A péntek a szabadság napja. Az emberek mosollyal az arcukon ébrednek, és miközben a reggeli müzlit kanalazzák elgondolkodva merednek a papírdobozára. "Túléltem ezt a hetet is, már csak pár óra és teljesen átadhatom magam az édes pihenésnek."
Fél nyolc felé beindul az élet, megmozdul a város. Autódudálás zavarja meg a lustálkodókat, sértések széles skálája helyett ma "Jó reggelt!"-ek hallatszanak. Indulás előtt felteszek egy kis szájfényt, a tükörbe mosolygok, és felkapom a táskám. Hát ez a nap is elindult. Lassan sétálok, a kora reggeli félhomályban. Napok óta most van először világos reggel. Eddig mindig szürke esőfelhők borították az eget, mögülük próbált hősi harcosként előtörni a nap, de csak délutánra sikerült neki.
Most azonban reggel fél nyolckor lassan megjelentek az első aranyszín fénynyalábok az ég alján, piszkos sárgára festve a kóborló bárányfelhő foszlányokat. A tornacipőm csendesen csikorgott a köveken, amint befordultam a sarkon, hogy a főútra térjek rá. Már méterekről megcsapott a saroktól nem messze levő kávézóból áradó, frissen sült fánkok édes illata. Furcsán kellemes illatot alkotott ez a friss kávé illatával. A város lassan mozgolódott. Autó suhantak el mellettem, vagy dudáltak dühösen a piros lámpa előtt kialakult forgalmi dugóban. Aktatáskás üzletemberek siettek el mellettem ügyet se vetve a világ apró szépségeire. A kirakatok redőnyei lassan kúsztak fel a felkelő nappal és egyre több helyen tűnt fel a "Nyitva" táblácska. A zöldséges szorgosan pakolgatta ki a ládákat a kopasz állványokra, tele friss répával, almával. Már meg is érkezett az első vásárlója, a virágos szatyros nénike képében. Kedvesen mosolyogva köszöntötte régi ismerősként a zöldségest és beszélgetésbe elegyedtek. Továbbhaladva elsuhanok a kis, zöld újságosbódé mellett. A friss újságok címlapjain kiabálnak a hatalmas feliratok: Földrengés Japánban, Új felsőoktatási tervezet...stb. A munkába igyekvők meg-megállnak, megnézik a lapokat, vesznek is egyet. Már nyüzsög minden, az emberek mosolyognak. Mielőtt még bekanyarodnék a sarkon két kisfiú szalad el mellettem, majdnem fel is löknek. Mire visszanyerem az egyensúlyomat már messze járnak, de még hallom a kiabálásukat: - Már nem érünk odaaa!!!!
Megbocsátón elmosolyodok. Hát persze, sietnek az iskolába...Micsoda? Előhalászom a telefonomat a zsebemből, közben megjegyzem jól jönne egy karóra. Hát igen, háromnegyed nyolc. Becsöngettek. Te jó ég! Észbe kapok, gyorsan visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt és rohanni kezdek. A táskám szinte lobog a hátamon, előregörnyedek, kalimpálok is a kezemmel, hogy segítsem az előrejutásomat. Már megint elkések! Három perc múlva kifulladva lépek be az iskola kapuján. Már nincs ott az ügyeletes, hogy felírja a későket, majd a tanár az órán megteszi helyette.
Leveszem a kesztyűm és a sapkám. Borzasztó kócos a hajam, de próbálok nem tudomást venni róla, amint csendben osonok az üresen kongó folyosón. Bedobom a kabátom a szekrénybe, közben persze a nyakamra tekeredik a sálam nagy sietségemben, de csak sikerül kibogoznom. Lassan megindulok felfelé a lépcsőn, a másodikra, törire. Ahogy felérek, már látom a termet. Húú, na most milyen mesét találjak ki? Miért késtem? De nincs sok időm gondolkozni, ugyanis feltűnik az igazgató és felém közeledik. Ajjajj...péntek 13. van!
Most azonban reggel fél nyolckor lassan megjelentek az első aranyszín fénynyalábok az ég alján, piszkos sárgára festve a kóborló bárányfelhő foszlányokat. A tornacipőm csendesen csikorgott a köveken, amint befordultam a sarkon, hogy a főútra térjek rá. Már méterekről megcsapott a saroktól nem messze levő kávézóból áradó, frissen sült fánkok édes illata. Furcsán kellemes illatot alkotott ez a friss kávé illatával. A város lassan mozgolódott. Autó suhantak el mellettem, vagy dudáltak dühösen a piros lámpa előtt kialakult forgalmi dugóban. Aktatáskás üzletemberek siettek el mellettem ügyet se vetve a világ apró szépségeire. A kirakatok redőnyei lassan kúsztak fel a felkelő nappal és egyre több helyen tűnt fel a "Nyitva" táblácska. A zöldséges szorgosan pakolgatta ki a ládákat a kopasz állványokra, tele friss répával, almával. Már meg is érkezett az első vásárlója, a virágos szatyros nénike képében. Kedvesen mosolyogva köszöntötte régi ismerősként a zöldségest és beszélgetésbe elegyedtek. Továbbhaladva elsuhanok a kis, zöld újságosbódé mellett. A friss újságok címlapjain kiabálnak a hatalmas feliratok: Földrengés Japánban, Új felsőoktatási tervezet...stb. A munkába igyekvők meg-megállnak, megnézik a lapokat, vesznek is egyet. Már nyüzsög minden, az emberek mosolyognak. Mielőtt még bekanyarodnék a sarkon két kisfiú szalad el mellettem, majdnem fel is löknek. Mire visszanyerem az egyensúlyomat már messze járnak, de még hallom a kiabálásukat: - Már nem érünk odaaa!!!!
Megbocsátón elmosolyodok. Hát persze, sietnek az iskolába...Micsoda? Előhalászom a telefonomat a zsebemből, közben megjegyzem jól jönne egy karóra. Hát igen, háromnegyed nyolc. Becsöngettek. Te jó ég! Észbe kapok, gyorsan visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt és rohanni kezdek. A táskám szinte lobog a hátamon, előregörnyedek, kalimpálok is a kezemmel, hogy segítsem az előrejutásomat. Már megint elkések! Három perc múlva kifulladva lépek be az iskola kapuján. Már nincs ott az ügyeletes, hogy felírja a későket, majd a tanár az órán megteszi helyette.
Leveszem a kesztyűm és a sapkám. Borzasztó kócos a hajam, de próbálok nem tudomást venni róla, amint csendben osonok az üresen kongó folyosón. Bedobom a kabátom a szekrénybe, közben persze a nyakamra tekeredik a sálam nagy sietségemben, de csak sikerül kibogoznom. Lassan megindulok felfelé a lépcsőn, a másodikra, törire. Ahogy felérek, már látom a termet. Húú, na most milyen mesét találjak ki? Miért késtem? De nincs sok időm gondolkozni, ugyanis feltűnik az igazgató és felém közeledik. Ajjajj...péntek 13. van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése