyos hónapot? Felnőttem... felnőtt mindenki, évek múltak, az élet nehezebb lett, könyörtelenebb a világ, elveszítettem valamit, ami olyan fontos volt. Minden szürke nekem már, pont olyan mintha esős, barna november lenne, nincs karácsony a szívemben sem. Ezen kesergek, amíg felbaktatok s főtérre, hogy találkozzam a barátaimmal. A táskámban ott lapul az ajándék, valami, amit szívvel-lélekkel készítettem. Erre elmosolyodom...hát mégis csak ott van az a karácsony, csak mélyre rejtve. Nem az utcán kell keresni. A kávézóban ülve, fahéjillatú forralt bort kortyolgatva, a barátaimmal körülvéve, az ajándékozottam mosolyában találtam meg.

Apróságok

Van pár egypercesem. Vagy nem is egyperces...nagyon kis rövidke szösszenetek. Pillanat ihlette gondolatok amiket valamilyen oknál fogva leírtam. Hát...jó olvasást!

Csak mi ketten

Sötét csend honol a hatalmas báltermen. Most magányos, pedig tegnap még százak nyüzsögtek benne. Belépek, s amint a lábam a padlót érinti érzem, hogy vonz magához a csendes, magányos sötétség. Ahogy lépdelek: kip-kop - kopognak ezüst topánkám sarkai, és suhog a hosszú, türkiz báli ruhám tökéletes reneszánsz pompájában. Az arcomra helyezem a maszkom és lebegek tovább némán.

Hirtelen felvillannak a reflektorok! Az erős fénytől hunyorítva látom meg, hogy a hercegem ott áll a terme közepén. Vajon ki az? Most halk, lágy zene szólal meg, s a fiú táncba hív. Lágyan suhanunk a teremben, közben van időm alaposan megnézni. Arcán ezüst maszk, finom, szabású, mélykék öltönyt visel. Pontosan olyan, mintha az én ruhám párja volna. Sötét, barna szemeiben szinte elveszek, csak a megcsillanó fény vezet. Pont olyan, mint az enyém.

A zene tökéletes. Harmonikus, mintha valami természeti jelenség volna. Táncolunk, olyan könnyedén, mintha a vérünkben volna.

A zene elhallgat és mi egy picit megpihenünk. Elfáradtunk! Leemelem a maszkját. Hihetetlen, ez Ő!

Gondolatok óceánja

Megborzongok, amint kilépek a kapun. Miért most kell nekem hazamenni? 

Sötét van, s én egyedül koptatom az utcát. Ilyenkor szokásosan különböző gondolatok árasztanak el. Tél van, hullik a hó. Kavargó apró kristályokként köröznek, már a látványukba is beleszédülök. Egy pillanatra meg kell állnom. Behunyom a szemem, majd pár másodperc múlva kinyitom. Így már sokkal jobb. A lépteim konganak a síri csöndben, ahogy haza igyekszem. Egy lámpa alá érek, és a tompa, sárgás fényben úszó világ körülölel. Most még jobban kirajzolódik a kavargó hóförgeteg. Ismét émelygés fog el, de az előzőnél sokkal erősebb. Megismétlem a korábbi mozdulatsort, de most majdnem egy percig tart, mire újra stabilan állok. Szöget üt a fejemben, hogyan is fogalmazhatnám meg ezt az érzést. Ahogy így gyalogolok, olyan, mintha egy óceánban úsznék, árral szemben. Ahogy a hópihék megérintik az arcomat és elolvadnak, mint az emlékek. Amint hozzámérnek felvillannak, majd el is merül, amint elolvad.

Úszom, bolyongok a Gondolatok óceánjában, és félő, nem találom meg a kiutat, a célt.

A vihar előtti csend

A fülledt májusi levegő fojtogató lepedőként telepszik rá a városra, szürkés felhők borítják az eget, a Nap csak helyenként pislog ki köztük. Feszültek az emberek, a madarak sem csicseregnek, még a virágok is összehúzzák szirmaikat, jön a vihar.

Az erkélyről nézek végig a városon. Mintha még a tornyok is összehúzták volna magukat, félnek a közelgő zuhétól. Virágok édesen súlyos illatát hordja elém a feltámadó szél, egy kis fecske erőtlenül küzd röptében, egymagában a város felett. A hajamat is figyelmeztetően cibálja a vihar előjeleként a szél, de nem hátrálok meg. A fenyegető felhők egyre csak sokasodnak, hébe-hóba dörög egyet az ég, néha villám cikázik át rajta. Mentőautó szirénája harsan  fel és távolodik el tőle. Ijedten hátrálok az erkélyajtó felé, fejemben szörnyűséges rémképek villannak fel. Na nem, ez nevetséges! Holmi kis villám nem félemlíthet meg ennyire!

A forróság után jól esik a hűvös szél, ahogy játszadozva körülölel, mintha azt mondaná, nyugodjak meg, nincs mitől félnem. A távolban felcsendül a tejeskocsi gyermeki dallama. Elmosolyodok. Furcsán beleillik ebbe a groteszk képbe, pedig máskor az idegeimen táncol minden egyes hangja.

Ismét villámlik, és a dörgés is egyre esősödik. Újból felsikít a sziréna, de ezúttal méginkább beleremegek az égzengésbe. A szél feltámad, egy hatalmasat nyög az erkély mellett álló cseresznyefa, elhalóban még hallatszik a tejeskocsi zenéje. A felerősödő világvége hangulatnak azonban az első esőcseppek vetnek véget. Felszáll a fülledt levegő, és a bőrömet érinti az immár csendesen hulló, jótékony eső.