Az életem falmászóként

Az életem falmászóként, 

avagy a falmászó metaforája

Amióta az eszemet tudom mindig is menekültem a problémáim elől. Nem szerettem szembenézni velük.  De aztán egyszer csak nem tudtam tovább.

A nap már lemenőben volt, aranysárga sugarai meleg barnára festették az amúgy fekete szemeimet, de még mindig csak ott álltam, mint aznap reggel. Hangyányit se mozdultam, csak letáboroztam és néztem az előttem tornyosuló akadályt.

A hegy pontosan olyan volt, mint amikor először megpillantottam:  robosztus és fenséges. Óriási szürke tömbjei csupaszan nyújtóztak az  ég felé, körös-körül egy szál fa sem állt, csak a hegy meg én voltunk ott. Cikornyás csúcsai jóval a hóhatár fölé értek, de porcukorral hintett tetejét már nem lehetett látni, ködös felhőfoszlányok ölelték körül. Keskeny utak vezettek rajta, mélyen szántott árkok barázdálták sima felszínét. Hűvös volt, hívogató és elrettentő.

Egy hegymászó bizonyára hatalmas késztetést érzett volna rá, hogy azonnal megmássza, de én világ életemben szerettem a biztos talajon járni. Ki akartam kerülni az akadályokat, nem fejjel nekimenni, megmászni. Nem, egyre csak kerülgettem őket, menekültem előlük mígnem itt állt előttem egy akkora, amit már nem lehetett kikerülni, mert az egy életbe telne. Nekem pedig közel se volt annyi időm, de mint begyöpösödött menekülő, most már egy napja itt ültem és vártam, hogy az egérút felfedje magát, de nem tette. Holnap tovább kell mennem.

Másnap reggel a nap csiklandozó sugarai keltettek, de amint kinyitottam a szemem már el is szontyolodtam: még mindig ott volt a hegy. Nem volt mit tenni, mászni kezdtem. Nehéz volt, elképesztően nehéz. Teljesen volt mindez számomra, de a hegy nem volt könyörületes. Sokszor zuhantam vissza, és kezdtem újra a nulláról a kapaszkodást. Néha nem volt mibe fogódzkodnom, máskor nem láttam a tovább vezető utat. Nyúltam egyre feljebb, az izmaim megfeszültek és kiürítettem az elmém. Csak arra koncentráltam, hogy mi lesz a következő lépés, hogyan fogom megtartani magam három végtaggal, míg a negyedik új helyet keres. Lassan haladtam, évekig tartó küzdelem árán jutottam egyre feljebb. Bár egyre edzettebb lettem, az út mindig nehezebbé vált. Amikor másztam már nem kerestem a célt, a mozgás öröme vitt előre. Sokat zuhantam, megsérültem, volt hogy hetekig egy helyben ültem és egyre csak a megoldást kerestem. Volt, hogy azt hittem itt a vége, teljesítő képességem határára értem, nincs tovább, ez lehetetlen. Ám mindig jött valami, ami arra késztetett, hogy sose adjam fel. Azelőtt gyenge voltam és gyáva, a hegy megtanított küzdeni.

Egy reggelen, évek munkája nyomán végre felértem a csúcsra. Mielőtt még tovább álltam volna megtorpantam pár pillanatra. Mesés volt a kilátás. A felkelő nap aranyló sugarai életre keltették a tájat. Megmozdultak a völgyek, a mezők, faluk, tavak, erdők és városok, de mind aprónak tűntek. Én voltam a csúcson, minden alattam terült el. Zöldellő dombok, csicsergő madarak, bégető nyáj, táncoló, daloló emberek. Visszanéztem, mögöttem a kopár, magányos puszta az országúttal. Könnyű volt a döntés: előre megyek.
Évek teltek el azóta, hosszú, boldog évek és még mindig hegymászó vagyok. Minél több akadályt küzdök le annál szebb és teljesebb lesz a világ, de ma már nem ez hajt előre. Boldog vagyok, hogy mászhatok, mert ettől leszek önmagam. Már nem félek szembenézni vele, mert tudom, hogy milyen szép küzdelem lesz, még ha nehéz is lesz. Nekem nem kell csoda, arany, ezüst, gazdagság, elég az, ha csak mászhatok.

És egy kis zene hozzá.:)

Van egy kimászatlan utad!

Szombaton akkor megyek mászni a Vandával, jó? - mondtam anyának, aki persze rögtön rémesen megijedt és meg se akarta engedni, de mikor biztosítottam róla, hogy lesznek ott olyanok, akik vigyáznak rám lassacskán belenyugodott.

A barátnőm már három hónapja mászik. Ki akartam próbálni, meg ő is hívott, szóval most így alakult ez. Ő szólt én meg mondtam, hogy miért is ne. Bár eleinte mókásnak tűnt a gondolat, azért mire odaértem már más volt  helyzet.

Mielőtt elindultam otthonról beborult és esni kezdett a hó. Viharos széllökések kísérték, ítélet idő kerekedett percek alatt, annak ellenére, hogy 10 perce még ragyogó napsütés volt. De 5 perc se telt bele már el is vonultak a fellegek, az ég tiszta, kék volt. Utána megint beborult és újból hópihék szántották az arcomat. Bizarr mód tökéletesen igazodott az időjárás a bennem kavargó érzésekhez. "De jóó...megyek mászniii!! Nem  lesz semmi baj, ott lesz a Vanda meg mások is. Segítenek majd!"..."Úr isten, mi lesz, ha leesek? Annyira béna leszek, mindenki rajtam fog nevetni!" Sorra váltották egymást a fejemben a rémesebbnél rémesebb és a vidámnál vidámabb gondolatok. A fagyos szél azonban egyre csak fújt, fülembe süvítve a negatív gondolatokat, amik így megsokasodtak a fejemben. Mire felszálltam a buszra már rémesen izgultam. Beálltam a forgóba és csendben, lehajtott fejjel átadtam  magam a rémképeimnek. Amikor besütött pár pillanatra az aranysugaras nap, rózsaszínben láttam a világot, máskor a szürkeség vett körül. Két megállóval odébb felszállt egy pár, akik velem szembe telepedtek le. Hófehér bőrű, holló hajú lány és kék szemű, kreol bőrű barátja.  Egyetemisták lehettek. Csendesen beszélgettek, oldalt állva nekem. Egyszer rám pillantott a lány. Hirtelen elkerekedtek a szemei, rémület ült ki az arcára egy pillanatra. Attól kezdve az út hátralevő részében csak a pasija hátát nézhettem, ő elbújt előlem. Mit láthatott? Arra gondoltam, talán valami ördögöt látott a szememben. Rossz érzés volt, mintha kidobna  magából a társadalom, mert bennem van valami születésemtől fogva, és én nem tehetek róla. Szörnyként kezelnek, és én magányosan összeroppanok. Csak barátokra vágyok, de félnek, nem is igazán tőlem, hanem a bennem lakó szörnytől. Alighanem más is érezhette az ördögi erőt, mert az előző megállóban felszáll cigány asszony karjában megbújó csecsemő felsírt. Nagyobbik fia úgy sündörgött mellette, mint valami kis krampusz, az alvilág szolgája.  A pár a következő alkalommal leszállt, helyette egy idős hölgy került velem szembe. Szigorú arca és világító kék szemei voltak. Gonoszan méregettek, néha még ki is villantotta hegyes fogait. Olyan érzésem volt, mintha megfigyelnének a bennem élő szörny miatt. Nem engednek szabadjára, mert félnek tőlem. Félnek, hogy kárt okozok a társadalomnak, hirtelen gyilkolni kezdek, vagy nem is tudom mit tehetnék. Úgy látszott elszabadult a pokol a buszon.  Megkönnyebbült sóhajjal szálltam le a megfelelő megállónál és mosolyogva köszöntem a már rám váró barátnőmnek. Felsétáltunk az "mozgásközpontnak" nevezett komplexumba, gyorsan átöltöztünk és nekiálltunk mászni. Amikor megláttam a három külső falat enyhe félelem fogott el. Én ezt képtelen leszek megmászni. Korábban már próbálkoztam egy adrenalin parkban hasonlóval, de ott még a vízszintes fal is problémát okozott, itt meg hemzsegett a negatív falfelület. Elhúztam a számat, de nem volt menekvés. Megpróbálkoztam a legegyszerűbbel, a legfüggőlegesebb szakasszal és csodák csodája sikerrel vettem az akadályt, bár pár alkalommal útmutatást kértem a következő lépéshez. Megpróbálkoztam egy másikkal is. Csak a táv háromnegyedéig jutottam el, de elégedett voltam magammal. Néha lenéztem a magasból, tanácstalanul bámultam a barátnőmre de nem adtam fel, nem szokásom. Van, amikor összeroppanok, szünetet tartok, de feladni? Soha! Inkább bementünk a boulder szobába. Ez olyasmit jelent, hogy egy kicsi szoba, a falain pedig körös-körül kapaszkodók. Még a plafonon is lehet mászni.( Ezzel persze én nem próbálkoztam meg.) Az apró teremben rajtunk kívül még két srác volt, szemmel láthatólag profibbak, mint én.  

Egy darabig pihentettek a karomat és csak néztem őket. Iszonyatos munka volt az, amit csináltak. Rendkívül jó fizikum kell hozzá, de mégsem csak az erő a lényeg. Fejben nagyon ott kell lenni. Előre el kell tervezned, mint fogsz csinálni, mert nincs közben időd ezen töprengeni. Elfáradnak a karjaid és a következő lépésnél belezúgsz a szivacsba. Pontosnak is kell lenni, mert egy rossz lépés és máris zuhansz. Az előbb említett két srác is többször leesett a plafonról. Hatalmasat nyekkent a hátuk az ütéstől, de gyorsan felálltak és újrakezdték. Megfeszültek az izmaik és újra léptek kőről kőre és kapaszkodtak egyre feljebb. A barátnőm is megpróbálta. Nem okozott neki sok problémát. Örültem ennek, mert a két srác elég önteltnek tűnt, nem kis meglepetésről árulkodott arcuk amikor a barátnőm megkérdezte, hogy csak eddig jutottak.

- Na gyere, csinálok neked egy utat! Vagy próbáld a sárgákat, azok a kezdők. Mondjuk az f-et! Ezekre kell a kezedet rakni, a lépések szabadok. - indítványozta a barátnőm és bele is kezdtem. Eleinte jól ment. Nem voltak túl nehezek és jó érzés volt fent lenni a falon, nem csak sután nézni az ügyeseket.  Megfeszültek az izmaim, kezdtem nem érezni az alkarom sajgó fájdalmát. Mire megcsináltam őket, vagy ahogy egy mászó mondaná "kimásztam" a két srác elment. Csak ketten voltunk. Beszélgettünk egy kicsit, pihenésképpen fetrengtünk a szivacsokon. 

- Na, akkor csinálok neked egy utat! - mondta és felkelt. Meg is csinált egyet, amit elsőre megcsináltam.

- Ennél azért többre vagyok képes! - morogtam vidáman. Erre összeállított nekem egy nehezebbet. Ülve kellett indulnom. Hatalmas kihívás volt. Lendületet kellett szereznem az induláshoz és meg kellett tartanom magamat egy pillanatra. Sokszor visszahuppantam és dühösen meredtem a falra. Ez nekem nem megy! Persze csak pillanatnyi megingás volt, nem adtam fel. Lassan csak összejött párszor. Továbbhaladva azonban újabb problémába ütköztem. Egy apró kövön kellett pontosan lábat cserélnem és utána hatalmas terpeszbe átlépnem a fal másik oldalára. Puff! Mindig leesetem. Besüppedtem a szivacsba és néztem a plafont.

- Nem hagyom ám, hogy feladd! Van egy kimászatlan utad! - mondta a barátnőm.

- Nem vagyok az a típus! - morogtam is ismét leültem az indulóponthoz. Lábaimat ráraktam a kezdő lépésekre, megfogtam a kezdő követ és felnéztem a falra. Átfutott az agyamon, hogy mit fogok csinálni. Kiürítettem az elmémet és mászni kezdtem. Jól ment, már az utolsó lábcserés részig jutottam. Összeszorítottam a fogaimat és megpróbálkoztam vele. Puff! Leestem. Kifulladtam, az erőm a végére járt.

Kimentünk, mert zsúfolttá vált a terem. Megpróbálkoztam  a harmadik fallal is. Az elején egy hatalmas negatív felület, utána vízszintes, egyszerű rész és a vége ismét nehéz. Bebiztosított a barátnőm és én elindultam. Már a legelején is nehéz volt a lábamnak fogásokat találni, a kezemet viszont még inkább nem tudtam hova tenni. Percekig küzdöttem. Már eljutottam a negatív fal közepéig, de leestem és nem bírtam visszakapaszkodni. Rettenetesen dühös voltam. Mennie kell, ez még nem lehet túl nehéz. További percek hasztalan próbálkozása után feladtam. Ez meghaladja a képességeimet. Végül is most mászok először vagy mi.

-  Nem baj, én amikor először voltam meg se próbáltam. Különben is, van egy határ ami után már nem tudsz mászni az ujjaid miatt.

Hát beletörődtem. Elmentünk öltözni, másfél óra kemény mászás után.

Hazafelé már vidáman beszélgettünk a buszon és eloszlott bennem minden félelem. Lehet, hogy legközelebb is kipróbálom, ha lesz időm. Bár már a buszon is kapaszkodni rémesen fájt mégis mosollyal az arcomon távoztam, annak ellenére, hogy az öcsémet kellett megkérnem, hogy nyissa ki nekem a vizes palackot.

Egy csepp tavasz

A péntek a szabadság napja. Az emberek mosollyal az arcukon ébrednek, és miközben a reggeli müzlit kanalazzák elgondolkodva merednek a papírdobozára. "Túléltem ezt a hetet is, már csak pár óra és teljesen átadhatom magam az édes pihenésnek."

Fél nyolc felé beindul az élet, megmozdul a város. Autódudálás zavarja meg a lustálkodókat, sértések széles skálája helyett ma "Jó reggelt!"-ek hallatszanak. Indulás előtt felteszek egy kis szájfényt, a tükörbe mosolygok, és felkapom a táskám. Hát ez a nap is elindult. Lassan sétálok, a kora reggeli félhomályban. Napok óta most van először világos reggel. Eddig mindig szürke esőfelhők borították az eget, mögülük próbált hősi harcosként előtörni a nap, de csak délutánra sikerült neki.
Most azonban reggel fél nyolckor lassan megjelentek az első aranyszín fénynyalábok  az ég alján, piszkos sárgára festve a kóborló bárányfelhő foszlányokat. A tornacipőm csendesen csikorgott a köveken, amint befordultam a sarkon, hogy a főútra térjek rá. Már méterekről megcsapott a saroktól nem messze levő kávézóból áradó, frissen sült fánkok édes illata. Furcsán kellemes illatot alkotott ez a friss kávé illatával. A város lassan mozgolódott. Autó suhantak el mellettem, vagy dudáltak dühösen a piros lámpa előtt kialakult forgalmi dugóban. Aktatáskás üzletemberek siettek el mellettem ügyet se vetve a világ apró szépségeire. A kirakatok redőnyei lassan kúsztak fel a felkelő nappal és egyre több helyen tűnt fel a "Nyitva" táblácska. A zöldséges szorgosan pakolgatta ki a ládákat a kopasz állványokra, tele friss répával, almával. Már meg is érkezett az első vásárlója, a virágos szatyros nénike képében. Kedvesen mosolyogva köszöntötte régi ismerősként a zöldségest és beszélgetésbe elegyedtek. Továbbhaladva elsuhanok a kis, zöld újságosbódé mellett. A friss újságok címlapjain kiabálnak a hatalmas feliratok: Földrengés Japánban, Új felsőoktatási tervezet...stb. A munkába igyekvők meg-megállnak, megnézik a lapokat, vesznek is egyet. Már nyüzsög minden, az emberek mosolyognak. Mielőtt még bekanyarodnék a sarkon két kisfiú szalad el mellettem, majdnem fel is löknek. Mire visszanyerem az egyensúlyomat már messze járnak, de még hallom a kiabálásukat: - Már nem érünk odaaa!!!!
Megbocsátón elmosolyodok. Hát persze, sietnek az iskolába...Micsoda? Előhalászom a telefonomat a zsebemből, közben megjegyzem jól jönne egy karóra. Hát igen,  háromnegyed nyolc. Becsöngettek. Te jó ég! Észbe kapok, gyorsan visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt és rohanni kezdek. A táskám szinte lobog a hátamon, előregörnyedek, kalimpálok is a kezemmel, hogy segítsem az előrejutásomat. Már megint elkések! Három perc múlva kifulladva lépek be az iskola kapuján. Már nincs ott az ügyeletes, hogy felírja a későket, majd a tanár az órán megteszi helyette.
Leveszem a kesztyűm és a sapkám. Borzasztó kócos a hajam, de próbálok nem tudomást venni róla, amint csendben osonok az üresen kongó folyosón. Bedobom a kabátom a szekrénybe, közben persze a nyakamra tekeredik a sálam nagy sietségemben, de csak sikerül kibogoznom. Lassan megindulok felfelé a lépcsőn, a másodikra, törire. Ahogy felérek, már látom a termet. Húú, na most milyen mesét találjak ki? Miért késtem? De nincs sok időm gondolkozni, ugyanis feltűnik az  igazgató és felém közeledik. Ajjajj...péntek 13. van!

Egy füzet margójára

Hát ma dupla irodalom óra volt. Amúgy se a kedvenc tantárgyam és sose volt, bár talán ez egy író-palántától furcsán hangzik. Vagy a tanár tehet róla, vagy az a szimpla tény, hogy engem mindig is jobban vonzottak a természettudományok, de ez családon belül maradt. Beültem az órára, füzet elő, szokásos csoportmunka, mindent feldolgozunk. A mai téma: a felvilágosodás, Rousseau. Eleinte még csak figyelgettem, szorgosan jegyzeteltem, lélekben ott voltam, magamban ugyan néha vitatkoztam az elmélettel, de egész érdemesnek találtam a témát arra, hogy 100%-ban ott legyek. Csak aztán elkövettem a végzetes hibát: kinéztem az ablakon. Mindig is érdekesebbnek találtam a körülöttem levő világot holmi tananyagnál (kivéve a föciél), szóval másodperceken belül a tanár magyarázata monoton háttérzajjá szelídült, a mellettem beszélgetők már nem zavartak, és amikor hozzám szólt a padtársam, mintha meg se hallottam volna. Furcsa volt az ég. Reggel még havazott is, de ennek már nyoma se volt a fakó szürke földön,  de az egekben még ott kavargott a nyoma. Szürke ködfelhőbe vonta a város fölé tornyosuló Mecseket,  a jól megszokott TV torony látványát is csak halvány sziluettje váltotta fel. Sejtelmes volt és egy csöppet félelmetes. Azt az érzést keltette bennem, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy hurrikán, vagy hatalmas vihar keletezhet: Talán váratlanul hadihajók serege repül ki a menedéket nyújtó fellegek közül. De benne volt a remény is az egyre felerősödő széllel. Képzeletemben már ott ugrándozott a világ megváltására készülő egyszerű fiúcska. Hosszú, barna haja a szemébe hullott, fekete, kapucnis pulcsi és farmer volt rajta. Versenyzett a széllel, a hátra ült, meglovagolta, segítségül is hívta. Sárkánnyá változott alatta a jeges fuvallat. De ez a sárkány nem tüzet okádott, levegőt fújt ki hatalmas szájából, azzal kényszerítette meghátrálásra mérges-szürke ellenfelét. Együtt küzdöttek a vihar ellen: a fiú és a sárkány.

Az ablak mellett hatalmas fa terpeszkedett. Kopasz ágai fenyegetően az egekbe nyúltak, míg vékony gallyaik az ablakon próbáltak benyúlni. A gonosz erők küldötte volt, törzsét átjárta az ördög ereje...

- Vitassátok meg Rousseau elméletét!

Ez az utasítás visszaránt a valóságba. Erőtlen próbálkozás, percek csak a siker aranycseppjei. Mire visszanézek elült a vihar, csak a horizonton kerget még pár ádáz harcost a szél. Még látom a fiú távolodó alakját, de már minden újra békés. Szomorkodom, hogy lemaradtam a döntő csatáról, de legközelebb mindenképpen megnézem! Most már boldogan gyönyörködöm a vidámságát visszanyert kék égben. Gondtalanul lustálkodnak rajta a bárányfelhők, színt visz a napsugár a természetbe, elzúg egy busz a főúton. Hát ismét itt vagyok, a zord valóságban. Lehet, hogy holnap már megint az álmaimmal táncolok majd, de ezt könnyen elfelejthetem. Vagy mégsem? - kérdezem magamtól, miközben mosolyogva a margómra rajzolt fiúcskára pillantok. Megüli a szelet, a felhők elé megy, és győz!

Keserédes forgatós

Karácsony volt, gyönyörű, fehér karácsony. Odakint, a szürke ég alatt csendben ült a kristályos hó a fenyők árnyékában. Néma volt az erdő.

A kis házból vidám zeneszó szűrődött ki, táncosok mulatsága volt bent. A vidáman lobogó tűz félhomályba vonta a szobát. A hegedű húrjain villámgyorsan, kecsesen táncolt a vonó, hangjait csengő ének kísérte. Minden tökéletes volt. Zsúfoltan voltak, mégis alig lehetett morgást hallani. Vidáman daloltak, beszélgettek a jól összeszokott párok. A fal mellett szinte üres a széksor, egy lány ül csak ott. Hátát a támlának veti és keserédes pillantásával kíséri a táncosokat. Boldog, mert velük lehet meghitt a hangulat, népzene tölti be a szobát és olyan szépen táncolnak. Szomorú, mert ő is táncolna, de nem kérte fel senki. Egyedül ül. pedig ez a kedvenc tánca. Sóhajt egy nagyot és megpróbálja elhessegetni a negatív gondolatokat. Ekkor ül le mellé egy másik lány. Csak most érkezett, de máris vidám csevegésbe kezdenek, megvitatják a párokat, a  lányok ruháját. Ha egy ismerős dallam szólal meg énekelnek, közben a másikra mosolyognak erőt adva egymásnak vagy a párokat nézik. Mindketten közéjük vágynak, mégse mondják. Ekkor belép egy fiú. Nem a legjobb táncos, de legalább itt van. A lányok mindketten reménykedve pillantanak fel, megigazítják a hajukat, szépen mosolyognak, szemezni próbálnak vele. A fiú eleinte csak lődörög, de végre észreveszi a lányokat és feléjük indul. Mindkettő szíve hevesen ver, mégse ellenségeskednek, hanem mindketten a legjobbakat remélik. Nem vetnek be gonosz trükköket a másik ellen. A fiú odaérve felkéri a már régebb óta ülő lányt. Ő csak úgy ragyog és mosolyogva engedi, hogy felsegítse, kezét nyújtja és táncolni kezdenek. Miközben boldog, hogy táncolhat, szomorkodik is egy picit a másikért, hiszen ő is megérdemelne egy párt. Néha néha odapillant, majd mosolyogva nyugtázza, hogy már őt is felkérték. Most már teljes a boldogsága. Hát ilyenek a táncosok, egy közösség, egy lélek. Csak akkor boldogok, ha a másik is velük együtt élvezi, amit csinál,  ha mindenki vidáman énekel és utána megbeszélhetik mennyire jó volt ez és ez. Már percek óta táncolnak, amikor felgyorsul a zene, a forgatós következik. Oda kell figyelnie, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, de boldog. A legszélesebb mosoly húzódik az arcán, mert örömből csinálja, még ha el is rontja a figurát. Ez nem fellépés, ez a tánc most az  örömé teljes egészében. Egyre gyorsul a tempó, már alig lehet követni, ez már csak a legjobbaknak meg. Sokszor megbotlik a lány, azt se tudja néha mit csinál, csak vakon követi a fiút. Szinte vibrál a levegő a virtuóz mozdulatoktól, a hangulat a tetőfokra hág, már szinte a levegőben érezni mindazt, ami a táncosok szívében motoszkál. Hangosan, egyre hangosabban szól az ének, a hegedű nem pihen, egyre gyorsulva táncol a vonó is a húrokon, félő, hogy egy pillanatban minden elszakad, összedől és mindennek vége. A határig feszítik erejüket, tudásukat. Már csak néhány pár bírja, de ők kitartanak. Már semmit sem láthatnak a világból. körülöleli őket a szeretet és minden, amiért élnek, számukra alighanem tökéletes a pillanat. A lány is táncol még, bár sokszor megbotlik, de a párja nem hagyja elesni. Bőszen csapásol, minden erejét beveti, de a tánc a végére ér. Szédelegve rogynak le a székekre, de a szívük még dalol, táncol és repked örömében. Ezért élnek és ez köti össze őket. A halálig kitart velük, a dallam, a népzene, a lépések, mind a szívük mélyén ott lesznek, örökre.

Helyzetjelentés

Hello!:)

Bocsánat, már megint hanyagolom a blogot, de itt volt a téli szünet és minden volt! Bulik, karácsony, szilveszter...most pedig félév van és inkább a másodfokú irracionális egyenletek felett kéne ülnöm, de most péntek van, és most jöttem haza a szokásos egész iskolának kötelező szalagavatóról. Ennek örömére elmondom mit csinálok írás terén mostanában:

• Több ilyen mélyebb, elvontabb hangvételűbb érzelmes firkákat készítettem, amikor túlcsordult bennem minden. Gondolkodom a megosztáson.:)
• Van egy új ötletem (najó, rengeteg),  ez egy elég jól kidolgozott regénysorozat lenne. Tele vagyok ötletekkel a témában, és írom is nagyon.
• Liz naplójára emlékeztek még? Na, írtam mostanában két bejegyzést is.
• A Rokokót jelenleg pihentetem, de sose tudni mikor tör rám az ichlet.
• Újabban zenére írok. Egy angol nyelvű történetet most. Pályázatra a suliba.