A címadásban kevésbé vagyok kreatív, mint írásban. A Csík zenekaros változatra gondoltam. Ez csak úgy kibuggyant a tollamból. Igazából csak később jöttem rá mennyiféleképpen értelmezhető. Szóval ez csak rajtad múlik, de majd leírom kéziratba, hogy ha majd egyszer híres leszek, és tanítják legyen mit mondania a tanároknak.:D Nem mondok semmit, csak hogy élvezzétek ezt az egypercest.
Az erkélyen ültem, füzettel a kezemben és írtam. A toll az ölembe hullott, ahogy elkalandoztam, és az járt az eszemben mennyire szeretem a kora őszi időjárást. Csak nem annyira, mint a tavaszit. Kellemes az idő, csak most míg tavasszal a friss virágillat lengi be a kertet, most az édeskés, barnuló levelek illata veszi át a helyét. Néztem, ahogy a gyengéd szellő lebegteti a leveleket és az aranyló napsugarak játszanak a leveleken, közben arra gondoltam, amire szoktam az ilyen nyugodt percekben: ez tökéletes. A fényképezőgépem, mint mindig, ott hevert mellettem. Tudtam, hogy meg kell örökítenem ezt a pillanatot. Nyakamba akasztottam hát a pántot és a korláthoz léptem. Mezítlábas lépteket hallottam közeledni.
- Szia. Elmész? - mosolyogtam a tengerzöld szempárra.
-El.- a szeme nem mosolygott.
- Visszajössz?
- Vissza. - mondta, de még mindig nem mosolygott.
- Várni foglak. - felelték a barna szemeim mosolyogva, és követték az aranyló napfényben távolodó sziluettjét.
A fénykép azóta elkészült, a lapok megteltek, az ősz télbe fordult. Az aranybarna és rozsdavörös levelek helyét a szürke latyak és a piszkos fehér váltotta fel. Én pedig csak várok, de nem jött még vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése