Egy újabb novella. Most már tényleg folytatom a blogolást!Ragyogó, felhőtlen napra ébredt az alakváltók birodalma. A madarak csicseregtek, a mágusok még aludtak, vagy éppen semmittevéssel töltötték a reggelt. Vidámnak ígérkezett a délelőtt, hiszen ünnep volt, a királylány 3. születésnapja.
A királyi palotában már nagy volt a sürgés-forgás. A szakácsok a nyolcemeletes, hamvas baracktortát készítették, a szobalányok a bálterem díszítésén munkálkodtak, az ifjú inasok pedig az utcabált készítették elő a 'hétköznapi' emberek számára. A palota egy része viszont mit sem fogott fel a világ zajaiból. A királyi pár szobájában még sötét volt. Az igazak álmát aludták még, talán éppen a sikeres ünnepről álmodtak. A kis királylány pedig már vígan hancúrozott dadusával a szomszéd szobában.
- Rose kisasszony, ez a te napod! Ma mindenki téged ünnepel, bizony drága Rosemary! Szépen viselkedj, hadd legyen büszke rád jó apád, a drága Adrian király! - gügyögte a barna hajú angyalkának dadusa.
Rosemary a korához képest jól fejlett lányka volt. Folyékonyan beszélt, és szemén is látszott a zöldes árnyalat, amely minden mágust jellemez, amint megérinti a varázslat. A királyi pár büszke is volt rá és eldöntötték: egyszer majd ő örökli a trónt.
Eközben a királyi pár is ébredezett. Adrian király csöndesen kászálódott ki az ágyából, felvette vörös bársonyköntösét és az ablakhoz ment. A zsalugáter árnyékolói közte belopakodó fénynyalábok belevilágítottak a hunyorgó uralkodó szemébe. Mikor már hozzászokott az erős napsütéshez kikémlelt a fővárosra. A palota kerítésein túl az inasok sürgölődtek a fő utcán. Díszeket raktak fel. néhányan söprögettek, mások csak irányították a folyamatokat. Még így, a munka hevében is mosolyogtak, jó kedvük volt. Odébb egy mellékutcában gyerekek nevetése harsant fel és szállt el a levegőbe. A király odapillantva három kisfiút és két kislányt látott, fogócskáztak. Nem tűntek se gazdagnak, se szegénynek, de tisztán látszott rajtuk, hogy tökéletesen boldogok így, nem kívánnak többet. Adrian elmerengve gondolt vissza a múltra. Sosem szerette a pompát, a megkülönbözető bánásmódot, ami körülvette. Tizenkét éves korában meg is szökött. Nem vágyott másra, csak hogy rohangálhasson az erdőben és fakardokkal játszhasson, mint a többi korbeli fiú. Elmenekülve a ragyogásból sikerült is néhány napig a városban maradni jó barátjánál, a kovácsmesternél. Pár felhőtlen nap után azonban elkapták játék közben és visszavitték a palotába. Szerencsére sosem derült ki bújtatójának személye, így mai napig élte világát a jó kovácsmester.
- Mi a baj, Adrian? - lépett mellé aggódóan a királynő.
-Semmi gond, drága Miranda! Csak felidéztem gyermekkorom emlékeit. - azzal megfogta hitvese két kezét és megcsókolta. A királynő megelégedett a válasszal és elment, hogy megnézze gyereküket. Amint kilépett az ajtón, a király tollat ragadott és szélsebesen írni kezdett.
" William!
Nem magyarázhatom meg, hogy miért, de el fogok menni! Ha a múltra vissza gondolsz, talán eszedbe jut, miért nem való nekem ez a pompa. Kérlek gyere ide holnap, mert valakinek vigyáznia kell Mirandára és Rosemaryre! Mostantól tiéd a trón! Légy bölcs uralkodó! Biztos vagy benne, hogy menni fog!
Szeretettel ölel:
bátyád, Adrian"
A levelet összetekerte és az ablakhoz lépett. Postabaglya már ott várt. A lábára csatolta az üzenetet és elindította. Búsan nézett utána, a volt király.
Hamarosan eljött az este, az ünneplés ideje. Az egész város élénken nyüzsgött az utcákon és tereken. Mind izgatottam várták az éjfélt, amikor megpillanthatták a királyi családot és meghallgathatták a király beszédét.
- Kedves Népem! - kezdte szónoklatát a király, amint éjfélt ütött az óra - Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy immár harmadik alkalommal nem csak a nyári napfordulót, hanem kislányomat is köszönthetem! Isten éltesse Rosemaryt! - kiáltotta. Ekkor tolták ki a baracktortát a palota kapuján. Minden jelen lévő kapott belőle egy szeletet. A tömeg hajnalig ropta az utcákon és tereken. Hangosan szólt a zene, nevetés éneklés szállt a felhők felé, szórakoztak vidáman, míg a nap első sugarai fel nem tűntek a láthatáron. Ekkor Adrian megköszönte s nép kitartását és támogatását, majd feleségével és gyermekével együtt visszavonult, hogy nyugovóra térhessen. Álmatlanul hánykolódott néhány órát, majd mikor a többiek már mélyen aludtak felkelt. Némán felöltözött, majd nézte alvó hitvesét. SZomorú volt otthagynia, de nem tehetett mást. Futón megcsókolta és gyermekéhez sietett. A barna kis angyal még az igazak álmát aludta. Apja mellé lépett, óvatosan megigazította a takaróját, majd a fülébe suttogta:
- Viszontlátásra, Rosemary kincsem!
Hamarosan kilépett a palotából és a kellemes kiserdőbe sietett. Út közben még betért Scotthoz, a régi barátjához, a kovácsmesterhez. Scott azonnal felismerte az utoljára kisfiúként látott királyt és vígan invitálta maradásra.
- Nem lehet, Scott! - utasította el szomorúan barátja kérését - Ha erre járna Miranda vagy Rosemary akkor mondd meg, hogy keressék a hatalmas szedret a kiserdőben! Kérlek!
- Szedret? Hiszen nincs ott egy szederfa sem! - csodálkozott Scott, de Adrian már messze járt. Az erdőbe érve megállt egy kis tisztás közepén.
- Mennyit játszottam itt,a mikor szabad voltam - gondolta, majd letette tarisznyáját.
Az ég felé nézett és elszédülten ilyet kívánt: Szederfa legyek, de örökre! S mint jó alakváltó, át is alakult, ágait az ég felé nyújtotta és megkönnyebbülten hallgatta, amint a szellő az ágai közt játszik. Tövében pedig ott barnállott a tarisznya, a királyi jelvénnyel, a bizonyíték, arra hogy ember volt valaha.
A királyi palotában már nagy volt a sürgés-forgás. A szakácsok a nyolcemeletes, hamvas baracktortát készítették, a szobalányok a bálterem díszítésén munkálkodtak, az ifjú inasok pedig az utcabált készítették elő a 'hétköznapi' emberek számára. A palota egy része viszont mit sem fogott fel a világ zajaiból. A királyi pár szobájában még sötét volt. Az igazak álmát aludták még, talán éppen a sikeres ünnepről álmodtak. A kis királylány pedig már vígan hancúrozott dadusával a szomszéd szobában.
- Rose kisasszony, ez a te napod! Ma mindenki téged ünnepel, bizony drága Rosemary! Szépen viselkedj, hadd legyen büszke rád jó apád, a drága Adrian király! - gügyögte a barna hajú angyalkának dadusa.
Rosemary a korához képest jól fejlett lányka volt. Folyékonyan beszélt, és szemén is látszott a zöldes árnyalat, amely minden mágust jellemez, amint megérinti a varázslat. A királyi pár büszke is volt rá és eldöntötték: egyszer majd ő örökli a trónt.
Eközben a királyi pár is ébredezett. Adrian király csöndesen kászálódott ki az ágyából, felvette vörös bársonyköntösét és az ablakhoz ment. A zsalugáter árnyékolói közte belopakodó fénynyalábok belevilágítottak a hunyorgó uralkodó szemébe. Mikor már hozzászokott az erős napsütéshez kikémlelt a fővárosra. A palota kerítésein túl az inasok sürgölődtek a fő utcán. Díszeket raktak fel. néhányan söprögettek, mások csak irányították a folyamatokat. Még így, a munka hevében is mosolyogtak, jó kedvük volt. Odébb egy mellékutcában gyerekek nevetése harsant fel és szállt el a levegőbe. A király odapillantva három kisfiút és két kislányt látott, fogócskáztak. Nem tűntek se gazdagnak, se szegénynek, de tisztán látszott rajtuk, hogy tökéletesen boldogok így, nem kívánnak többet. Adrian elmerengve gondolt vissza a múltra. Sosem szerette a pompát, a megkülönbözető bánásmódot, ami körülvette. Tizenkét éves korában meg is szökött. Nem vágyott másra, csak hogy rohangálhasson az erdőben és fakardokkal játszhasson, mint a többi korbeli fiú. Elmenekülve a ragyogásból sikerült is néhány napig a városban maradni jó barátjánál, a kovácsmesternél. Pár felhőtlen nap után azonban elkapták játék közben és visszavitték a palotába. Szerencsére sosem derült ki bújtatójának személye, így mai napig élte világát a jó kovácsmester.
- Mi a baj, Adrian? - lépett mellé aggódóan a királynő.
-Semmi gond, drága Miranda! Csak felidéztem gyermekkorom emlékeit. - azzal megfogta hitvese két kezét és megcsókolta. A királynő megelégedett a válasszal és elment, hogy megnézze gyereküket. Amint kilépett az ajtón, a király tollat ragadott és szélsebesen írni kezdett.
" William!
Nem magyarázhatom meg, hogy miért, de el fogok menni! Ha a múltra vissza gondolsz, talán eszedbe jut, miért nem való nekem ez a pompa. Kérlek gyere ide holnap, mert valakinek vigyáznia kell Mirandára és Rosemaryre! Mostantól tiéd a trón! Légy bölcs uralkodó! Biztos vagy benne, hogy menni fog!
Szeretettel ölel:
bátyád, Adrian"
A levelet összetekerte és az ablakhoz lépett. Postabaglya már ott várt. A lábára csatolta az üzenetet és elindította. Búsan nézett utána, a volt király.
Hamarosan eljött az este, az ünneplés ideje. Az egész város élénken nyüzsgött az utcákon és tereken. Mind izgatottam várták az éjfélt, amikor megpillanthatták a királyi családot és meghallgathatták a király beszédét.
- Kedves Népem! - kezdte szónoklatát a király, amint éjfélt ütött az óra - Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy immár harmadik alkalommal nem csak a nyári napfordulót, hanem kislányomat is köszönthetem! Isten éltesse Rosemaryt! - kiáltotta. Ekkor tolták ki a baracktortát a palota kapuján. Minden jelen lévő kapott belőle egy szeletet. A tömeg hajnalig ropta az utcákon és tereken. Hangosan szólt a zene, nevetés éneklés szállt a felhők felé, szórakoztak vidáman, míg a nap első sugarai fel nem tűntek a láthatáron. Ekkor Adrian megköszönte s nép kitartását és támogatását, majd feleségével és gyermekével együtt visszavonult, hogy nyugovóra térhessen. Álmatlanul hánykolódott néhány órát, majd mikor a többiek már mélyen aludtak felkelt. Némán felöltözött, majd nézte alvó hitvesét. SZomorú volt otthagynia, de nem tehetett mást. Futón megcsókolta és gyermekéhez sietett. A barna kis angyal még az igazak álmát aludta. Apja mellé lépett, óvatosan megigazította a takaróját, majd a fülébe suttogta:
- Viszontlátásra, Rosemary kincsem!
Hamarosan kilépett a palotából és a kellemes kiserdőbe sietett. Út közben még betért Scotthoz, a régi barátjához, a kovácsmesterhez. Scott azonnal felismerte az utoljára kisfiúként látott királyt és vígan invitálta maradásra.
- Nem lehet, Scott! - utasította el szomorúan barátja kérését - Ha erre járna Miranda vagy Rosemary akkor mondd meg, hogy keressék a hatalmas szedret a kiserdőben! Kérlek!
- Szedret? Hiszen nincs ott egy szederfa sem! - csodálkozott Scott, de Adrian már messze járt. Az erdőbe érve megállt egy kis tisztás közepén.
- Mennyit játszottam itt,a mikor szabad voltam - gondolta, majd letette tarisznyáját.
Az ég felé nézett és elszédülten ilyet kívánt: Szederfa legyek, de örökre! S mint jó alakváltó, át is alakult, ágait az ég felé nyújtotta és megkönnyebbülten hallgatta, amint a szellő az ágai közt játszik. Tövében pedig ott barnállott a tarisznya, a királyi jelvénnyel, a bizonyíték, arra hogy ember volt valaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése