Vihar utáni csend avagy csütörtök reggel

Sziasztok! Tegnap reggel annyira szép volt minden odakint, hogy elhatároztam leírom. Tényleg csak egy egyszerű tájleírás...de nézzétek meg milyen a világ az én szememmel.

Csodaországba csöppentem?-kérdezem magamtól reggel, ahogy kilépek az ajtón, Tavasz van, igazán tavasz és éjjel esett az eső. A lépcső előtt kis kertben  a tulipánok viaszos kelyhein vízcseppek lustálkodnak.  Apró gyöngyként megülnek a zöld pázsit fűszálain. A nefelejcs kékje is élénkebb, mint általában. A diófa rügyei barnászöld leveleké fejlődtek. A cseresznyevirágok fehér szirmai lágyan hullanak a földre. Beszívom a friss levegőt. Virág illat, kissé édes, nedves, életteli levegő keveréke. Kilépek a kapun és az iskola felé veszem  az utam. Az esőfelhők messze úsznak a horizonton. A vihar fenyegetése még mindig  ott van a súlyos bárányfelhőkben, de kivillan közülük az ég bámulatos kékje. Fújdogál a szél, összehúzom magamon a vékony kabátom. A zöldellő fáknak már árnyéka van. egyenes törzseik és az emeletes házak között mosolyog rám a felkelő nap. Arany sugarai tisztító sugárként hatolnak a betondzsungelbe, körvonalai tisztán látszanak. Megfoghatatlan, ragyogó csoda, mintha a tudtodon kívül valami varázslatos történne ott, amit mosolyt csal az arcodra és átmelengeti a lelkedet. A zsenge levelek zöldje is élénkebb, az esőcseppek milliónyi kristályként ragyognak és hívnak életre miniatűr szivárványokat. A beton még foltokban vizes, friss illata felszáll és ismét mosolyt csal az arcomra. Egy-egy rózsaszín virágba borult fa is szegélyezi utamat. Az alatta levő pocsolyában szirmok úsznak, mint megannyi, tiszta, varázslatos csónakocska és megtörik a vízen az ég piszkos tükörképe. Elérek az iskolához. A sarkon a ringlófa árnyékában aranyeső húzódik meg. Átmegyek az úttesten és tekintetem átsiklik a közösen épített kerten. A kerítés deszkáim mindig az általam festett betűket keresem. Szép, rendezett paradicsom, mentsvár a világ gondjai elől. Hány péntek délután ücsörögtünk itt a barátaimmal jégerkémet nyalva. De miután belépek az ajtón és megszűnik a vakító napsugár csak egyszer gondolok a természetre. Az első órán, amikor kipillantok az ablakon. A szembe levő épületek falát sárgára festi a fény, mögötte mérges-szürke fellegek gyülekeznek. Megint jön a vihar? De a csengőszóval kilépek a neonfényes folyosóra és a világ bezárul.