IX. fejezet - Ebből elég!

Hát, ennyi volt. Vége a felhőtlen szórakozásnak, a lustálkodásnak, holnap irány az iskola. Efféle gondolatok motoszkáltak a fejemben, miközben a távozó unokatestvéreim autóját bámultam. Kifordult a sarkon és eltűnt a szemem elől. A szobámba baktattam. Belépve azonnal szemet szúrt az asztalomon tornyosuló könyvkupac. Nyolcadikos leszek. Jön a felvételi. Úr isten! Ebbe még bele sem gondoltam! Hova jelentkezzek? Gimnáziumba, az egyértelmű! De mi lesz Fruzsinával? Jobb is lesz, ha beszélek vele, elvégre múltkor olyan csúnyán leráztam. Talán megbocsát és elmegyünk valahova. Már olyan régen voltam a városban.

- Szia Rika! - köszönt rám a barátnőm hűvös hangja.
- Drága, drága Fru! de jó hallani a hangodat! Mi újság? - kérdeztem a lehető légcukormázasabb hangnemben, ami csak tőlem tellett.
- Semmi. Mit akarsz? - kérdezte továbbra is sértődött hangon. Éreztem azonban, hogy bujkál benne a megbocsátás.
- Jaj, ne haragudj! - nyávogtam, mintha plázacica lennék - Muszáj volt múltkor letennem! El kellett mennünk - adtam be neki a meglehetősen gyenge hazugságot, de sosem volt jó benne, na - De aaaaannnyira hiányzol! Nagyon rosszul érzem magam nélküled!
- Hát, jó! Elfogadom a bocsánatkérést! - nyögte ki nagy nehezen, továbbra is tartva a hűvösséget hangjában, de éreztem, hogy már nem sokáig bírja.
-Jaj, de jó! Akkor találkozzunk fél óra múlva a Virág Parkban, jó? - kérdeztem kitörő lelkesedéssel. Ami persze csak álca volt. Valójában egy picit tényleg örültem, de sosem lettem volna képes ilyen hangnemben nyivákolni, mint egyesek. Felszabadítónak reméltem egy hétköznapi ember társaságát.
- Naná! - tört meg végül Fruzsi és le is tette a telefont.

Hétköznapi ruhát akartam húzni. Már amennyire lehetett. Mivel eléggé meg volt kötve a kezem keresgélni kezdtem a szekrényemben, hátha rám köszön a megoldás. Így is lett, ugyanis végül egy egyszerű, kék spagettipántos ruhát vettem fel. Egy vékony, krémszínű kardigánt és egyéb praktikus apróságokat dobáltam a táskámba. Szájfény, napszemüveg fel, strandpapucs a lábamra és indulás.
- A városba mentem, Fruzsihoz! - vetettem oda anyának - Hatra jövök! - tettem hozzá gyorsan, hogy ne legyen ideje megállítani és esetleg átöltözésre kényszeríteni. Jól esett ilyen lazán kinézni. Nem kell ügyelnem a tartásra, viselkedésre és ruhára. Szabad vagyok! Ugrottam egyet örömömben és baktattam tovább a dűlő úton. A sötétített lencsék mögül is rózsaszínben láttam a világot. Jó mélyen beszívtam a park levegőjét. Megérkeztem. Olyan rég jártam itt. Ez volt az a hely, ahol először láttam meg Rent. Megborzongtam a gondolattól is. Újabban nem találkozunk. Valahogy félek tőle. Olyan más volt, amikor legutóbb együtt voltunk. Persze várom már, hogy leteljen a három hét, mert valami igazán jó magyarázattal kell szolgálnia a történtekről. Ekkor láttam meg Frut. Egy padon ült, lábát lógatva a mobilját nézegette. Barna haja rövidre volt vágva. Nem is emlékszem, hogy ilyen lett volna. Mögé lopóztam és óvatosan befogtam a szemét.
- Na, ki vagyok? - kérdeztem elváltoztatott hangon. Azonban pillantásom a mobil kijelzőjére siklott. Mi voltunk rajta. A kép még tavasszal készült, amikor még minden a régiben volt. Ez most megérintette a szívemet. Hiszen olyan csúnyán bántam vele. Nem is beszéltünk szinte egész nyáron. Hogy még most is ilyen barátságosan higgyen bennem és szeressen, ez valami egészen elképesztő volt a számomra! Most már aztán a legkevesebb, hogy a lehető legjobban viszonyulok hozzá! A torkomban gombóccal, a gyomromban lepkékkel vártam a reakciójáz.
- Rikaaaaaaaa!! - nyújtotta el 'régi' nevemet, amint felpattant és megölelt. Könnyek patakzottak a szeméből - Jó újra látni! Jaj, úgy hiányoztál!!! ><
Sosem fogom elfelejteni azt a napot!Vidám, nevetéssel fűszerezett délután volt. Még a levegő is szikrázott körülöttünk. Beszélgettünk, sétáltunk, fetrengtünk a fűben és álmodozva bámultuk a kék eget a vicc után. Egyszerűen tökéletes volt a pillanat és úgy éreztem, ennek az örökkévalóságig kell tartania, de nem lehetett. Megszólalt a telefonom ébresztője. A lágy zongora concerto azonban most semmilyen kellemes érzést nem keltett bennem. Búsan szólt a távozás pillanatának "szimfóniája".
- Fél hat! - jegyeztem meg, miközben kinyomtam a figyelmeztetést és feltápászkodtam - Megígértem, hogy hatra haza érek! Holnap találkozunk a suliban! - búcsúztam lemondóan - Jó volt veled, Fru! - suttogtam még megfordulva barátnőm felé. A hazaút lassan telt. Még az oly romantikus lemenő napsugarak sem jutottak el a szívemig. Gyászba burkolózott a kis "dobogó lény".
Az ajtóhoz érve Benit pillantottam meg. A nagy cseresznyefa árnyékában ült és ingerülten beszélt a telefonjába, valakihez. Öt perc múlva hat, néztem az órámra, de úgy döntöttem, most a bátyám a fontosabb. Odalopóztam és hallgatózni kezdtem. Tudom, ez nem a legtisztességesebb módszer, de Beni sosem mondaná el önszántából, mi a gond.
- ... hidd már el, hogy nincs semmi! - kiabált Beni a telefonba - Azért, mert ez adták meg, hogy ő legyen a partnerem! - válaszolta. Tehát Mira van a vonal túlsó felén és Annabell a téma.
- Mondtam már, azért nem hívtalak fel mert nem volt egy perc szabadidőm sem azóta. Meg van kötve a kezem! - üvöltött továbbra is de hangjából elkeseredettség hallatszott ki. - Figyelj, nem beszélhetnénk meg ezt holnap? Most muszáj mennem! Ha elkésem vacsoráról éve megnyúznak ... Jó rendben.... Köszi... Szeretlek! - és letette.
Na, és most hogy jussak be? Meg fog látni! Hát, nincs más hátra, rá fogok köszönni, mintha most érkeztem volna.
- Szia Beni! Mizujs? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Hugi! Hát te? - rezzent össze és nézett rám gyanakodva.
- Haza jöttem. Nem ez a dolgom? - érdeklődtem tüntetően.
- De-e... - húzta el a száját - Na menjünk be, mert a vacsoráról elkésni nagy hiba lenne!
- Azám! Irány az étkező! - adtam ki a parancsot és aggódva a késés miatt berohantam a házba, nyomomban Benivel.
Tiririririr!! Pity! Pity! - zendült fel az ébresztőóra csipogása. Kezdődik az iskola.
- Sophie! Kelj fel! Indulnod kell az iskolába! - lépett be anya a szobámba. Óvatosan elhúzta baldachinos ágyam függönyét és kinyomta az ébresztőt.
Pár perc múlva el is hagyta a szobámat. Ha egyenruha lenne, a dolgom is könnyebb volna, gondoltam miközben a ruháim közül válogattam. Ünneplőt kell húzni. Fehér fodros blúz került a kezembe. Te jó ég! Ilyet tuti nem húzok fel. Végül sima fehér rövid-ujjú blúz és fekete short mellett döntöttem. Fekete szandált húztam a lábamra, a napszemüvegemet a hajamba raktam. Egy tengerészkék táskába bepakoltam a legfontosabb apróságokat: füzet, tolltartó, egy üveg víz, szájfény és kulcs. Mobil a zsebembe és nyomás a suliba! Még egy utolsó ragyogó mosolyt vetettem tükörképemre és kiléptem a szobámból.
- Indulok a suliba! Beni, jössz? - szóltam oda a családomnak, miközben elraktam anya szendvics mellé egy narancsot is. Megpróbáltam lendületes, vidám tinit alakítani, akit megérintett a npfény.
- ööö... aham - felelte meglepetten a bátyám és már fel is kapta a táskáját.
A suliba beérve rögtön megrohamozott a diákság. Mindenki tudta már, hogy felköltöztünk a villanegyedbe. Körülrajongtak. A barátaim akartak lenni. A félelmeim beigazolódni látszódtak. Sehol igaz barátok, kivéve Frut és Brandont, Beni legjobb haverját - mindenkit csak a pénz és csillogás és hírnév érdekelt.
- Ebből elég! - nyögtem Fruzsinak - A nagyszünetben is öten jöttek oda és ajánlották fel, hogy vesznek nekem valamit a büfében, ah megkérem őket. És Rent sem láttam!
- Szóval ez böki a csőröd! Ren! - tapintott rá a barátnőm.
- Jaj! - nyögtem elkeseredetten - Igen, Ren is! Már annyira hiányzik és acsak a hétvégén telik le a három hét. De ugyanakkor zavar ez az egész felhajtás körülöttem. Műbájolgók! Tudod... - gondolkodtam egy ütős hasonlaton - olyan, mintha fáznál, mármint a lelked. Odajönnek az állítólagos barátaid, de az ölelésüket hidegnek érzed, nem melegítenek fel, érted? - néztem félszegen a barátnőmre.
- Jaj, te szegény! - ölelt meg - De én itt vagyok neked! Minden csoda csak három napig tart! Hamar el fogják felejteni, bízz bennem!
- ööö... igen, talán igazad van! - gondolkoztam fennhangon.
- Na, látod! - kiáltott vidáman - Akkor irány a város, vásárolni valónk van! A füzetek nem jönnek hozzánk maguktól!
Vidáman egyeztem bele. A gondokat, mintha elfújta volna a szél. Egészen addig, míg meg nem pillantottam a két problémát. Az egyik pillanatba Ren, a másikban Beni és Mira haladt el a kirakat előtt. A hullámok összecsaptak a fejem felett!