Sziasztok! Azt hiszem nem tudom mi lenne a találó cím ehhez a kis szösszenethez. Tegnap hallgattam a népzenei kis összeállításomat és megszólalt ez a dal... azonnal füzetet és tollat ragadtam és muszáj volt írnom. Úgy érzem ez az én célom, okom amiért írok, hogy megosszam, megpróbáljam éreztetni veletek azokat az érzéseket, amiket nem mindenki élhet át. Mint a tánc. Amúgy is szeretem ezt az új koreográfiát. Jó a táncanyag és azok közé a szerencsések közé tartozom akinek jó a párja, nagyon. nem tudom mennyire lett jó, gyanítom nem annyira, de gondoltam megosztom, mert azt a kérést kaptam, hogy írjak. Hát tessék, itt van. Várom, hogy elégedett vagy-e. A mellékelt kép egy hete készült, és az ihlet másik fele ebből származik.
-Figyelem srácok, meg van a párbeosztás. - hangzik el a tánc tanárom szájából és mindenki megfeszül. Eddig a barátnőmet nyugtattam, hogy biztosan benne lesz az elsődleges párbeosztásban, de most már csak az én helyem biztossága érdekel. Tudom, önzőség. Ezt a részét utálom a legjobban a táncnak, hogy nem lehet mindenki részese a színpadi szereplés felülmúlhatatlan mámorának. De most én vagyok a fontos. Szerepelnem kell, méghozzá nem is akármilyen párral, Vele.
Végül is megkaptam, amire annyira vágytam. Szinte minden próbán vele táncoltam, így nem meglepő másoknak sem. Mégis megnyugtat a tény, hogy kimondták. Most már szentesítve van. Van egy biztos támaszpontom most, mikor szereplés ideje eljön. Ideges vagyok, nem is, inkább izgulok. Most mutatjuk be először az új koreográfiát. Legalább az ezredik alkalommal szereplek, de felejthetetlen, tökéletes és mindig más. A színpadon lenni hihetetlen. Az arany fénycsóva röntgensugárként világítja át a lelkem. A táncom, a színpadi megjelenésem én magam vagyok. A hangulatom, az érzéseim tükörképe. Azt gondoltam nehéz kifejezni tánccal, amit érzel, de amint a színpadon vagyok rájövök, hogy mi sem egyszerűbb. Sugárzik minden társamból hogyan érzi magát, szívből csinálja-e vagy csak kötelességből. Először borzasztóan izgulok, remeg a lábam, de amint megszólal az első ének korlátlan, csapongó boldogság övez. Éneklek, ahogy a torkomon kifér, ezzel is mutatva mennyire elememben vagyok. Ismét körbe nézek. Széles mosolyok, remegő hangszálak, hangos, világot bezengő ének, és lassan mindenki táncolni kezd. Tökéletes. Imádom ezt csinálni.
Idővel eljön a szólónk is. A próbán is, azóta is, minden alkalommal "belehalok". Úgy érzem csak mi vagyunk, ketten a világban. Csak a párom meg én. A tánc és a zene. Ránk irányul a világ figyelme. Ez az a tökéletes pillanat, aminek múlhatatlannak kellene lennie. Ilyenkor érzem a legerősebben azt a furcsa, megfoghatatlan érzést. Valamiféle ködös, bizonytalan vonzalom és határtalan, túláradó szeretet. Mégsem vagyok benne bizonyos.
Hamarosan végéhez érkezünk a műsornak. Már csak a lendület és a színtiszta boldogság visz előre. Érzem, tudom, hogy a közönség is élvezi a táncot. Az utolsó, közös sor, még egy hajrá. Megint a rossz csujogatást kezdtük el, de sebaj. Vége. Megállunk és a nézők felé fordulunk. Zihálva, szélesen vigyorogva belenézek a reflektorba. Alatta sötétben a közönség. Meghajlunk és ők tapsviharral díjaznak minket. Végigpásztázom a közönséget. Mosoly van az arcukon, boldogság. Örömet szereztünk nekik.
Végül is megkaptam, amire annyira vágytam. Szinte minden próbán vele táncoltam, így nem meglepő másoknak sem. Mégis megnyugtat a tény, hogy kimondták. Most már szentesítve van. Van egy biztos támaszpontom most, mikor szereplés ideje eljön. Ideges vagyok, nem is, inkább izgulok. Most mutatjuk be először az új koreográfiát. Legalább az ezredik alkalommal szereplek, de felejthetetlen, tökéletes és mindig más. A színpadon lenni hihetetlen. Az arany fénycsóva röntgensugárként világítja át a lelkem. A táncom, a színpadi megjelenésem én magam vagyok. A hangulatom, az érzéseim tükörképe. Azt gondoltam nehéz kifejezni tánccal, amit érzel, de amint a színpadon vagyok rájövök, hogy mi sem egyszerűbb. Sugárzik minden társamból hogyan érzi magát, szívből csinálja-e vagy csak kötelességből. Először borzasztóan izgulok, remeg a lábam, de amint megszólal az első ének korlátlan, csapongó boldogság övez. Éneklek, ahogy a torkomon kifér, ezzel is mutatva mennyire elememben vagyok. Ismét körbe nézek. Széles mosolyok, remegő hangszálak, hangos, világot bezengő ének, és lassan mindenki táncolni kezd. Tökéletes. Imádom ezt csinálni.Idővel eljön a szólónk is. A próbán is, azóta is, minden alkalommal "belehalok". Úgy érzem csak mi vagyunk, ketten a világban. Csak a párom meg én. A tánc és a zene. Ránk irányul a világ figyelme. Ez az a tökéletes pillanat, aminek múlhatatlannak kellene lennie. Ilyenkor érzem a legerősebben azt a furcsa, megfoghatatlan érzést. Valamiféle ködös, bizonytalan vonzalom és határtalan, túláradó szeretet. Mégsem vagyok benne bizonyos.
Hamarosan végéhez érkezünk a műsornak. Már csak a lendület és a színtiszta boldogság visz előre. Érzem, tudom, hogy a közönség is élvezi a táncot. Az utolsó, közös sor, még egy hajrá. Megint a rossz csujogatást kezdtük el, de sebaj. Vége. Megállunk és a nézők felé fordulunk. Zihálva, szélesen vigyorogva belenézek a reflektorba. Alatta sötétben a közönség. Meghajlunk és ők tapsviharral díjaznak minket. Végigpásztázom a közönséget. Mosoly van az arcukon, boldogság. Örömet szereztünk nekik.
Szia!
VálaszTörlésHa csak miattam írsz, nem saját akaratból és ezt nyűgként fogod fel, akkor ne tedd. Nem akarok a terhedre válni: "hogy megint írnom kell, mert ő várja..." Ezt semmiképp nem szeretném. Viszont, ha örömödet leled az írásban, akkor folytasd mert nekem öröm olvasni az érzésből jövő szavaidat:)
Igazából szerintem tök jó lett:) Aki nem állt még színpadon az valóban nem érezheti át ezt a felemelő érzést, de szerencsére én már rengetegszer átélhettem ehhez hasonlót, a zenekari fellépések alkalmával. Azzal az egy (ám hatalmas)különbséggel, hogy ott nem volt jelen az, akiért "minden alkalommal belehalok"...
Jaj, dehogy nyűg ám!:) Csak gondoltam, hogy ha már kérted, akkor gondoltam felrakom és vártam a visszajelzést, mert úgy néz ki a többi olvasóm csendben marad. (Itt jelzem jól jönne egy jó kis kritika Árnikától:D ) Tényleg úgy volt, ahogy írtam. Csak megszólalt a dal a fülemben és azonnal meg kellett ragadnom a füzetemet. Ilyen irói késztetés:D Tudom, nagy szavak.
TörlésÉs azt hiszem sikerült félreértelmezned... nem valaki, akiért belehalok, hanem maga az a pillanat, az, hogy szólót táncolok. Annyira jó érzés...hogy mindent beleadok. Akkor megszületik valaki a színpadon, egy táncos, a népzenéből, a fényekből, a táncból. A színpadon valaki vagyok, de mégsem biztos, hogy az, mint a valóságban. Persze én is vagyok, de már túlnőtte magát rajtam. Nem tudom érted-e, mert elég nehéz megfogalmazni...
(Ha ott lenne egy karnyújtásnyira valaki, akiért meghalnék...de könnyű is lenne...)
Hát, akkor ezer bocsánat, de valahogy úgy jött le, hogy ez most miattam van. Írói késztetésben ugyan még nem volt részem, de hát nem vagyok az a típus:)
VálaszTörlésA második részét úgy ahogy van félreértelmeztem, ez lehet, hogy betudható az akkori lélekállapotomnak, de lehet, hogy csak kezdtem féltékeny lenni arra a srácra:)
A színpadi érzés az nekem is megvan, de sajnos mostanában nem remekel a zenekar, így már jó néhány hónapja nincs komolyabb fellépés, aminek tétje lenne, és amire oda kellene tenni magam:( De az az érzés, amikor elkap a zene, akár játszom-akár hallgatom az nagyon megvan, akár otthon egy fülessel, akár koncerten, akár egy átlag próbán!
Na szóval még egyszer bocsi a zűrzavarért, amit itt keltettem, és tényleg ha egy érzés hatására ilyet tudnék írni, hát... fel sem kelnék egész nap a gép elől, pláne úgy, hogy tudom, hogy valaki még rám is kíváncsi:))