VII. Fejezet - A Padlás

Gyengén sütött a nap, csak húsz fok körül lehetett. Már augusztus van. Hamarosan nyolcadikos leszek. Azon gondolkoztam milyen lesz így suliba járni. Vajon én is olyan leszek, mint Ren, akit csak körül rajonganak, de nem barátkoznak vele. Remélem megmaradnak a barátaim. Igaz is, rég beszéltem Fruzsinával, pedig ő a legjobb barátom. Fel kéne hívni - gondoltam, majd utamat a belső keret felé vettem, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. "Bent" egy vastag sugárban világított meg a nap mindent. A növények levelein vízcseppek pompáztak, mintha esett volna. pedig csak az előbb járt itt Károly, a kert gondnoka. A cseppek prizmaként törték meg a fényt, ezzel szivárványt létrehozva. A kis kert úgy festett, mint egy szelet tündérország árkádokkal körül véve. Pár pillanatig csak álltam, a "kép" a hatalmába kerített. Olyan gyönyörű volt, hogy arra szó nincs. Végül, mikor összeszedtem magam előkaptam a mobilomat és csináltam egy fényképet a "varázslatról" és elküldtem Fru-nak. Pár perc elteltével pedig fel is hívtam.
- Szia! Hogy tetszett a kép? - kérdeztem még mindig elámulva a csodától.
- Jaj, Rika! - kiabált Fruzsim a telefonba - De hallani a hangod! Ezer éve nem találkoztunk. Mi van veled? Ja, amúgy szép volt a kép, egyenesen álomba illő. Hol készítetted?- Nálunk van, a belső kertben. - hallatszott a hangján, hogy nem igazán érdekli a kép, csak.... hiába hangzik bután a számból...én. - Velem nem sok minden történt. Volt egy bál és lett egy hercegem. - mondtam teljesen közömbösen - Feléd mi újság?
- Nem sok??? Ez neked nem sok??? - mondta magából teljesen kikelve - Agyadra ment a hercegnőség. Ki a szerencsés? Ismerem?
- Ismered... de inkább te mesélj!
- Jaj már, mondd ki az! - könyörgött. Ha most látom az arcát biztos nem bírom tovább.- Nem mondom.
- Rika, ne csináld már! Akkor én is elmondom: Márk az én "hercegem".
- Márk? Mármint az a Márk?
- Aha. - mondta álmodozó hangon. - Együtt nyaraltunk Toscanában.
- De Fru, ő nem két évvel idősebb?
- De! - vágta rá dühösen - És akkor mi van?
- Semmi, semmi.- Na, de most te jössz.
- Jól van na, - eszembe jutott az az arc, amit akkor szokott vágni, ha ki akar belőlem húzni valamit és nem bírtam tovább - elmondom - nagyot nyeltem - Ren.
Két percnyi csend állt be a vonal túlsó végén.
- Hogy mi??!!! - üvöltött végül Fruzsi. - Mióta? És mondd, mit csináltatok együtt? - teljesen bele élte magát.- Jaj, nyugi már! - próbáltam leállítani, mert kezdett kínossá válni a dolog - Már több, mint egy hónapja nem láttam és csak bálon voltunk párok. Két hete pedig elutazott Japánba a rokonaihoz.
- Jaj, ne hazudj!
- De ez az igazság! - mondtam magamból kikelve.
- Hát ez...kiábrándító! - a hangja is tükrözte szavait - Az újdonsült pasid nélküled utazik el......
Fruzsina elkezdett rizsázni a szerelemről, de engem valahogy nem érdekelt. Az agyam minduntalan elkalandozott. Körbejárattam pillantásomat a kerten. Néztem a gyönyörű rózsa bokrokat és orchideákat meg egyéb esőerdei palántákat. Ekkor a fehér orchideák tövében levő bucka magához vonzotta a tekintetemet. Mohos kövek. Felvillant előttem egy emlék. A szürke esős nap, amikor bejártam a kastélyt.
A földszinten és a két emeleten is volt egy-egy körfolyosó középen, üvegfalakkal. Ahogy bejártam őket folyton-folyvást a zuhogó esőt bámultam, ami mindent elhomályosított, és ettől olyan lett a kiskert a szökőkúttal a közepén, mint egy egyenlítői esőerdő. Ettől az oly gyönyörű, mégis szomorú látványtól megborzongtam és összehúztam magamon a "köpenyt". Ahogy lefelé bámultam, megpillantottam valamiféle elmohosodott kőhalmazt. Döbbenten jöttem rá mit látok.

Egy sírt!

Általában ilyenkor megakad a lélegzeted, kikerekedik a szemed és üvöltesz? Megnyugtatlak, én is ezt tettem volna, azonban a testem nem engedelmeskedett. Csak bámultam és lélegeztem, lassan és nyugodtan, végül tovább mentem, mintha mi sem történt volna. A testem magától mozdult. Gépiesen végigjártam a szép szobákat, majd visszatértem a sajátoméba.
A köd megint az agyamra telepedett, mint akkor is. Testem magától cselekedett, megérintettem a sírt. Lehunytam a szemem és a "tárgyra" koncentráltam. Tudtam, éreztem, hogy ezt kell tennem, bár fogalmam sincs miért. A szívem hevesen lüktetett félelmében. Egy pillanat alatt kizártam mindent, csak a sír maradt. Lüktetést éreztem, szívdobogás szerűen jött belőle. Percekig csak guggoltam és az "áramlásra" figyeltem. Az egész olyan valószerűtlen volt. Az, hogy hirtelen megláttam magamat kívülről már meg se lepett. Afféle szellemként álltam ott, mert mikor magamra pillantottam átlátszó voltam. A megjelenésem pedig a "régi énemet", Rikát tükrözte. Mármint a ruhám. Comb középig érő fekete zokni, fodros miniszoknya, hozzá egyszínű lilás trikó. Már többször is megfordult a fejemben, hogy ilyet húzzak, de a hercegnői etikett egy példánya, amely a gardróbom falán lógott visszatartott. Most én, vagyis a szellem-Rika észbe kapott, és bámészkodás helyett a tettek mezejére lépett. Odament a kriptához és megérintette a feliratokat rajta, mire azok ezüstösen ragyogni kezdtek. Rika...vagyis én....vagy már nem is tudom ki.... a szellem egy utolsó mosolyt címzett a térdelő Sophie-énemnek és megérintette a homlokát majd eltűnt. A saját testemben tértem magamhoz, bár még nem oszlott el a köd teljesen az agyamról. Gépiesen álltam fel és olvasni kezdtem a még mindig ezüstösen fénylő feliratokat.

Yuri Abouro? Királyok völgye? Soha sem halottam róla! Ezek voltak az első gondolataim a köd eloszlása után. Össze voltam zavarodva, de most is, mint a bál után egy titokzatos erő segített koncentrálni. Lassan felálltam és a célra összpontosítottam. Meg akarom tudni ki is ez az ember és mi is az a Királyok völgye! De merre lelhetem meg a választ? Csak nézelődtem körbe, az ódon oszlopokat, és ekkor eszembe jutott a megoldás! A padlás. Tele van régi könyvvel, ócska játékkal és selejtes bútorokkal. Egy perccel sem kellett több, már futottam is volna, ha a leeresztett kezemben levő telefonomból meg nem hallom Fruzsi dühös kiabálását.
- Héééé!! Rikaaaa!! Ott vagy még? Ez nem vicces!
Micsoda telefonszámla lesz!
- Bocsi, Fru! Valami közbe jött - szóltam bele a készülékbe érzelemtől mentes hangon - Most mennem kell! Majd hívlak! Na szia!!
- Na de... - halottam még legjobb barátnőm méltatlankodását, de már leraktam. Nem érek erre rá! Irány a padlás. Futó lépében közelítettem meg a villa legfelső helyiségét, már amennyire hercegnői öltözetem engedte. A lépcső legalján gondosan körülnéztem, hogy nem lát-e senki, majd elindultam felfelé. Felérve egy, a palotába is beillő szoba fogadott, persze modern elemek nélkül. Szépen, lassan közbe sétáltam a fullasztó hűségben és porfelhőben. Ezek a holmik fölöslegesen lettek "száműzve". Az ülőgarnitúra azért került ide, mert az egyiken van egy aprócska folt, és mivel ilyet már nem lehetett venni kellett egy teljesen új garnitúra. A szőnyegek már kifakultak a polcok pedig direkt erre a célra lettek vásárolva, hogy ez a sok könyv elférjen itt. Hihetetlen! Az előző lakók túlzásba vitték a pazarlást. megálltam egy egy gyönyörű, gótikus ruhásszekrény előtt. Na, ezt biztos azért rakták ide, mert nem illet bele a rokokó villába. Körbe értem a szobában, amikor megpillantottam egy óriási családfát. Az ajtóval szemben a falon függött aranyozott keretben.
- Hűha! - mondtam csodálkozással, ugyanis ez a "fa" az 1200-as évektől hiány nélkül végig volt vezetve. Alulra cifra betűkkel ez volt írva: Clockwood család. Ó, igen! A papa is említette, hogy egy Angliából a 12. század elején idetelepedett nemesi család birtokolta a kastélyt, de a legutolsó utód hatalmas tartozásai rendezése végett eladta a villát. Több információ azonban nem állt rendelkezésemre, ezért a könyvespolc felé léptem, de gyorsan vissza is mentem a családfához, mert valami azt súgta hiányzik még egy-két részlet. Újra tanulmányozni kezdtem a kusza ágakat és végre szemet szúrt a név: Yuri Abouro. Beházasodott ebbe a családba. A felesége Isabella Clockwood. Yuri neve alatt egy vörös A betű díszelgett és egy szám, a 367. Magyarázatot keresve ezekre a jelekre a könyveket nézegettem. Azon tűnődtem, hogy mit jelenthet a 367, amikor észrevettem egy hatalmas zöld könyvet, aminek a gerincére csak ennyi volt írva: 367 Leemeltem a polcról és kinyitottam. Az első oldalon ezt találtam: Toma M. - 367 Clockwood. Csak amikor belelapoztam, akkor értettem meg meg a címet. Ez a könyv tartalmazza az összes - vagyis 367 - valaha élt és élő Clockwood rövid életrajzát. Kikerestem Yuri Abouro nevét, leültem a fotlebe és olvasni kezdtem. Az egész mindössze két oldal volt. Rövid, fél oldalas jegyzetem róla így szólt.
"Yuri orosz gyökerekkel rendelkező tudós, földbirtokos és alkimista. Felesége Isabella Clockwood. Ők alakították ki a kastély mai formáját. Két gyermekük született: Haylie és Jenkis. Yuri alkimista tehetsége és magas rangja lehetősét adott neki arra, hogy felfedezze a Királyok völgyét. A családfát is ő tervezte alkímia segítségével, így még a ma élő utódok unokái is rá fognak kerülni. A völgyről csak a családja tud információkat, de annyi biztos, hogy mágikus hely."
Erre jutva hagytam ott a könyveket, hogy még ma is élő rokonokat keressek a fán. Jenkis és a felesége Corina Dél-Amerikában élnek, olvastam szomorkodva. Egy élő rokon kilőve. A fiuk Calcifer volt az, aki eladta a házat, de már ő is messze jár. Maradt tehát Haylie. Haylie férje.... te jó ég!... Ez hihetetlen!! Josh Imahara! A szomszédunk a kastély valódi örököse, most, hogy a főág lemondott róla. A padlást így hagytam el. A fejem zsongott a sok új tudástól és csak egy valami járt a fejemben. Beszélnem kell Rennel!