VIII. fejezet - Nagy család

Beszélnem kell Rennel. Csak erre tudtam gondolni. Úgy, ahogy voltam rohanni kezdtem, keresztül a palotán. Feldúlt voltam és ez minden bizonnyal az arcomon is látszott. Most, egyszer az életben utálattal gondoltam a gondosan összeállított punklolita-giccsre, ami rajtam volt. Hála istennek ma rövidnadrágot húztam fel, de a földig érő, csipkés aljú lábszárvédők már kezdték megsínyleni a rohanást. Nagy sietségemet a bejárati ajtón éppen belépő unokatestvéreim állították meg.
- Hova ilyen sietősen? - kérdezte Dávid.
- Talán nem akarsz látni minket? - fűzte tovább ikertesója, Daniel.
Szemeimmel kérdőjelet formázva meredtem rájuk, ugyanis fogalmam sem volt érkezésükről.
- Megjöttünk a nagy családi találkozóra! - csicseregte Nina, a srácok anyja, aki mindig divatos, vidám asszony volt.
- Ó, hát persze! - kiáltottam fel, de rögtön el is pirultam a csodálkozó tekintetektől. Hirtelen felindulásom oka az volt, hogy eszembe jutott miért is vannak ők itt. Apa kitalálta, hogy hívjuk meg az egész családot látogatóba, úgy sem láttuk őket egész nyáron, így eltöltünk egy hetet együtt itt.
- Rikaaa! - kiáltással ugrott a nyakamba a fiúk kilenc éves húga, Zita. Szóval itt van az egész család. Vagyis csak anya tesója, Alex hiányzik! Éppen rá akartam kérdezni amikor hatalmas puffanások "szólaltak meg az ajtó mögül. Kíváncsian kinyitottam. Alex állt előttem egy bőrönd halom közepén, arcán a kínos feladás jele. Mind nevetni kezdtünk.
- Nahát, de jó itt a hangulat! - kiáltott valaki felénk. Mikor odanéztem két jó barátomat pillantottam meg.
- Srácok! - mosolyogtam feléjük - Engedjétek meg, hogy bemutassam anya tesóját, Alexet és a feleségét Ninát A gyerekeik Zita - mutattam a mellettem álló szőkeség felé - Valamint az ikrek, Dávid és Daniel. Pont annyi idősek, mint ti. Nektek pedig, - fordultam Alex felé - bemutatom Tóbiást és Konrádot, azaz Tobyt és Connort, a barátaimat.
- Két ilyen fess, ha jól sejtem 17 éves fiatalember mit keres az én imádni való unokahúgom társaságában? - érdeklődött Nina.
-Igen, 17 évesek vagyunk, asszonyom - felelte udvariasan Toby.
- A kend unokahúgával az Arisztokrata kör gyűlésén találkoztunk, és nagyon megkedveltük. Remélem megfelelő társaságnak tart minket Sophie számára - fűzte tovább lefegyverző modorban Connor.
Nina csak ámult a fiúk válaszán.
- Remélem nem bánja, ha leraboljuk a hölgyet egy fél órára - így Toby.
Kérlelően néztem Ninára.
- Persze, menjetek csak!
- Köszönöm! - mosolyogtam Ninára és elszaladtam, oldalamon a két fiúval. Amint látó távolságon kívülre kerültünk hálálkodni kezdtem a fiúknak.
- Köszi, hogy kimentettetek! - ugrottam Toby nyakába.
- Nincs mit - mosolygott Connor - De mázlid volt. Ha nincs a titkos jelrendszerünk hagytunk volna ott a családoddal. De az is szerencse, hogy tényleg dumálni akartunk veled, azért mentünk arra.
Toby után Connor nyakába ugrottam és megpusziltam. Toby, aki még puszit nem kapott várta már az övét is azért csak egy pillanatot töltöttem Connor nyakában. Amint Tobyhoz fordultam a puszi miatt ő gyorsan elkapott és megcsókolt. Hát igen, ez volt az ő nagy hibája. Szeretett, és bár tudta, hogy mi Rennel együtt vagyunk volt, hogy kísérletet tett az elcsábításomra. Általában sikerült időben hárítanom a közeledését, de most a bennem kavargó érzékes túlságosan lekötötték a gondolataimat. Rákiabálni sem volt erőm, a mérhetetlen bánat és félelem beszippantott.
- Mi a baj, Sophie? - kérdezte aggodalmasan Connor.
- Hé! Csak azért mert hagyta magát megcsókolni nincs baja! - rivallt rá dühösen Toby.
- Vak vagy, Toby! - nyögött elkeseredetten a fiatalabb srác - Látszik a tekintetén!
- Ugyan már - üvöltött Toby. Az indulatok elszabadulni látszottak.
- Szörnyen sajnálom, srácok - motyogtam magam elé elcsigázottan.
- He? -meresztette rám a szemeit a két fiú.
- Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek!
- Semmi gond - motyogta bűntudatosan Connor - és mi is sajnáljuk, hogy rád ijesztettünk! De mi a baj?
- Hát ... az hosszú, de beszélnem kell Rennel.
- Az lehetetlen - közölte az eddig durcás hallgatásba burkolózó Toby.
- Miért? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Mert....
- Hahó srácok, Sophie!
-Ren! - kiáltottam boldogan a bokrok mögül előbukkanó fiúra.
- Szia drágám! - üdvözölt és átölelt. Először hidegnek éreztem őt. Csak egy pillanatra volt olyan, mintha negatív energiák áradtak volna belőle, de utána átváltott a jól megszokott, mindent elnémító ölelésére.
- Ren! - csak ennyit tudtam kinyögni. A szememből patakzottak a könnyek. Már nem bírtam tovább. Minden bennem levő feszültség egyként ömlött a könnyeimben, mint a gátat átszakító ár.
- Sophie!Sophie! Kérlek nyugodj meg! Itt vagyok, csak nézz fel! - hangja megváltozott. Amint felpillantottam egy új helyet láttam. Ez nem a park volt. Körül ölelt a feketeség. Ren... legalábbis a Rennek hitt fiú is egészen más volt. Fekete öltönyt viselt, haját a szél kócolta és két hatalmas fekete szárnya volt. Fekete szemeiből egyszerre sugárzott az a jól megszokott rideg fölényesség, de ez alkalommal félelem is társult mellé.
- Ren, te...! - kiáltottam elkeseredetten felé.
- Nézz magadra, Sophie! - mennydörögte. Az utasítását követve azt vettem észre, hogy én is hasonlítok rá. Elegáns, kék ruha volt rajtam és ragyogó, kék szárnyak.
- Látod ezt, Sophie? Te és én... ég és föld ... élet és pusztulás...
Értetlenül meredtem rá.
- Nem lehetünk egymáséi, Sophie! Te, ki az ég nemzedékének leszármazottja vagy, és één, ki a démoni berkekben született pusztulást szolgálom nem egyesülhet! Harmóniában kell élnünk egymás mellett, de köztünk kapcsolat nem jöhet létre! Az őseink rendelték így - hangja kegyetlenül hideg és tárgyilagos volt.
- Ren, mi történt veled? Mi ez az egész? Nem értem! - visítottam kétségbe esetten. A fiú, akit szerettem szörnyeteggé vált. Úgy éreztem nem bírom tovább, émelyegtem.
- Nézd meg a saját szemeddel! Találkozzunk három hét múlva ugyanekkor, ugyanitt!
Ren eltűnt, én pedig a szobámban találtam magamat. A szárnyaim eltűntek, újra a reggel felvett sárga ruha volt rajtam. A hallból apa kiabálása ütötte meg a fülemet.
- Sophie! Gyere le, itt az egész család! Már csak te hiányzol!
Én pedig önkívületlenül és kábán megindultam, hogy élvezzem a délután további részét. Csak arra emlékszem, hogy nevetve viháncoltam a parkban, újra öt éves kislányként a kedvenc rokonaim társaságában. De nem tudhattam meddig fog övezni a békés, vidám rózsaszín szappanbuborék.
Folytatjuk...

Nyaralok!

Bocsi előre is, hogy ez a nyár nem volt valami termékeny, de sokat nyaraltam és alig 2-3 hetet voltam itthon. Most is nyaralni indulok, előre láthatólag 12 napra, de ígérem a nyár utolsó napjaiban még egy fejezetet megírok itt is és a másik blogomra is igyekszem majd időt fordítani. Én közben meg majd meglátjuk!
Köszi, hogy olvastok és jó nyaralást nektek az utolsó hónapra is!

DÍJ(ak)!

Köszönöm a díjat Grétinek (elveszettsziv-fanfic.blogspot.com)

7 dolog rólam:
1. Teljes nickem Jessica Alice Wood
2. Imádok rajzolni
3. Kedvenc könyvem jelenleg: Büszkeség és balítélet Jane Austentől
4. Imádom az animéket!
5. Örök kedvencem: Avril Lavigne
6. Személyiségemről röviden: Hinamori Amu ( Shugo Chara!)
7. Álmom hogy író legyek!

Továbbadom:
Eagon'Li Arsannak ( http://sarkanyelf.blogspot.com/)
Sajnos többet nem tudok!

Befejeztem!

Végre befejeztem! Na nem az írást, hanem a a fejezetet, a Padlást. Jó olvasást hozzá!

Kreatív Blogger Díj

Hát ezt nem hiszem el! Komolyan..nagyon meglepődtem amikor Eagon beállított ezzel...illetve mondta...
Szóval a feltételek:




1. Meg kell köszönni a díjat
Köszönöm szépen Eagon 'Li Arsannak, aki rendszeresen olvassa a blogomat és bár még nem túl régen "ismerem" azt hiszem egy jó barát lesz.
2. Ki kell tennem a logót a blogomba
Na ezzel meg is volnánk.
3. Be kell linkelnem akitől kaptam
Akkor itt lenne a Sárkányelf , Eagon blogja.
4. Tovább kell adnom 7 embernek
Hát a hét az sok, de megpróbálok minnél többet összeszedni.
1. Haruhi/Gréti, mert ő vezetett be a blogspot világába és nekem mindig is a legjobb marad
2. Horo, aki ichletet adott és a blogja bevezetett a lolitába
5. Be kell linkelnem őket
Haruhi/Gréti blogja (az egyik) az Elveszett szív
Horo blogja a Egy Gothloli szekrényéből
6. Megjegyzést kell hagynom náluk
Mindjárt kész!

Még egyszer szeretném megköszönni a díjat, mivel ez az első, elég nagy hatással van rám. Legközelebb majd remélem több ember lesz, akinek tudom továbbítani ezt az elismerést.

VII. Fejezet - A Padlás

Gyengén sütött a nap, csak húsz fok körül lehetett. Már augusztus van. Hamarosan nyolcadikos leszek. Azon gondolkoztam milyen lesz így suliba járni. Vajon én is olyan leszek, mint Ren, akit csak körül rajonganak, de nem barátkoznak vele. Remélem megmaradnak a barátaim. Igaz is, rég beszéltem Fruzsinával, pedig ő a legjobb barátom. Fel kéne hívni - gondoltam, majd utamat a belső keret felé vettem, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. "Bent" egy vastag sugárban világított meg a nap mindent. A növények levelein vízcseppek pompáztak, mintha esett volna. pedig csak az előbb járt itt Károly, a kert gondnoka. A cseppek prizmaként törték meg a fényt, ezzel szivárványt létrehozva. A kis kert úgy festett, mint egy szelet tündérország árkádokkal körül véve. Pár pillanatig csak álltam, a "kép" a hatalmába kerített. Olyan gyönyörű volt, hogy arra szó nincs. Végül, mikor összeszedtem magam előkaptam a mobilomat és csináltam egy fényképet a "varázslatról" és elküldtem Fru-nak. Pár perc elteltével pedig fel is hívtam.
- Szia! Hogy tetszett a kép? - kérdeztem még mindig elámulva a csodától.
- Jaj, Rika! - kiabált Fruzsim a telefonba - De hallani a hangod! Ezer éve nem találkoztunk. Mi van veled? Ja, amúgy szép volt a kép, egyenesen álomba illő. Hol készítetted?- Nálunk van, a belső kertben. - hallatszott a hangján, hogy nem igazán érdekli a kép, csak.... hiába hangzik bután a számból...én. - Velem nem sok minden történt. Volt egy bál és lett egy hercegem. - mondtam teljesen közömbösen - Feléd mi újság?
- Nem sok??? Ez neked nem sok??? - mondta magából teljesen kikelve - Agyadra ment a hercegnőség. Ki a szerencsés? Ismerem?
- Ismered... de inkább te mesélj!
- Jaj már, mondd ki az! - könyörgött. Ha most látom az arcát biztos nem bírom tovább.- Nem mondom.
- Rika, ne csináld már! Akkor én is elmondom: Márk az én "hercegem".
- Márk? Mármint az a Márk?
- Aha. - mondta álmodozó hangon. - Együtt nyaraltunk Toscanában.
- De Fru, ő nem két évvel idősebb?
- De! - vágta rá dühösen - És akkor mi van?
- Semmi, semmi.- Na, de most te jössz.
- Jól van na, - eszembe jutott az az arc, amit akkor szokott vágni, ha ki akar belőlem húzni valamit és nem bírtam tovább - elmondom - nagyot nyeltem - Ren.
Két percnyi csend állt be a vonal túlsó végén.
- Hogy mi??!!! - üvöltött végül Fruzsi. - Mióta? És mondd, mit csináltatok együtt? - teljesen bele élte magát.- Jaj, nyugi már! - próbáltam leállítani, mert kezdett kínossá válni a dolog - Már több, mint egy hónapja nem láttam és csak bálon voltunk párok. Két hete pedig elutazott Japánba a rokonaihoz.
- Jaj, ne hazudj!
- De ez az igazság! - mondtam magamból kikelve.
- Hát ez...kiábrándító! - a hangja is tükrözte szavait - Az újdonsült pasid nélküled utazik el......
Fruzsina elkezdett rizsázni a szerelemről, de engem valahogy nem érdekelt. Az agyam minduntalan elkalandozott. Körbejárattam pillantásomat a kerten. Néztem a gyönyörű rózsa bokrokat és orchideákat meg egyéb esőerdei palántákat. Ekkor a fehér orchideák tövében levő bucka magához vonzotta a tekintetemet. Mohos kövek. Felvillant előttem egy emlék. A szürke esős nap, amikor bejártam a kastélyt.
A földszinten és a két emeleten is volt egy-egy körfolyosó középen, üvegfalakkal. Ahogy bejártam őket folyton-folyvást a zuhogó esőt bámultam, ami mindent elhomályosított, és ettől olyan lett a kiskert a szökőkúttal a közepén, mint egy egyenlítői esőerdő. Ettől az oly gyönyörű, mégis szomorú látványtól megborzongtam és összehúztam magamon a "köpenyt". Ahogy lefelé bámultam, megpillantottam valamiféle elmohosodott kőhalmazt. Döbbenten jöttem rá mit látok.

Egy sírt!

Általában ilyenkor megakad a lélegzeted, kikerekedik a szemed és üvöltesz? Megnyugtatlak, én is ezt tettem volna, azonban a testem nem engedelmeskedett. Csak bámultam és lélegeztem, lassan és nyugodtan, végül tovább mentem, mintha mi sem történt volna. A testem magától mozdult. Gépiesen végigjártam a szép szobákat, majd visszatértem a sajátoméba.
A köd megint az agyamra telepedett, mint akkor is. Testem magától cselekedett, megérintettem a sírt. Lehunytam a szemem és a "tárgyra" koncentráltam. Tudtam, éreztem, hogy ezt kell tennem, bár fogalmam sincs miért. A szívem hevesen lüktetett félelmében. Egy pillanat alatt kizártam mindent, csak a sír maradt. Lüktetést éreztem, szívdobogás szerűen jött belőle. Percekig csak guggoltam és az "áramlásra" figyeltem. Az egész olyan valószerűtlen volt. Az, hogy hirtelen megláttam magamat kívülről már meg se lepett. Afféle szellemként álltam ott, mert mikor magamra pillantottam átlátszó voltam. A megjelenésem pedig a "régi énemet", Rikát tükrözte. Mármint a ruhám. Comb középig érő fekete zokni, fodros miniszoknya, hozzá egyszínű lilás trikó. Már többször is megfordult a fejemben, hogy ilyet húzzak, de a hercegnői etikett egy példánya, amely a gardróbom falán lógott visszatartott. Most én, vagyis a szellem-Rika észbe kapott, és bámészkodás helyett a tettek mezejére lépett. Odament a kriptához és megérintette a feliratokat rajta, mire azok ezüstösen ragyogni kezdtek. Rika...vagyis én....vagy már nem is tudom ki.... a szellem egy utolsó mosolyt címzett a térdelő Sophie-énemnek és megérintette a homlokát majd eltűnt. A saját testemben tértem magamhoz, bár még nem oszlott el a köd teljesen az agyamról. Gépiesen álltam fel és olvasni kezdtem a még mindig ezüstösen fénylő feliratokat.

Yuri Abouro? Királyok völgye? Soha sem halottam róla! Ezek voltak az első gondolataim a köd eloszlása után. Össze voltam zavarodva, de most is, mint a bál után egy titokzatos erő segített koncentrálni. Lassan felálltam és a célra összpontosítottam. Meg akarom tudni ki is ez az ember és mi is az a Királyok völgye! De merre lelhetem meg a választ? Csak nézelődtem körbe, az ódon oszlopokat, és ekkor eszembe jutott a megoldás! A padlás. Tele van régi könyvvel, ócska játékkal és selejtes bútorokkal. Egy perccel sem kellett több, már futottam is volna, ha a leeresztett kezemben levő telefonomból meg nem hallom Fruzsi dühös kiabálását.
- Héééé!! Rikaaaa!! Ott vagy még? Ez nem vicces!
Micsoda telefonszámla lesz!
- Bocsi, Fru! Valami közbe jött - szóltam bele a készülékbe érzelemtől mentes hangon - Most mennem kell! Majd hívlak! Na szia!!
- Na de... - halottam még legjobb barátnőm méltatlankodását, de már leraktam. Nem érek erre rá! Irány a padlás. Futó lépében közelítettem meg a villa legfelső helyiségét, már amennyire hercegnői öltözetem engedte. A lépcső legalján gondosan körülnéztem, hogy nem lát-e senki, majd elindultam felfelé. Felérve egy, a palotába is beillő szoba fogadott, persze modern elemek nélkül. Szépen, lassan közbe sétáltam a fullasztó hűségben és porfelhőben. Ezek a holmik fölöslegesen lettek "száműzve". Az ülőgarnitúra azért került ide, mert az egyiken van egy aprócska folt, és mivel ilyet már nem lehetett venni kellett egy teljesen új garnitúra. A szőnyegek már kifakultak a polcok pedig direkt erre a célra lettek vásárolva, hogy ez a sok könyv elférjen itt. Hihetetlen! Az előző lakók túlzásba vitték a pazarlást. megálltam egy egy gyönyörű, gótikus ruhásszekrény előtt. Na, ezt biztos azért rakták ide, mert nem illet bele a rokokó villába. Körbe értem a szobában, amikor megpillantottam egy óriási családfát. Az ajtóval szemben a falon függött aranyozott keretben.
- Hűha! - mondtam csodálkozással, ugyanis ez a "fa" az 1200-as évektől hiány nélkül végig volt vezetve. Alulra cifra betűkkel ez volt írva: Clockwood család. Ó, igen! A papa is említette, hogy egy Angliából a 12. század elején idetelepedett nemesi család birtokolta a kastélyt, de a legutolsó utód hatalmas tartozásai rendezése végett eladta a villát. Több információ azonban nem állt rendelkezésemre, ezért a könyvespolc felé léptem, de gyorsan vissza is mentem a családfához, mert valami azt súgta hiányzik még egy-két részlet. Újra tanulmányozni kezdtem a kusza ágakat és végre szemet szúrt a név: Yuri Abouro. Beházasodott ebbe a családba. A felesége Isabella Clockwood. Yuri neve alatt egy vörös A betű díszelgett és egy szám, a 367. Magyarázatot keresve ezekre a jelekre a könyveket nézegettem. Azon tűnődtem, hogy mit jelenthet a 367, amikor észrevettem egy hatalmas zöld könyvet, aminek a gerincére csak ennyi volt írva: 367 Leemeltem a polcról és kinyitottam. Az első oldalon ezt találtam: Toma M. - 367 Clockwood. Csak amikor belelapoztam, akkor értettem meg meg a címet. Ez a könyv tartalmazza az összes - vagyis 367 - valaha élt és élő Clockwood rövid életrajzát. Kikerestem Yuri Abouro nevét, leültem a fotlebe és olvasni kezdtem. Az egész mindössze két oldal volt. Rövid, fél oldalas jegyzetem róla így szólt.
"Yuri orosz gyökerekkel rendelkező tudós, földbirtokos és alkimista. Felesége Isabella Clockwood. Ők alakították ki a kastély mai formáját. Két gyermekük született: Haylie és Jenkis. Yuri alkimista tehetsége és magas rangja lehetősét adott neki arra, hogy felfedezze a Királyok völgyét. A családfát is ő tervezte alkímia segítségével, így még a ma élő utódok unokái is rá fognak kerülni. A völgyről csak a családja tud információkat, de annyi biztos, hogy mágikus hely."
Erre jutva hagytam ott a könyveket, hogy még ma is élő rokonokat keressek a fán. Jenkis és a felesége Corina Dél-Amerikában élnek, olvastam szomorkodva. Egy élő rokon kilőve. A fiuk Calcifer volt az, aki eladta a házat, de már ő is messze jár. Maradt tehát Haylie. Haylie férje.... te jó ég!... Ez hihetetlen!! Josh Imahara! A szomszédunk a kastély valódi örököse, most, hogy a főág lemondott róla. A padlást így hagytam el. A fejem zsongott a sok új tudástól és csak egy valami járt a fejemben. Beszélnem kell Rennel!

VI. Fejezet - Nem akarlak elveszíteni!

Ez a bál meg a költözés Beni életében is nagy változást hozott. El kellett szakadnia Mirától, akivel sikerült megtalálni az összhangot. Nagyon betett neki Annabell is. "Odanyújtottak" neki egy teljesen ismeretlen lányt párnak, miközben ő így is szerelmi válságban szenvedett. Amióta elköltöztünk csak SMSekben és e-mailekben tudták tartani a kapcsolatot; Mira is elutazott Görögországba, így végül is működött a dolog. A leveleiket féltve őrzi az én mafla bátyám. Annyira béna! Nem volt képes megmondani Mirának a bált, de nyafogni, amiért Annabell a párja, tud. Persze azt is csak nekem.

- Ki ez a csaj? És miért Vele KELL táncolnom? - nyafogott a találkozás után- Amikor meglátta azt a képet az asztalomon, tudod, amin Mirával állunk a cseresznyefa előtt - kérdőn pillantott rám, én meg bólintottam - szóval akkor elkezdett róla faggatni és búcsúzóul azt mondta, hogy itt az ideje elfelejteni Mirát! - a bátyám már szinte üvöltött. Tudtam, hogy idegei pattanásig feszültek. Mikor észrevette a rémült arckifejezésemet bocsánatot motyogott és bezárkózott a szobájába. Azonnal tudtam, hogy mit kell tennem: felvettem a kapcsolatot Mirával. Az alábbi MSN beszélgetés folyt le közöttünk.

Én: Szia Mira! Bocs, hogy zavarlak, de ez FONTOS!

Mira: Szia! Mi az, mesélj! Beni?

Én: Aha.

Mira: Jaj, ne! :(

Én: Szóval... lesz egy ilyen üdvözlő bál és beosztottak nekünk egy-egy partnert.

Mira: Beninek is?

Én: Sajnos. Nagyon kiakadt.

Mira: Huh. Az jó.

Én: Ne örülj előre! Beni azt mondta, hogy a csaj mindent tudni akart rólad, és azt mondta ideje elfelejteni téged.

Mira: Micsoda?! És erre Beni mit válaszolt?

Én: Nem t'om. Csak nekem nyafog!

Mira: Bocs, de ezt fel kell dolgoznom. Majd veled veszem fel a kapcsolatot a bál után.

Én: OK. Három nap múlva írj vagy hívj. Utána viszont beszélj Benivel.

Mira: Oké. Szia.

Én: Szia

Kikapcsoltam a számítógépet és egy cseresznyevirágos jegyzetfüzetet vettem elő egy tollal. Tanácstalanul meredtem a borító virágaira. Hogyan tovább? Muszáj valmit tennem! Beni valószínűleg beszámol nekem a bálról, mert azt reméli, hogy elmondom Mirának. De ezúttal nem tehetek így. Azt akarom, hogy háttérben maradjak! Onnan mozgatom a szálakt. A bábmester sem jön ki az eőadás végén, én sem fogok. Jó, mindez szép, de akkor honnan tudom meg azt, hogy mi történt a bálon? Felálltam. Átnézek a bátyámhoz, hátha ott rejtőzik a válasz. Halkan lépkedtem. Az ajtó nyitva állt, így inkább csöndben belestem. A szobája kékes árnyalatú volt. Ágyán hanagyul hervert a bátyó fekete pulcsija. Hányszor adta ezt kölcsön Mirának, ha esett az eső, vagy hűvös volt. Beni az íróasztalánál ült és egy kis könyvecskébe írt szorgosan. Mosolyogva néztem ezt a 16 éves nagyfiút. Előre dőlt, így mogyoróbarna haja az arcába hult és eltakarta sötét bociszemeit. Egy világoskék rövidujjú pólót visel; tőlem kapta születésnapjára. Csak most vettem észre, hogy milyen izmos. Nem volt az a kigyúrt "izomagy", de sugárzott belőle az erő. " Végül is helyes srác, - gondoltam - csak az a kár, hogy ilyen szerencsétlenkedő típus." A megoldás villámként hasított belém - a NAPLÓ! Ebbe biztos leírja a történéseket. Valószínűleg felkiálthattam, mert Beni ide hézett, gyorsan becsapta a könyvecskét és nevetni kezdett.

- Nem illik hercegnőhöz a kémkedés! Különben is, nem megy valami jól! - mondta Beni és még mindig nevetett. Annyira, hogy még a könnye is kicsordult. Durcás pillantást vetettem be, majd mosolyogni kezdtem.

- Nem kémkedtem! - kiáltottam fel - Csak át akartam nézni hozzád. Ez akkora bűn?

- Ha igaz, akkor nem. De sajnos rosszkor jöttél, hugica!

- Miért?

- Mert minden nap délután 3-tól 5-ig lovagló edzésem van, és 10 perc múlva 3, szóval indulnom kell.

- Hmm... mintha rémlene valami. Hát akkor megyek is - azzal elindultam kifelé, de az ajtóban még visszafordultam, hogy meglessem a napló helyét.- Sok sikert! Nehogy lees a lóról! - kacsintottam búcsúzóul a bátyámra. A fejemben összeállt a terv. A bál utáni nap, ha lovagol bemegyek a szobájába és elolvasom mit írt. Egészen a bál utáni reggelig nem is gondoltam a tervre, de Mira ébresztő SMSe eszembe jutatta, Azt kérdezte mikor hívhat. Gyorsan bepötyögtem a választ és "besétáltam" az eseménytelen délelőttbe. Délután működésbe lépett a haditerv. Három után tíz perccel megénztem, hogy Beni edz-e, majd bevonultam a szobájába. Kihúztam az íróasztala felső fiókját, és azonnal megpillantottam a kersett tárgyat. Komoly, sötétkék füzet volt, nagy örömömre lakat nélkül, de az amúgy is lányos dolog. Éppenhogy felnyitottam, amikor megszólalt a telefonom. A hirtelen ijedtségtől nem is tudtam felvenni, csak másodpercek múlva. Abban a pillanatban azt sem tud mi szól, csak az járt a fejemben: LEBUKTAM! Mira hívott.

- Szia Rika!...vagy Sophie?

- Szólíts nyugodtan Rikának.

Oké. Van valami fejlemény?

- Sikerült megszereznem Beni naplóját. Ja és fontos, ne áruld el, hogy az én kezem van az ügyben, jó?

- Rendben.

AZt írja többnyire csak hétköznapi dolgokról beszélgettek. Milyen a hercegi élet, ilyesmik. Megkérdezte Annabell, hogy táncolt-e már veled...

- Az iskolai bálon. Bocsi! Ő is ezt mondta?

- Igen, és hogy jól táncolsz. Idézem: " Mira úgy táncol, akár egy istennő. Lehet, hogy giccsesnek hangzik, de így van."

- Jaj, de édes! Bocsi!

- A bál végén Annabell azt ígérte még találkoznak, reméli akkor már másképp!

- Ezt meg hogy értette? Szerinted?

- Talán...randira gondolt...

- Én is ellől félek.

- Nyugi. Halottad, Beni tartja magát. Én innentől kezdve kiszállok. Most már oldjátok meg ti. AMit lehetett megtettem.

- Igazad van. Köszönöm. Nyugalom, nem árullak el a segítésért, Szia Rika!

- Szia! Drukkolok Mira!

Elégedettem raktam vissza a naplót. Nagy volt a kísértés, hogy beleírjam: "Most már minden rendben lesz, ne aggódj!" De nem tettem. Villámgyosran hagytam e a szobát és kisétáltam a bágyadt augusztusi napsütésbe.