Sziasztok. Íme egy keserűbb hangulatvételű egyperces. A szó szoros értelmében pillanat ihlette, de már kavargott bennem ez az érzés egy ideje, ami az év végi hajrával felerősödött. Kitartás! Már nincs sok hátra az iskolából. Hamarosan pedig még egy komolyabb hangvételű novella következik.
Düh. Keserűség. Csalódottság. Ilyen érzések kavarognak bennem. Kiülnek az arcomra is. Elegem van. Mindenből elegem. Hisztizek, igenis hisztizek. Ember vagyok, vannak érzelmeim, hibáim, titkaim és rossz szokásaim. Ettől vagyok önmagam. Különbözünk.
Az árral szemben haladok. Szürke folyosó, kifejezéstelen arcok sodrása. Egy iskolába járunk mégsem ismerős az arcuk. Ismeretlen vonások. Ennyi az élet. Fáradozunk, teszünk valamit rövid kis életünk során, mégis névtelenek maradunk. Még nekem sem mondanak ők semmit, pedig nap, mint nap velük élem az életem.
Maradandót akarok alkotni. Nem a szürke arc a tömegben, egy darabka a kirakósban, hanem a legfontosabb láncszem akarok lenni. Az emberek ilyenek. Mindenkinek van egy kis zuga, ahol fest, ír, zenét szerez, énekel...alkot. A különbség? Ők haladnak az árral. Számomra nem bírnak jelentéssel. Árral szemben úszok. Az arcukhoz nem köt érzés, emlék, név. Hiába próbálom elérni őket, nem tudom. Ők elérik egymást. Együtt vannak, ismerik egymást, jelentenek valamit egymás számára. Bennük is megvan az alkotás vágya, de mélyre elrejtik, titkolják. A világ irányít, ők követik az utasításokat. Sodródnak az árral. Az arcok között azért felvillannak kifejezések.
Két lány egymásra mosolyog. Jó barátok. Nevetnek. Mosolygógödröcskék bujkálnak a szájuk körül. De minden szürke. Napfényes, meleg mosoly, tudom, de a magam állította falon nem hatol át. Alacsony, szemüveges fiú jön velem szembe. Biztos elsős, kicsit elveszettnek tűnik az arckifejezése. Hirtelen felkapja a fejét egy hangra, amit én nem hallok. A tekintetét követve egy csapat lányt pillantok meg. A bal szélen jóízűen nevető, csinos, szőke lány. A fiú vágyakozó pillantást vet rá. Sajnálnom kéne, tudom, de a falamon nem jutnak át az érzések. Elhalad, a figyelmemet egy fiú és egy lány köti le, akik kézen fogva sétálnak balra. Békés mosoly, elvarázsolt arcok. Szerelmesek. Egy futó csókkal elköszönnek. A fiú továbbmegy, a lányt követem a tekintetemmel. Kivesz egy könyvet a szekrényéből. Egy pillanatra megáll, mielőtt becsukná. Álmodozó pillantás. Szerelmes. Érezni szeretném a csodáját, de nem tudom. Tudni akarom milyen a szerelmesnek lenni, de a falam újfent utamat állja. Nem messze a lánytól két csinos lány - abból a plázacica fajtából - dühös pillantást vált. Csak úgy szikrázhat a levegő, olyan ellenségesek. Ezt sem érzem, csak tudom...
Gyere értem! Egyedül vagyok. Vezess ki innen! Segíts! Szükségem van rád. Csak fogd meg a kezem és mutasd az utat. Fogd meg a kezem, hogy érezzem, itt vagy velem. Ments meg! Kérlek!
Megszólal a csengő. Minden ki szétrebben és megy a dolgára. A szerelmesek utolsó csókja, az ellenségek utolsó gyilkos pillantása szürke semmivé párolog a gyéren megvilágított folyosó levegőjében. Az ablakok elé érve rám süt a napsugár és egy pillanatra hallom őket. Sietős léptek, leeső füzetek, bocsánatkérések. Kiérek a fényből. Közel voltam hozzájuk, de most minden újra néma. Még jobban érzem a kínzó csendet. Szétrepeszti a dobhártyámat, lüktet az ereimben. Az árral szemben haladok. Megint.
