Avagy Cathy és Maddie
Sziasztok! Gondoltam belevágok egy kicsit komolyabb témába. Igazából az egész oka egy irodalom óra, egy Vörösmarty vers. Azt várták anno az emberek, hogy a könyvek fogják megváltani a világot...Gondoltam hát, hogy akkor nem csak úgy minden cél nélkül írogatok, hanem valami hátteret adok neki. Azt hiszem nem kell megmondanom az alapgondolatot, mert elég egyértelmű. A címet csak azért írtam oda angolul, mert szerintem annyira jól hangzik. Bocsánat, anglopholie vagyok.
Cathy
az öreg platánfa árnyékában ült a régi, piros padon és elmerülten
nézte, ahogy a tornacipője kis porfelhőket kavar fel. A többiektől távol
foglalt helyet, ami elég nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy az
iskola 800 diákja mind itt nyüzsgött. Szokásához híven a gondolataiba
volt merülve, amikor egy fémes koppanás csendült fel. Látótere határán
magassarkús lábak jelentek meg.
- Fel kéne venned! Más eleshet benne és szemetelésnek számít! - mondta a közeledő alaknak. Oda se kellett néznie, tudta, hogy nővére, Maddie jön felé, aki közben oda is ért és leült Cathy mellé.
- Szia Hugi! Mi újság? Megfognád ezt nekem? - nyújtott felé egy hatalmas doboz bonbont - Jake vette nekem, hát nem édi? - kérdezte, miközben előhalászott egy doboz salátát a táskája mélyéről.
- Az előbb azt kérdeztem nem zavar-e, hogy eldobtad azt a light colás dobozt? - támadott Cathy.
- Nem igazán érdekel. Mire vannak a takarítók? Az Isten szerelmére, Cathy! - forgatta a szemeit Maddie.
Első ránézésre nem is gondolná az ember, hogy Cathy és Maddie ikrek. Nagyon különbözőek, az őket felületesen ismerő iskolatársaik röviden úgy vélekednek a két lány tűz és víz. Egyetlen közös vonásként azt emlegetik, hogy mindketten népszerűek, és szinte mindenki szereti őket, kivéve persze az ügyeletes nagy arcú bandát, az "iskolai felső tízezret".
- Annyira jó, hogy végre igazán itt a tavasz! - mosolygott oda se figyelve nővérére Cathy.
- Ja, tisztára! - kontrázott Maddie - Jaj, majdnem el is felejtettem, ezt Marianne küldi. - húzott elő egy füzetet. Catherine Diaz Matek füzet, hirdette a címke rajta.
- Köszi! - vette el Cathy - Megkaptad a házi dolgozatot Weavertől végül is?
- Aha. Csak a génmanipulálás következményeiről szóló bekezdésemet javította ki. Ötöst adott.
- Ki hitte volna. - ironizált Cathy - Fogalmam sincs hogy csinálod! - tette hozzá elismerően.
- Nem olyan nehéz. Neked meg hogy megy az a sok matek képlet a fejedbe? Elképzelhetetlen!
- Sokkal egyszerűbb a biológiánál. Elég csak néhány alapképlet, abból levezethető minden. A többi már csak gyakorlás kérdése. Ma ott lesznek a borítékok az asztalon mire hazamegyünk, tudod?
- Annyira izgulok, mi van ha mégsem vesznek fel?
- Ne legyél már ilyen, Maddie! Bolondok lennének nem felvenni! - mosolygott biztatóan Cathy.
- Könnyű neked. Sosem kellett küzdened azért, hogy elfogadjanak. Mindig irigyeltem az önbizalmadat. Most már igazán nehéz kitörni a népszerűség koronázatlan Barbie-hercegnője imázsból. - felelt bágyadt mosollyal Maddie.
- Ha ezt a beszélgetést meghallaná valaki már nem is lenne olyan nehéz. Meg ha megtudnák, hogy az iskola ügyeltes szépségkirálynője a a Dundee-i egyetem orvosi karára készül.
De sosem fogják megtudni, csak azután, hogy elballagtak. Maddie midig is ügyelt a részletekre. A tanárok sosem olvasták fel hangosan a jegyeit. Az összes versenyeredményét eltitkolta, összejött Jake-el, a focicsapat kapitányával. Az amerikai filmek pontos mását építette ki. Két dolgot nem tudott megváltoztatni: a természetéből fakadó kedvességét és a testvére iránti szeretetét. Cathy ellenben mindig is a saját útját járta. Sosem szenvedett önbizalomhiányban. Egyszerű volt, kedves és jó társaság. Mindenkivel szívesen beszélgetett és segített, ahol csak tudott. Egy dolog szúrta a szemét a többi diáknak: okos volt. Sokszor megpróbálták kihasználni, házi írásra kényszeríteni, de Cathy erős volt.
A lányok elsétáltak a sportpálya mellett, vissza az iskola épületébe. Már csak az utolsó hajrá. Két óra és mehetnek haza. Holnap már csak a ballagás van. A pályán a fiúk fociztak. Élen a labdával Jake. Félmeztelen felsőteste olíva színű, kockás hasán izzadságcseppek csillognak. Kócos, barna haja a homlokába libben a lendülettel. Ellövi a labdát a kapu felé. A megfeszült izmai kirajzolódnak. Lába a levegőbe kinyújtva, ott, ahol fél másodperce még a labdát érte. Karjai széttárva, hogy sikerüljön megtartania az egyensúlyát. A labda beszáguld a kapuba, el sem tudja érni a hálót őrző fiú. Jake diadalittasan felüvölt és körülnéz, hogy látta-e valaki. Rögtön kiszúrja Maddie-t és int neki. A barátnője gyönyörű, mint mindig, mellette Cathy apró kisegérnek tűnik.
- Haver, a barátnődet beszennyezi egy gyík! - kiált oda Jake-nek egy Dylan nevű srác. Szintén focista, az öntelt, arrogáns fajtából. Jake fogai megcsikordulnak, hallani a beálló fagyos csöndben. Amióta Maddie-vel van megváltozott belül ő is, de nem mutathatja. Tudja jól milyen jó ember Cathy. Maddie várakozásteljesen néz Jake-re. Mit fog tenni a barátja? Mindketten tudják milyen megbélyegzéssel jár, ha megvédik Cathy-t.
- Semmi gond - suttogja Cathy Maddie-nek. Ugyanaz a felhőtlen mosoly az arcán, mint fél órával korábban. Belül a szíve hevesen zakatol. Mintha tőrrel szurkodnak, olyan érzés. Torka lángokban, de meg sem nyikkan. A pillanat megfagyott, de nem érteni mi játszódik le a fejükben, ezt csak ők tudják, senki más.
- Ne bántsd Cathy-t! Akkor lehet a testvérével, amikor akar. Nagyon kedves lány! - mondta csendesen Jake. Mindenki tisztán hallotta, de ellenkezni senki sem mer. A csengő rideg csörömpölése töri meg a feszültséget. A fiúk felveszik a pólójukat, Cathy és Maddie szó nélkül órára sietnek. Jake odasétált a lányok korábbi helyére és követte őket a tekintetével. Amikor a pillantása a földre téved apró vízcseppek nyomai (avagy könnyek nyomai) a porban.
Az utolsó magyar óra. A terem négy pontjában Cathy, Dylan, Jake és Maddie. Csendben ülnek, mintha semmi sem történt volna közöttük. Cathy asztalára egy papírt csúsztat valaki.
" Könnyek? J. x" Cathy halványan elmosolyodik, és visszaír. Most Jake asztalára kerül a cetli. "Fájdalomból és hálából. Köszönöm! :) C." A két szempár találkozik. Átsuhan egy halvány mosoly az arcukon és vége. A csengő megszólal és minden elillan...
Az igazgató a színpadra kép és leveszi a mikrofont az állványról. A szokásos búcsúzóbeszéd. Csend telepszik az udvarra. Sose hallgattunk végig egy beszédet sem, de mindannyian figyelünk. Mindenki előtt leperegnek a négy év eseményei. Az osztálykirándulások, a felelések, a közös bulik. Sosem volt még senki ilyen közel a felnőtté váláshoz.
- Most pedig hallgassuk meg a végzősök nevében Catherine Diaz-t! - fejezi be az igazgató. Cathy elindul az emelvény felé. Hirtelen minden elnémul körülötte, csak a saját szívverése dörömböl a fülében. Azt hitte könnyű lesz, kezében a papírral, majd érzelemmentesen felolvassa, de nem. Hirtelen megrohanták az érzések. Sírás fojtogatja a torkát, de beszélni kezd. Csak mondja monoton, amikor hirtelen megpillantja Jake arcát a tömegben. Szeretetteljes mosoly és aggódás. Biztos látja milyen rosszul van Cathy. Cathy ekkor leereszti a papírját és szenvedélyesen beszélni kezd.
- ...Tudom most azt kéne mondanom hiányozni fog ez a tökéletes négy év, de nem tudom. Mindenki jól tudja milyen küzdelmes ez az időszak! El akarjuk fogadtatni magunk másokkal, mert különben a társadalom kikészít. Megbélyegeznek, kigúnyolnak, kihasználnak. Ez még azoknak is fáj, akik magabiztosnak tűnnek. Miért kell álcáznunk kik vagyunk valójában? Bemutatom nektek a testvéremet, Madeleine-t. Népszerű, csinos és ott van neki Jake, a focicsapat kapitánya. Ti ezt tudjátok róla. De ő az a lány is, aki az a lány is, aki a Dundee-i egyetem orvosi karára nyert felvételt, akinek minden biosz dogája ötös és négy évig kitűnő tanulmányi eredménye volt. Megnyerte az országos biológia diákolimpiát és kijutott a nemzetközi döntőbe. Engem is úgy ismertek, mint a gondtalan, nemtörődöm lányt, de igenis fájt annyi éven át a piszkálás. Volt, hogy álomba sírtam magam egy rosszabb nap után. Tegnap, amikor Jake megvédett igazán jól esett. Miért kell hát ilyennek lenni? Mire jó ez? Gondoljátok, hogy jövőre a felsőbb évesek nem fognak piszkálni az egyetemen? Ha majd a gyerekeitek jönnek haza sírva az iskolából a piszkálás miatt mit tesztek? Csak azt akarom, hogy hagyjuk magunk mögött ezt a viselkedést és mostantól legyünk igazi nagy közösség, hogy az eredeti beszédem igaz legyen! - fejezte be kipirosodott arccal Cathy.
Nagy csönd. Senki sem szólt és nem tett semmit egy borzasztó pillanatig. Minden hiába volt? De akkor felharsant egy kirobbanó erejű, mindent elsöprő tapsvihar.
- Annyira izgulok, mi van ha mégsem vesznek fel?
- Ne legyél már ilyen, Maddie! Bolondok lennének nem felvenni! - mosolygott biztatóan Cathy.
- Könnyű neked. Sosem kellett küzdened azért, hogy elfogadjanak. Mindig irigyeltem az önbizalmadat. Most már igazán nehéz kitörni a népszerűség koronázatlan Barbie-hercegnője imázsból. - felelt bágyadt mosollyal Maddie.
- Ha ezt a beszélgetést meghallaná valaki már nem is lenne olyan nehéz. Meg ha megtudnák, hogy az iskola ügyeltes szépségkirálynője a a Dundee-i egyetem orvosi karára készül.
De sosem fogják megtudni, csak azután, hogy elballagtak. Maddie midig is ügyelt a részletekre. A tanárok sosem olvasták fel hangosan a jegyeit. Az összes versenyeredményét eltitkolta, összejött Jake-el, a focicsapat kapitányával. Az amerikai filmek pontos mását építette ki. Két dolgot nem tudott megváltoztatni: a természetéből fakadó kedvességét és a testvére iránti szeretetét. Cathy ellenben mindig is a saját útját járta. Sosem szenvedett önbizalomhiányban. Egyszerű volt, kedves és jó társaság. Mindenkivel szívesen beszélgetett és segített, ahol csak tudott. Egy dolog szúrta a szemét a többi diáknak: okos volt. Sokszor megpróbálták kihasználni, házi írásra kényszeríteni, de Cathy erős volt.
A lányok elsétáltak a sportpálya mellett, vissza az iskola épületébe. Már csak az utolsó hajrá. Két óra és mehetnek haza. Holnap már csak a ballagás van. A pályán a fiúk fociztak. Élen a labdával Jake. Félmeztelen felsőteste olíva színű, kockás hasán izzadságcseppek csillognak. Kócos, barna haja a homlokába libben a lendülettel. Ellövi a labdát a kapu felé. A megfeszült izmai kirajzolódnak. Lába a levegőbe kinyújtva, ott, ahol fél másodperce még a labdát érte. Karjai széttárva, hogy sikerüljön megtartania az egyensúlyát. A labda beszáguld a kapuba, el sem tudja érni a hálót őrző fiú. Jake diadalittasan felüvölt és körülnéz, hogy látta-e valaki. Rögtön kiszúrja Maddie-t és int neki. A barátnője gyönyörű, mint mindig, mellette Cathy apró kisegérnek tűnik.
- Haver, a barátnődet beszennyezi egy gyík! - kiált oda Jake-nek egy Dylan nevű srác. Szintén focista, az öntelt, arrogáns fajtából. Jake fogai megcsikordulnak, hallani a beálló fagyos csöndben. Amióta Maddie-vel van megváltozott belül ő is, de nem mutathatja. Tudja jól milyen jó ember Cathy. Maddie várakozásteljesen néz Jake-re. Mit fog tenni a barátja? Mindketten tudják milyen megbélyegzéssel jár, ha megvédik Cathy-t.
- Semmi gond - suttogja Cathy Maddie-nek. Ugyanaz a felhőtlen mosoly az arcán, mint fél órával korábban. Belül a szíve hevesen zakatol. Mintha tőrrel szurkodnak, olyan érzés. Torka lángokban, de meg sem nyikkan. A pillanat megfagyott, de nem érteni mi játszódik le a fejükben, ezt csak ők tudják, senki más.
- Ne bántsd Cathy-t! Akkor lehet a testvérével, amikor akar. Nagyon kedves lány! - mondta csendesen Jake. Mindenki tisztán hallotta, de ellenkezni senki sem mer. A csengő rideg csörömpölése töri meg a feszültséget. A fiúk felveszik a pólójukat, Cathy és Maddie szó nélkül órára sietnek. Jake odasétált a lányok korábbi helyére és követte őket a tekintetével. Amikor a pillantása a földre téved apró vízcseppek nyomai (avagy könnyek nyomai) a porban.
Az utolsó magyar óra. A terem négy pontjában Cathy, Dylan, Jake és Maddie. Csendben ülnek, mintha semmi sem történt volna közöttük. Cathy asztalára egy papírt csúsztat valaki.
" Könnyek? J. x" Cathy halványan elmosolyodik, és visszaír. Most Jake asztalára kerül a cetli. "Fájdalomból és hálából. Köszönöm! :) C." A két szempár találkozik. Átsuhan egy halvány mosoly az arcukon és vége. A csengő megszólal és minden elillan...
Az igazgató a színpadra kép és leveszi a mikrofont az állványról. A szokásos búcsúzóbeszéd. Csend telepszik az udvarra. Sose hallgattunk végig egy beszédet sem, de mindannyian figyelünk. Mindenki előtt leperegnek a négy év eseményei. Az osztálykirándulások, a felelések, a közös bulik. Sosem volt még senki ilyen közel a felnőtté váláshoz.
- Most pedig hallgassuk meg a végzősök nevében Catherine Diaz-t! - fejezi be az igazgató. Cathy elindul az emelvény felé. Hirtelen minden elnémul körülötte, csak a saját szívverése dörömböl a fülében. Azt hitte könnyű lesz, kezében a papírral, majd érzelemmentesen felolvassa, de nem. Hirtelen megrohanták az érzések. Sírás fojtogatja a torkát, de beszélni kezd. Csak mondja monoton, amikor hirtelen megpillantja Jake arcát a tömegben. Szeretetteljes mosoly és aggódás. Biztos látja milyen rosszul van Cathy. Cathy ekkor leereszti a papírját és szenvedélyesen beszélni kezd.
- ...Tudom most azt kéne mondanom hiányozni fog ez a tökéletes négy év, de nem tudom. Mindenki jól tudja milyen küzdelmes ez az időszak! El akarjuk fogadtatni magunk másokkal, mert különben a társadalom kikészít. Megbélyegeznek, kigúnyolnak, kihasználnak. Ez még azoknak is fáj, akik magabiztosnak tűnnek. Miért kell álcáznunk kik vagyunk valójában? Bemutatom nektek a testvéremet, Madeleine-t. Népszerű, csinos és ott van neki Jake, a focicsapat kapitánya. Ti ezt tudjátok róla. De ő az a lány is, aki az a lány is, aki a Dundee-i egyetem orvosi karára nyert felvételt, akinek minden biosz dogája ötös és négy évig kitűnő tanulmányi eredménye volt. Megnyerte az országos biológia diákolimpiát és kijutott a nemzetközi döntőbe. Engem is úgy ismertek, mint a gondtalan, nemtörődöm lányt, de igenis fájt annyi éven át a piszkálás. Volt, hogy álomba sírtam magam egy rosszabb nap után. Tegnap, amikor Jake megvédett igazán jól esett. Miért kell hát ilyennek lenni? Mire jó ez? Gondoljátok, hogy jövőre a felsőbb évesek nem fognak piszkálni az egyetemen? Ha majd a gyerekeitek jönnek haza sírva az iskolából a piszkálás miatt mit tesztek? Csak azt akarom, hogy hagyjuk magunk mögött ezt a viselkedést és mostantól legyünk igazi nagy közösség, hogy az eredeti beszédem igaz legyen! - fejezte be kipirosodott arccal Cathy.
Nagy csönd. Senki sem szólt és nem tett semmit egy borzasztó pillanatig. Minden hiába volt? De akkor felharsant egy kirobbanó erejű, mindent elsöprő tapsvihar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése