Keserédes forgatós

Karácsony volt, gyönyörű, fehér karácsony. Odakint, a szürke ég alatt csendben ült a kristályos hó a fenyők árnyékában. Néma volt az erdő.

A kis házból vidám zeneszó szűrődött ki, táncosok mulatsága volt bent. A vidáman lobogó tűz félhomályba vonta a szobát. A hegedű húrjain villámgyorsan, kecsesen táncolt a vonó, hangjait csengő ének kísérte. Minden tökéletes volt. Zsúfoltan voltak, mégis alig lehetett morgást hallani. Vidáman daloltak, beszélgettek a jól összeszokott párok. A fal mellett szinte üres a széksor, egy lány ül csak ott. Hátát a támlának veti és keserédes pillantásával kíséri a táncosokat. Boldog, mert velük lehet meghitt a hangulat, népzene tölti be a szobát és olyan szépen táncolnak. Szomorú, mert ő is táncolna, de nem kérte fel senki. Egyedül ül. pedig ez a kedvenc tánca. Sóhajt egy nagyot és megpróbálja elhessegetni a negatív gondolatokat. Ekkor ül le mellé egy másik lány. Csak most érkezett, de máris vidám csevegésbe kezdenek, megvitatják a párokat, a  lányok ruháját. Ha egy ismerős dallam szólal meg énekelnek, közben a másikra mosolyognak erőt adva egymásnak vagy a párokat nézik. Mindketten közéjük vágynak, mégse mondják. Ekkor belép egy fiú. Nem a legjobb táncos, de legalább itt van. A lányok mindketten reménykedve pillantanak fel, megigazítják a hajukat, szépen mosolyognak, szemezni próbálnak vele. A fiú eleinte csak lődörög, de végre észreveszi a lányokat és feléjük indul. Mindkettő szíve hevesen ver, mégse ellenségeskednek, hanem mindketten a legjobbakat remélik. Nem vetnek be gonosz trükköket a másik ellen. A fiú odaérve felkéri a már régebb óta ülő lányt. Ő csak úgy ragyog és mosolyogva engedi, hogy felsegítse, kezét nyújtja és táncolni kezdenek. Miközben boldog, hogy táncolhat, szomorkodik is egy picit a másikért, hiszen ő is megérdemelne egy párt. Néha néha odapillant, majd mosolyogva nyugtázza, hogy már őt is felkérték. Most már teljes a boldogsága. Hát ilyenek a táncosok, egy közösség, egy lélek. Csak akkor boldogok, ha a másik is velük együtt élvezi, amit csinál,  ha mindenki vidáman énekel és utána megbeszélhetik mennyire jó volt ez és ez. Már percek óta táncolnak, amikor felgyorsul a zene, a forgatós következik. Oda kell figyelnie, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, de boldog. A legszélesebb mosoly húzódik az arcán, mert örömből csinálja, még ha el is rontja a figurát. Ez nem fellépés, ez a tánc most az  örömé teljes egészében. Egyre gyorsul a tempó, már alig lehet követni, ez már csak a legjobbaknak meg. Sokszor megbotlik a lány, azt se tudja néha mit csinál, csak vakon követi a fiút. Szinte vibrál a levegő a virtuóz mozdulatoktól, a hangulat a tetőfokra hág, már szinte a levegőben érezni mindazt, ami a táncosok szívében motoszkál. Hangosan, egyre hangosabban szól az ének, a hegedű nem pihen, egyre gyorsulva táncol a vonó is a húrokon, félő, hogy egy pillanatban minden elszakad, összedől és mindennek vége. A határig feszítik erejüket, tudásukat. Már csak néhány pár bírja, de ők kitartanak. Már semmit sem láthatnak a világból. körülöleli őket a szeretet és minden, amiért élnek, számukra alighanem tökéletes a pillanat. A lány is táncol még, bár sokszor megbotlik, de a párja nem hagyja elesni. Bőszen csapásol, minden erejét beveti, de a tánc a végére ér. Szédelegve rogynak le a székekre, de a szívük még dalol, táncol és repked örömében. Ezért élnek és ez köti össze őket. A halálig kitart velük, a dallam, a népzene, a lépések, mind a szívük mélyén ott lesznek, örökre.

Helyzetjelentés

Hello!:)

Bocsánat, már megint hanyagolom a blogot, de itt volt a téli szünet és minden volt! Bulik, karácsony, szilveszter...most pedig félév van és inkább a másodfokú irracionális egyenletek felett kéne ülnöm, de most péntek van, és most jöttem haza a szokásos egész iskolának kötelező szalagavatóról. Ennek örömére elmondom mit csinálok írás terén mostanában:

• Több ilyen mélyebb, elvontabb hangvételűbb érzelmes firkákat készítettem, amikor túlcsordult bennem minden. Gondolkodom a megosztáson.:)
• Van egy új ötletem (najó, rengeteg),  ez egy elég jól kidolgozott regénysorozat lenne. Tele vagyok ötletekkel a témában, és írom is nagyon.
• Liz naplójára emlékeztek még? Na, írtam mostanában két bejegyzést is.
• A Rokokót jelenleg pihentetem, de sose tudni mikor tör rám az ichlet.
• Újabban zenére írok. Egy angol nyelvű történetet most. Pályázatra a suliba.

Beton pocsolya

Hello!:)
Na tessék, megint elhanyagoltam az írást...csak mostanában rákattantam tumblr. -re és ott garázdálkodom és írogatok angolul. Szóval kárpótlásként gondoltam írok ide még egy kicsit...tegnap voltam a városban és olyan érzéseim voltak...amik megírásra valók. Legalábbis én azt hiszem. Szóval íme.

December 22. Két napom van, még gyorsan vásárlok egy ajándékot és kész is. Rémes tömeg lesz, de hát megint én vagyok a hibás, mindent az utolsó pillanatra hagyok. 

Tényleg igazam lett, a bevásárlóközpont tele volt, meg se lehetett mozdulni, fel-le rohangáltak az emberek, 45 percet álltam sorba egy buta kis nyakláncért... máris kész volt az ünneprontó hangulat. Mi a jó a karácsonyban? Folyton csak vásárlás, idegeskedés, nem is tetszik neki, amit vettem....fúúúúú....nagyon ideges voltam. Úgy éreztem elég csak egy rossz szó, és máris felrobbanok. Egyszerűen csak nem bírtam elviselni ezt a hatalmas tömeget, a megfelelési kényszert. Még éppen időben mentem ki, mielőtt hangos kiabálásba kezdtem volna az előttem araszoló nagymamával. A forróság utána megkönnyebbülés volt a hűvös szellő, ami az arcomat érintette. Kint is sokan voltak, de legalább nem voltunk egy szűk helyre zárva. December...hát hol késlekedsz? Szürke beton, koszos pocsolya, idegesen dudáló autósok és buszok tömkelege, dühödten üvöltöző járókelők. Hova lett az, ami gyerekkoromban olyan varázslat volt, hol a hó, a vidám, csillogó égők, az ablakokban égő gyertyák, a varázslat? Miért nem találom már azt, ami régen annyira megfogott, amiért vártam mégis ezt a fagyos hónapot? Felnőttem... felnőtt mindenki, évek múltak, az élet nehezebb lett, könyörtelenebb a világ, elveszítettem valamit, ami olyan fontos volt. Minden szürke nekem már, pont olyan mintha esős, barna november lenne, nincs karácsony a szívemben sem. Ezen kesergek, amíg felbaktatok s főtérre, hogy találkozzam a barátaimmal. A táskámban ott lapul az ajándék, valami, amit szívvel-lélekkel készítettem. Erre elmosolyodom...hát mégis csak ott van az a karácsony, csak mélyre rejtve. Nem az utcán kell keresni. A kávézóban ülve, fahéjillatú forralt bort kortyolgatva, a barátaimmal körülvéve, az ajándékozottam mosolyában találtam meg.

Apróságok

Van pár egypercesem. Vagy nem is egyperces...nagyon kis rövidke szösszenetek. Pillanat ihlette gondolatok amiket valamilyen oknál fogva leírtam. Hát...jó olvasást!

Csak mi ketten

Sötét csend honol a hatalmas báltermen. Most magányos, pedig tegnap még százak nyüzsögtek benne. Belépek, s amint a lábam a padlót érinti érzem, hogy vonz magához a csendes, magányos sötétség. Ahogy lépdelek: kip-kop - kopognak ezüst topánkám sarkai, és suhog a hosszú, türkiz báli ruhám tökéletes reneszánsz pompájában. Az arcomra helyezem a maszkom és lebegek tovább némán.

Hirtelen felvillannak a reflektorok! Az erős fénytől hunyorítva látom meg, hogy a hercegem ott áll a terme közepén. Vajon ki az? Most halk, lágy zene szólal meg, s a fiú táncba hív. Lágyan suhanunk a teremben, közben van időm alaposan megnézni. Arcán ezüst maszk, finom, szabású, mélykék öltönyt visel. Pontosan olyan, mintha az én ruhám párja volna. Sötét, barna szemeiben szinte elveszek, csak a megcsillanó fény vezet. Pont olyan, mint az enyém.

A zene tökéletes. Harmonikus, mintha valami természeti jelenség volna. Táncolunk, olyan könnyedén, mintha a vérünkben volna.

A zene elhallgat és mi egy picit megpihenünk. Elfáradtunk! Leemelem a maszkját. Hihetetlen, ez Ő!

Gondolatok óceánja

Megborzongok, amint kilépek a kapun. Miért most kell nekem hazamenni? 

Sötét van, s én egyedül koptatom az utcát. Ilyenkor szokásosan különböző gondolatok árasztanak el. Tél van, hullik a hó. Kavargó apró kristályokként köröznek, már a látványukba is beleszédülök. Egy pillanatra meg kell állnom. Behunyom a szemem, majd pár másodperc múlva kinyitom. Így már sokkal jobb. A lépteim konganak a síri csöndben, ahogy haza igyekszem. Egy lámpa alá érek, és a tompa, sárgás fényben úszó világ körülölel. Most még jobban kirajzolódik a kavargó hóförgeteg. Ismét émelygés fog el, de az előzőnél sokkal erősebb. Megismétlem a korábbi mozdulatsort, de most majdnem egy percig tart, mire újra stabilan állok. Szöget üt a fejemben, hogyan is fogalmazhatnám meg ezt az érzést. Ahogy így gyalogolok, olyan, mintha egy óceánban úsznék, árral szemben. Ahogy a hópihék megérintik az arcomat és elolvadnak, mint az emlékek. Amint hozzámérnek felvillannak, majd el is merül, amint elolvad.

Úszom, bolyongok a Gondolatok óceánjában, és félő, nem találom meg a kiutat, a célt.

A vihar előtti csend

A fülledt májusi levegő fojtogató lepedőként telepszik rá a városra, szürkés felhők borítják az eget, a Nap csak helyenként pislog ki köztük. Feszültek az emberek, a madarak sem csicseregnek, még a virágok is összehúzzák szirmaikat, jön a vihar.

Az erkélyről nézek végig a városon. Mintha még a tornyok is összehúzták volna magukat, félnek a közelgő zuhétól. Virágok édesen súlyos illatát hordja elém a feltámadó szél, egy kis fecske erőtlenül küzd röptében, egymagában a város felett. A hajamat is figyelmeztetően cibálja a vihar előjeleként a szél, de nem hátrálok meg. A fenyegető felhők egyre csak sokasodnak, hébe-hóba dörög egyet az ég, néha villám cikázik át rajta. Mentőautó szirénája harsan  fel és távolodik el tőle. Ijedten hátrálok az erkélyajtó felé, fejemben szörnyűséges rémképek villannak fel. Na nem, ez nevetséges! Holmi kis villám nem félemlíthet meg ennyire!

A forróság után jól esik a hűvös szél, ahogy játszadozva körülölel, mintha azt mondaná, nyugodjak meg, nincs mitől félnem. A távolban felcsendül a tejeskocsi gyermeki dallama. Elmosolyodok. Furcsán beleillik ebbe a groteszk képbe, pedig máskor az idegeimen táncol minden egyes hangja.

Ismét villámlik, és a dörgés is egyre esősödik. Újból felsikít a sziréna, de ezúttal méginkább beleremegek az égzengésbe. A szél feltámad, egy hatalmasat nyög az erkély mellett álló cseresznyefa, elhalóban még hallatszik a tejeskocsi zenéje. A felerősödő világvége hangulatnak azonban az első esőcseppek vetnek véget. Felszáll a fülledt levegő, és a bőrömet érinti az immár csendesen hulló, jótékony eső.

Dühödt kiáltások

Elővettem egy régen megkezdett novellámat, és mivel még mindig meg volt az ötlet befejeztem. Remélem nem túl feltűnő a határvonal.  Elég komoly témát próbáltam feldolgozni, kitörni a gyermeki csillogó világomból egy kicsit.

Klikk! Már oly sokadszorra, értelmetlenül kattan a zár, kint vagyok. Aztán lépek párat és üvöltök, ahogy csak a torkomon kifér, és sírok is, folynak a könnyeim. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan letörlöm az arcom és visszafutok a házba. Klikk!  Ezúttal a záródó ajtó kattan mögöttem. Közelítek a világos nappali felé.Tömény a levegő. Édes parfüm, erőltetett vihorászás, sütemények, alkohol szaga tölti meg a házat. Nem bírok belépni a szalonba, ismét kirohanok. Klikk! Újra a napsütéses udvaron vagyok. Meddig csinálom ezt még? Csak be kéne mennem, és egyszerűen nemet mondani. Hát miért nem teszem meg? Mert félek. Félek a haragjától. Belém van kódolva, az agyamba égették tüzes vasakkal, tartozom neki ennyivel. De már hallom ahogy kiált értem. Mennem kell, szorítanak a láncok. Még egy utolsót üvöltök, letörlöm a könnyeket az arcomról ismét és újra nyitom az ajtót. Klikk! Émelyegve lépek a szalonba, szinte látni vélem  a rózsaszín ködöt, amit a sok élvezeti cikk alkot. Kényelmesen ül a karosszékében, kezében egy pohár vörösbor, a rajta átcsillanó napfény játékot vet a falra.

- Sophia! - szólal meg - Még be se mutattalak Mr. Cleveland fiának. Roger, ő a lányom, Sophia!

A megszólított fiatalember feláll. Jól fésült, barna hajú és szemű, enyhén borostás férfiú. Nemesemberhez méltóan, peckes járással jön oda hozzám és kezet csókol.
- Örülök, hogy megismerhetem, Sophia kisasszony! - mondja lágy hangján, közben mélyen a szemembe néz, majd apámhoz szól - Mr. Nobili, miért titkolta ilyen soká gyönyörű lányát?  - tréfálkozik, de bujkál valami komolyság a hangjában. Félelmetes! Nem kedves bók van a szavak mögött, hanem kapzsi vágyak. Estig ülünk ott és jelentéktelen dolgokról társalgunk. Apám a házról mesél, Roger mindvégig engem néz és faggat. Az örökkévalóság pora lepi el a szobát, amíg hatot nem üt az óra és vendégeink távoznak. Jóleső szellő járja át a lelkem, hogy  megszabadulok jelenlétük terhétől. Talán ez kavargott mindvégig a levegőben is, ugyanis végre felszáll a nehéz köd és esni kezd a szürke eső. Csengetnek. Vacsora. Most az oly csendes ház magányában csak ketten ülünk az étkezőben, hallgatjuk, ahogy az óra  ketyeg és farkasszemet nézünk a félelmeinkkel. Már három éve nem beszélgetünk az asztalnál- A halál baljós árnya lebeg felettünk, csendben fogyasztjuk el az ételt, majd kölcsönös udvariassággal, a formaságoknak eleget téve visszavonulunk saját kis birodalmunkba. Ő a földszintre, én az első emeletre. Ahogy megyek fel a lépcsőn a fordulóban megpillantom a portrét. Hollófekete hajú, porcelán bőrű, nemes arcú szépséget mutat. Szája halovány, elegáns mosolyra húzódik, apró ráncok gyűlnek köré. A vastag, mahagóni kereten apró aranytáblácska mutatja nevét.Mair Amelia Warwick. Egy percig elidőzőm előtte arra gondolva milyen jól is állt neki ez a méregzöld ruha.
- Sose hittem volna, hogy eljön az a nap, amikor már csak a képedet nézem válaszra várva...anya! - suttogom neki. Szívszaggató fájdalom hasít belém, mint mindig, ha ezt a képet nézem. A tudat, hogy már nincs köztünk felemészt- Ennél már csak apám viselkedése dühít jobban. Feladott mindent, ami ehhez a világhoz köti őt. El akarja adni a villát mindenestül. Gyáva féreg módjára menekül, fél küzdeni, elvág minden szálat, ami még ehhez a romlott világhoz láncolja! Szánalomra méltó!
Egy óra elteltével átöltözve, higgadtan sétálok át a szalonba. Csípős, kora őszi este van, a kandalló lángjai vígan lobognak. Apám ott ül a karosszékében, valami ódon könyvet olvas. A borítóján arany betűkkel a Malory név díszeleg. Valami hajdanán élt író volt, aki a kelta mondákkal foglalkozott. Vékony, ezüst keretes szemüvege mögül éppen csak felpillant, amikor a szobába lépek. Folytatja az olvasást. Én némán leveszek a könyvem a fotel mellett álló kis asztalkáról és lekuporodom a báránybőr szőnyegre, közvetlenül a kandalló elé. A zöld, bársony borítású könyv gerincét ezüstös betűk díszítik. Jane Austen: Értelem és érzelem Remek olvasmány, a nehézkes nyelvezetétől eltekintve. Ám ma sehogy se akarnak értelmet nyerni a szavak a fejemben. Üres tekintettel bámulom a lángok táncát, közben megannyi problémán töprengve. Dühít apám, aki itt ül, karnyújtásnyira tőlem, mégis távolinak érzem. Nem szólt, csak falakat emelet lassacskán maga köré, hogy elzárkózhasson a fájdalom elől.
- Sophia! - szól hozzám váratlanul, és leteszi a könyvét - Szeretném ha minél hamarabb hozzámennél Roger Cleveland-hez.
- Komolyan ezt gondolja, apám? Ez lenne a helyes? - hebegem döbbenten percek múlva. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy tiszteletteljesen válaszoljak.
- Roger rendkívül jómódú, kifinomult úriember. Hamarosan házat is vesz Derby-ban. Egy három emeletes, modern villát nézett ki, amihez hatlovas hintó is dukál. Csak háziasszonyra vár. Emellett szép jövedelme garantálja az élete végéig az előkelő életmódot is. - magyaráz komolyan - Valamit az irántad érzett erős vonzalma se elhanyagolható. Összességében azt hiszem minden okod megvan a boldogságra, hiszen én közel se tudnék ilyen fényes életet biztosítani, amikor elhagyjuk Hamsworth-ot.
Szinte remegtem dühömben. Hát tessék, már velem se akar érintkezni! Végleg feladná életét! Ráadásul annak a rémes Rogernek akar odaígérni, akibe egy csepp tisztesség se szorult. Öntelt, kapzsi alak. Egyetlen jó tulajdonsága jóképűsége, meg a hatalmas vagyona, bár azt se önmagának köszönheti.
- Édesapám!Mindössze 19 éves vagyok, s Mr. Cleveland már 32. Nem tartom túl jó partinak se. Kérem, kérem gondolja át még egyszer! - feleltem olyan higgadtan, ami csak tőlem tellett - Ami pedig Hamswortot illeti, szomorúan hallom, hogy így lemondana róla.
- Nincs más választásom. Sophia, kérlek érts meg! - felelte bágyadtan.
- Anyám miatt van ez az egész, jól tudom! - kiáltottam dühösen. Elviselhetetlen volt lemondása - Már másfél éve így megy!Megállt ön fölött az idő, édesapám! Elzárkózott, összeomlott, feladott mindent, ami kedves volt valaha önnek! Nem vigasztalt sem a temetésen, sem utána! Önmagát sajnálta, amiért idejekorán elragadtál öntől anyámat! Meg se próbált felállni, újrakezdeni! Nem kértem, hogy házasodjon újból, csak, hogy engem ne hagyjon magamra. Egyedül küzdöttem az életemért! Nem volt, ami erőt adjon, csak William próbált segíteni az elmúlt nyáron. Itt volt három teljes hónapig és apámnak fel se tűnt, hogy szeretem! Ahelyett, hogy marasztalta volna inkább elküldte, és helyette Cleveland-éket hívta, hogy vegyék a házat, a drága Hamswortot, a egyetlent, ami anyámra emlékeztet! Benne van a levegőben az emléke, a park fáiban a mosolya, az ablakokban a tekintete és minden egyes bútor az ő érintését hordozza! Soha nem szabadna elhagyni ezt a helyet!
Mire befejeztem arcomon már patakokban folytak a könnyek, hangom rekedten csengett a kiabálástól és kiviharzottam a szobából tűzbe lökve könyvem. Hangosan sercegve égett a díszes borítás, lassan az utolsó szavak is szénné váltak a papíron. Gyorsan átöltöztem és kirohantam a házból. A fejembe csaptam a lovaglósapkát,a mi azon nyomban leesett, de nem törődtem vele. Már hajnalodott. Az istálló felé futottam, ahol felpattantam hófehér lovamra, Hercegre és vágtatni kezdtem, keresztül a hatalmas parkon. A monumentális tölgyfák ágai arcomat karcolták sekély sebeket vágva bőrömbe. Minden feszültséget ki akartam adni magamból, így sikítottam is, teljes erőből. Izzottak a hangszálam a torkomban, őrültnek tűnhettem bárki számára, aki hallott. Lassan pedig el is hittem magamról. Ez volt az első alkalom, hogy szembeszálltam apámmal. Bátornak éreztem magam, ebben a pillanatban mégis remegtem a félelemtől. Mi van, ha nem változtatja meg a véleményét? Mi lesz ha minden erőfeszítésem reménytelennek bizonyul?
Két órát lovagolhattam, már nem a hajnal vöröslött az ég alján, hanem a ragyogó nap mutatta képét a kristálytiszta ég közepén öntelten. Elhatároztam, hogy visszamegyek és szembe nézek a következményekkel. Leszálltam az istállónál a kifulladt Hercegről és köszönetképpen megpaskoltam a nyakát. A tegnapi esőtől még sáros talajon baktattam a kastély felé kialvatlanul. Mielőtt beléptem volna üvöltöttem egyet. Mintha elszakadtak volna a hangszálaim abban a pillanatban. Égető fájdalom volt a torkomban, de megpróbáltam nem törődni vele. Klikk! Kattant mögöttem a zár jól meg szokott hangja. Levettem a lovaglócsizmámat és otthagytam az ajtóban. A szobámba siettem. A képnél azért most is megálltam.
- Szerinted helyesen cselekedtem, anya? - kérdeztem tétován tőle. A szívem mélyén éreztem, hogy hamarosan választ kapok. Fent forró fürdőt vettem, felöltöztem abba a bordó ruhába, amit utoljára kaptam anyámtól. A hajamat csinos kontyba fogtam és reggelizni mentem. Úgy éreztem mindez most erőt ad, mintha ő lenne velem. Nem kis bosszúságomra az étkezőben apám mellett a teljes Cleveland família is várt.
- Jó reggelt, Sophia! - köszönt apám. Hangja közönyös volt, mintha mi sem történt volna. A társadalom béklyói kötötték. Roger felállt, kezet csókolt és hellyel kínált. Szinte hányingert éreztem tőle.
- Hát akkor mi megyünk is, Arthur! - szólt Mr. Cleveland és feleségével együtt felállt - További jó étvágyat! Rorger, te maradhatsz, ha Mr. Nobili megengedi.
- Roger várakozón pillantott apámra, aki beleegyezően bólintott. Ennek örömére ő nyomban mellém szegődött és hosszasan ecsetelte milyen remek idő van a sétához, és reméli megtisztelem a társaságommal egy röpke út erejéig a parkban. Nem mondhattam nemet. Délig sétáltunk, ám szerencsére az ebédet bent fogyasztottuk el. Nem örülhettem ennek sokáig, mert még utána is igényt tartott társaságomra, és ragaszkodott hozzá, hogy vele együtt a parkban uzsonnázzak. Csak ezután indult haza.
- Remélem legközelebb is ilyen kellemesen töltjük időnket és majd megcsillogtatja azt a híres lovaglótudását is.
- Ne aggódjon, biztos lesz rá alkalom. - feleltem bágyadtan - De most, ég Önnel! - búcsúztam. A fáradtság ólomként nehezedett a vállamra. Már két napja nem aludtam. A szobámba lépve rögtön lerogytam az ágyra és csak a vacsorára hívó csengő szavára ébredtem fel. Zúgott a fejem a kialvatlanságtól, még jobban, mint előtte, de lementem vacsorázni. Szokás szerint csendben, rettegve minden apró nesztől fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd visszavonultunk szobánk oltalmazó magányába. Egy óra elteltével a szokásos rutin szerint mentem le a szalonba, ahonnan vidáman szólt a tűz sercegése. Ez eszembe juttatta mi lett a könyvemmel, de mégsem fordultam vissza.
A szobába belépve apámat pillantottam meg, amint elgondolkodva bámulta a lángokat ügyet se vetve jöttömre. Közelebb érve vettem csak észre, hogy éget valamit. A szerződés volt az. Halk, meglepett sikkantást hallottam, mire ő rám nézett, fáradtan elmosolyodott és azt suttogta:
- Köszönöm lányom, köszönöm!

Csodaország romjai

Az alábbiakban egy, az iskolai újságban megjelenésre kerülő cikkemet olvashatjátok. Műfaját tekintve publicisztika, de én inkább egy érdekes metaforának nevezném. Remélem ezzel egy csöppet bemutathatom egy másik oldalamat is.

Minden reggel elmegyek a régi játszótér mellett. Vetek egy pillantást a porosodó-korosodó mászókákra, hintákra és tovább állok. Mindig ilyen, mit nézzek rajta? De ma, ahogy a felkelő nap narancsos fényében feltűnt a játszótér ködös sziluettje és megcsapott az az édeskés, langyos, barnuló leveleket idéző őszillat minden más volt.

Mint egy kihűlő csata helyén, úgy állt ott a magányos vasparipa és szemlélte az elesetteket bús, rozsdás tekintetével. Mellette a csodálatos héttornyú kastély, legfelső ablakából pedig a hercegnő integet, túltekintve a vizes árkon. Arrébb a magaslesek tetejében őrszemek kuksolnak, nézik a távolodó ellenséget, csak a jó öreg hinta áll eredeti pompájában, és nevetve lengedeznek rajta a gyerekek, innen nézik végig mesebirodalmukat. De egy hirtelen jött jeges fuvallat visszaváltoztat mindent. Már csak egy kékre festett rugó lovacska dülöngél, ringatva még utolsó lovasának emlékét. A vár, az ócska fa építmény deszkái a földön hevernek a dicső múlt romjaiként, a vizes árok immár homokozó, amibe egy girhes kóbormacska piszkít. A játszótér széli padon a jóízűen beszélgető anyukák helyett komor tinédzser gubbaszt, kezében hanyagul lóg a cigaretta, ő pedig lomhán kifújja a füstöt. Táskája csapzottan ül mellette, nem siet az iskolába. A jó öreg hintát csak a szél himbálja nyikorogva, közben lassan pattog le róla a piros festék, helyét rozsdavörös veszi át.

Hol vannak a mai gyerekek? Hova lett gyerekkorom Camelotja? S nincs válasz, csak hallgat a tér, a hinta csendben nyöszörög. Amikor elhalad mellettem két kis elsős az okostelefonjukat, iPodjukat szorongatva a legújabb internetes játékról beszélnek furcsán rám néznek, miközben az arcomon egy könnycsepp gördül le és virágként ér földet a varázslatos játszótér nyirkos sírján.

X. fejezet - Kései cseresznyevirág (1/3)

Kihez menjek? A szívem egy része Ren felé húz, bár eszem tudja, nem lehet. A másik fele Benihez akar menni, de ha beleártom magam a dolgokba annak nem lesz jó vége.

- Fruu! - nyögtem kétségbeesetten. A barátnőm azonnal kiszúrta a problémát.

- Renhez ne menj oda! - mondta, majd mikor látta tétovázásom rögtön hozzátette ellentmondást nem tűrő hangon - Semmiképpen se! Beniék is el tudják intézni a dolgukat. Túl sokat akarsz Rika, engedd már a dolgokat az útjukra, legalább csak egyetlen egyszer! Mindenkinek jobb lesz, hidd el nekem! - folytatta és húzni kezdett, befelé a boltba. Oda se figyelve válogattam a füzetek között, minduntalan az oda kint álló Mirát és Benit nézve. Tíz perc se telt bele, mikor elindultak.

- Bocsáss meg, Fru! Nekem ez nem megy! - mondtam elkeseredetten - Megvennéd ezeket nekem? - dobtam a kosarába a füzeteimet és elrohantam, mint egy kutya, akit orrba nyomtak.

Tisztes távolságból követtem a bátyámékat. Tudnom kellett, hogy sikerül-e a tervem befejező szakasza. Nyugodt hangon beszélgettek, és a Virág park felé sétáltak, úgy sejtettem.
- Na, hát akkor halljam a te verziódat! - szólította fel Benit Mira.Rég hallottam a hangjában ilyen eltökéltséget.
- Odajött ez a Mr. Imahara és közölte, hogy hozott nekünk párokat a bálra. Majdnem üvölteni kezdtem vele dühömben, csak Rika mentette meg a helyzetet. Amikor beszélgetni kezdtünk Annabellel rögtön a szerelemről papolt, meg hogy milyen nehéz megfelelő rangú partnert találnia magának. Rémes elkényeztetett hercegnő módjára viselkedett és el volt szállva magától. Aztán meglátta a képünket a szobában...
- Mit keresett a szobádban? - kérdezte felháborodottan Mira.
- Hát... oda mentünk. Rika amikor megmentette a helyzetet azt mondta, hogy remek, akkor most megyünk a szobánkba ismerkedni...Szóval rögtön faggatózni kezdett rólad. Én meg mondtam, hogy te vagy a legfontosabb nekem és nem hagylak el senki kedvéért. Olyan lenéző volt, hogy dühösen kizavartam a szobámból. Elviselhetetlen volt az a nagyképű viselkedése.
Mira arcán erőtlen mosoly suhant át. Még szerelmük válságában is megmaradt a bátyám annak aki volt: annak az aranyos, kissé esetlen fiúnak, aki éppen a szerelmét bizonygatta kétségbeesetten.
- És aztán a bálon - folytatta Beni - Ő újra csak próbálkozott. Végig a nyakamon lógott és a mikor elküldtem ő önelégülten mosolygott és hozzá tette: legközelebb remélem már máshogy találkozunk. De azóta nem láttam, szerencsére! Ren azt mondta a bál után feldúltan Londonba utazott. Érted már? Egyszerűen csak odatolták elém és közölték, hogy nincs választásom. Mivel ez volt az első hivatalos dolgunk nem akartam elrontani. De én csak téged szeretlek és ha kell a családom életére is megesküdnék!
FOLYTATJUK!