A lázadás szikrái ~ The sparks of rebellion

 Avagy Cathy és Maddie

Sziasztok! Gondoltam belevágok egy kicsit komolyabb témába. Igazából az egész oka egy irodalom óra, egy Vörösmarty vers. Azt várták anno az emberek, hogy a könyvek fogják megváltani a világot...Gondoltam hát, hogy akkor nem csak úgy minden cél nélkül írogatok, hanem valami hátteret adok neki. Azt hiszem nem kell megmondanom az alapgondolatot, mert elég egyértelmű. A címet csak azért írtam oda angolul, mert szerintem annyira jól hangzik. Bocsánat, anglopholie vagyok.

Cathy az öreg platánfa árnyékában ült a régi, piros padon és elmerülten nézte, ahogy a tornacipője kis porfelhőket kavar fel. A többiektől távol foglalt helyet, ami elég nehéz feladatnak bizonyult, tekintve, hogy az iskola 800 diákja mind itt nyüzsgött. Szokásához híven a gondolataiba volt merülve, amikor egy fémes koppanás csendült fel. Látótere határán magassarkús lábak jelentek meg.

- Fel kéne venned! Más eleshet benne és szemetelésnek számít! - mondta a közeledő alaknak. Oda se kellett néznie, tudta, hogy nővére, Maddie jön felé, aki közben oda is ért és leült Cathy mellé.

- Szia Hugi! Mi újság? Megfognád ezt nekem? - nyújtott felé egy hatalmas doboz bonbont - Jake vette nekem, hát nem édi? - kérdezte, miközben előhalászott egy doboz salátát a táskája mélyéről.

- Az előbb azt kérdeztem nem zavar-e, hogy eldobtad azt a light colás dobozt? - támadott Cathy.

- Nem igazán érdekel. Mire vannak a takarítók? Az Isten szerelmére, Cathy! - forgatta a szemeit Maddie.

Első ránézésre nem is gondolná az ember, hogy Cathy és Maddie ikrek. Nagyon különbözőek, az őket felületesen ismerő iskolatársaik röviden úgy vélekednek a két lány tűz és víz. Egyetlen közös vonásként azt emlegetik, hogy mindketten népszerűek, és szinte mindenki szereti őket, kivéve persze az ügyeletes nagy arcú bandát, az "iskolai felső tízezret".

- Annyira jó, hogy végre igazán itt a tavasz! - mosolygott oda se figyelve nővérére Cathy.

- Ja, tisztára! - kontrázott Maddie - Jaj, majdnem el is felejtettem, ezt Marianne küldi. - húzott elő egy füzetet. Catherine Diaz Matek füzet, hirdette a címke rajta.

- Köszi! - vette el Cathy - Megkaptad a házi dolgozatot Weavertől végül is?

- Aha. Csak a génmanipulálás következményeiről szóló bekezdésemet javította ki. Ötöst adott.

- Ki hitte volna. - ironizált Cathy - Fogalmam sincs hogy csinálod! - tette hozzá elismerően.

- Nem olyan nehéz. Neked meg hogy megy az a sok matek képlet a fejedbe? Elképzelhetetlen!

- Sokkal egyszerűbb a biológiánál. Elég csak néhány alapképlet, abból levezethető minden. A többi már csak gyakorlás kérdése. Ma ott lesznek a borítékok az asztalon mire hazamegyünk, tudod?
- Annyira izgulok, mi van ha mégsem vesznek fel?
- Ne legyél már ilyen, Maddie! Bolondok lennének nem felvenni! - mosolygott biztatóan Cathy.
- Könnyű neked. Sosem kellett küzdened azért, hogy elfogadjanak. Mindig irigyeltem az önbizalmadat. Most már igazán  nehéz kitörni a népszerűség koronázatlan Barbie-hercegnője imázsból. - felelt bágyadt mosollyal Maddie.
- Ha ezt a beszélgetést meghallaná valaki már nem is lenne olyan nehéz. Meg ha megtudnák, hogy az iskola ügyeltes szépségkirálynője a a Dundee-i egyetem orvosi karára készül.
De sosem fogják megtudni, csak azután, hogy elballagtak. Maddie midig is ügyelt a részletekre. A tanárok sosem olvasták fel hangosan a jegyeit. Az összes versenyeredményét eltitkolta, összejött Jake-el, a focicsapat kapitányával. Az amerikai filmek pontos mását építette ki. Két dolgot nem tudott megváltoztatni: a természetéből fakadó kedvességét és a testvére iránti szeretetét. Cathy ellenben mindig is a saját útját járta. Sosem szenvedett önbizalomhiányban. Egyszerű volt, kedves és jó társaság. Mindenkivel szívesen beszélgetett és segített, ahol csak tudott. Egy dolog szúrta a szemét a többi diáknak: okos volt. Sokszor megpróbálták kihasználni, házi írásra kényszeríteni, de Cathy erős volt.
A lányok elsétáltak a sportpálya mellett, vissza az iskola épületébe. Már csak az utolsó hajrá. Két óra és mehetnek haza. Holnap már csak a ballagás van. A pályán a fiúk fociztak. Élen a labdával Jake. Félmeztelen felsőteste olíva színű, kockás hasán izzadságcseppek csillognak. Kócos, barna haja a homlokába libben a lendülettel. Ellövi a labdát a kapu felé. A megfeszült izmai kirajzolódnak. Lába a levegőbe kinyújtva, ott, ahol fél másodperce még a labdát érte. Karjai széttárva, hogy sikerüljön megtartania az egyensúlyát. A labda beszáguld a kapuba, el sem tudja érni a hálót őrző fiú. Jake diadalittasan felüvölt és körülnéz, hogy látta-e valaki. Rögtön kiszúrja Maddie-t és int neki. A barátnője gyönyörű, mint mindig, mellette Cathy apró kisegérnek tűnik.
- Haver, a barátnődet beszennyezi egy gyík! - kiált oda Jake-nek egy Dylan nevű srác. Szintén focista, az öntelt, arrogáns fajtából. Jake fogai megcsikordulnak, hallani a beálló fagyos csöndben. Amióta Maddie-vel van megváltozott belül ő is, de nem mutathatja. Tudja jól milyen jó ember Cathy. Maddie várakozásteljesen néz Jake-re. Mit fog tenni a barátja? Mindketten tudják milyen megbélyegzéssel jár, ha megvédik Cathy-t.
- Semmi gond - suttogja Cathy Maddie-nek. Ugyanaz a felhőtlen mosoly az arcán, mint fél órával korábban. Belül a szíve hevesen zakatol. Mintha tőrrel szurkodnak, olyan érzés. Torka lángokban, de meg sem nyikkan. A pillanat megfagyott, de nem  érteni mi játszódik le a fejükben, ezt csak ők tudják, senki más.
- Ne bántsd Cathy-t! Akkor lehet a testvérével, amikor akar. Nagyon kedves lány! - mondta csendesen Jake. Mindenki tisztán hallotta, de ellenkezni senki sem mer. A csengő rideg csörömpölése töri meg a feszültséget. A fiúk felveszik a pólójukat, Cathy és Maddie szó nélkül órára sietnek. Jake odasétált a lányok korábbi helyére és követte őket a tekintetével. Amikor a pillantása a földre téved apró vízcseppek nyomai (avagy könnyek nyomai) a porban.
Az utolsó magyar óra. A terem négy pontjában Cathy, Dylan, Jake és Maddie. Csendben ülnek, mintha semmi sem történt volna közöttük. Cathy asztalára egy papírt csúsztat valaki.
" Könnyek? J. x" Cathy halványan elmosolyodik, és visszaír. Most Jake asztalára kerül a cetli. "Fájdalomból és hálából. Köszönöm! :) C." A két szempár találkozik. Átsuhan egy halvány mosoly az arcukon és vége. A csengő megszólal és minden elillan...
Az igazgató a színpadra kép és leveszi a mikrofont az állványról. A szokásos búcsúzóbeszéd. Csend telepszik az udvarra. Sose hallgattunk végig egy beszédet sem, de mindannyian figyelünk. Mindenki előtt leperegnek a négy év eseményei. Az osztálykirándulások, a felelések, a közös bulik. Sosem volt még senki ilyen közel a felnőtté váláshoz.
- Most pedig hallgassuk meg a végzősök nevében Catherine Diaz-t! - fejezi be az igazgató. Cathy elindul az emelvény felé. Hirtelen minden elnémul körülötte, csak a saját szívverése dörömböl a fülében. Azt hitte könnyű lesz, kezében a papírral, majd érzelemmentesen felolvassa, de nem. Hirtelen megrohanták az érzések. Sírás fojtogatja a torkát, de beszélni kezd. Csak mondja monoton, amikor hirtelen megpillantja Jake arcát a tömegben. Szeretetteljes mosoly és aggódás. Biztos látja milyen rosszul van Cathy. Cathy ekkor leereszti a papírját és szenvedélyesen beszélni kezd.
- ...Tudom most azt kéne mondanom hiányozni fog ez a tökéletes négy év, de nem tudom. Mindenki jól tudja milyen küzdelmes ez az időszak! El akarjuk fogadtatni magunk másokkal, mert különben a társadalom kikészít. Megbélyegeznek, kigúnyolnak, kihasználnak. Ez még azoknak is fáj, akik magabiztosnak tűnnek. Miért kell álcáznunk kik vagyunk valójában? Bemutatom nektek a testvéremet, Madeleine-t. Népszerű, csinos és ott van neki Jake, a focicsapat kapitánya. Ti ezt tudjátok róla. De ő az a lány is, aki az a lány is, aki a Dundee-i egyetem orvosi  karára nyert felvételt, akinek minden biosz dogája ötös és négy évig kitűnő tanulmányi eredménye volt. Megnyerte az országos biológia diákolimpiát és kijutott a nemzetközi döntőbe. Engem is úgy ismertek, mint a gondtalan, nemtörődöm lányt, de igenis fájt annyi éven át a piszkálás. Volt, hogy álomba sírtam magam egy rosszabb nap után. Tegnap, amikor Jake megvédett igazán jól esett. Miért kell hát ilyennek lenni? Mire jó ez? Gondoljátok, hogy jövőre a felsőbb évesek nem fognak piszkálni az egyetemen? Ha majd a gyerekeitek jönnek haza sírva az iskolából a piszkálás miatt mit tesztek? Csak azt akarom, hogy hagyjuk magunk mögött ezt a viselkedést és mostantól legyünk  igazi nagy közösség, hogy az eredeti beszédem igaz legyen! - fejezte be kipirosodott arccal Cathy.
Nagy csönd. Senki sem szólt és nem tett semmit egy borzasztó pillanatig. Minden hiába volt? De akkor felharsant egy kirobbanó erejű, mindent elsöprő tapsvihar.

Te majd kézen fogsz és haza vezetsz...

 Sziasztok. Íme egy keserűbb hangulatvételű egyperces. A szó szoros  értelmében pillanat ihlette, de már kavargott bennem ez az érzés egy ideje, ami az év végi hajrával felerősödött. Kitartás! Már nincs sok hátra az iskolából. Hamarosan pedig még egy komolyabb hangvételű novella következik.

Düh. Keserűség. Csalódottság. Ilyen érzések kavarognak bennem. Kiülnek az arcomra is. Elegem van. Mindenből elegem. Hisztizek, igenis hisztizek. Ember vagyok, vannak érzelmeim, hibáim, titkaim és rossz szokásaim. Ettől vagyok önmagam. Különbözünk.

Az árral szemben haladok. Szürke folyosó, kifejezéstelen arcok sodrása. Egy iskolába járunk mégsem ismerős az arcuk. Ismeretlen vonások. Ennyi az élet. Fáradozunk, teszünk valamit rövid kis életünk során, mégis névtelenek maradunk. Még nekem sem mondanak ők semmit, pedig nap, mint nap velük élem az életem.

Maradandót akarok alkotni. Nem a szürke arc a tömegben, egy darabka a kirakósban, hanem a legfontosabb láncszem akarok lenni. Az emberek ilyenek. Mindenkinek van egy kis zuga, ahol fest, ír, zenét szerez, énekel...alkot. A különbség? Ők haladnak az árral. Számomra nem bírnak jelentéssel. Árral szemben úszok. Az arcukhoz nem köt érzés, emlék, név. Hiába próbálom elérni őket, nem tudom. Ők elérik egymást. Együtt vannak, ismerik egymást, jelentenek valamit egymás számára. Bennük is megvan az alkotás vágya, de mélyre elrejtik, titkolják. A világ irányít, ők követik az utasításokat. Sodródnak az árral. Az arcok között azért felvillannak kifejezések.

Két lány egymásra mosolyog. Jó barátok. Nevetnek. Mosolygógödröcskék bujkálnak a szájuk körül. De minden szürke. Napfényes, meleg mosoly, tudom, de a magam állította falon nem hatol át. Alacsony, szemüveges fiú jön velem szembe. Biztos elsős, kicsit elveszettnek tűnik az arckifejezése. Hirtelen felkapja a fejét egy hangra, amit én nem hallok. A tekintetét követve egy csapat lányt pillantok meg. A bal szélen jóízűen nevető, csinos, szőke lány. A fiú vágyakozó pillantást vet rá. Sajnálnom kéne, tudom, de a falamon nem jutnak át az érzések. Elhalad, a figyelmemet egy fiú és egy lány köti le, akik kézen fogva sétálnak balra. Békés mosoly, elvarázsolt arcok. Szerelmesek. Egy futó csókkal elköszönnek. A fiú továbbmegy, a lányt követem a tekintetemmel. Kivesz egy könyvet a szekrényéből. Egy pillanatra megáll, mielőtt becsukná. Álmodozó pillantás. Szerelmes. Érezni szeretném a csodáját, de nem tudom. Tudni akarom milyen a szerelmesnek lenni, de a falam újfent utamat állja. Nem messze a lánytól két csinos lány - abból a plázacica fajtából -  dühös pillantást vált. Csak úgy szikrázhat a levegő, olyan ellenségesek. Ezt sem érzem, csak tudom...

Gyere értem! Egyedül vagyok. Vezess ki innen! Segíts! Szükségem van rád. Csak fogd meg a kezem és mutasd az utat. Fogd meg a kezem, hogy érezzem, itt vagy velem. Ments meg! Kérlek!

Megszólal a csengő. Minden ki szétrebben és megy a dolgára. A szerelmesek utolsó csókja, az ellenségek utolsó gyilkos pillantása szürke semmivé párolog a gyéren megvilágított folyosó levegőjében. Az ablakok elé érve rám süt a napsugár és egy pillanatra hallom őket. Sietős léptek, leeső füzetek, bocsánatkérések. Kiérek a fényből. Közel voltam hozzájuk, de most minden újra néma. Még jobban érzem a kínzó csendet. Szétrepeszti a dobhártyámat, lüktet az ereimben. Az árral szemben haladok. Megint.

Szülinapos gondolatok

Sziasztok! Nem rég volt a szülinapom, május 1-én. Most már 17 éves vagyok. Micsoda iskolás mondatok. Na, tudjátok gondoltam megfogalmazom mit is éreztem, hátha nektek is ilyen érzés a szülinapotok!:)

Ragyogó napsütés és madárcsicsergés. Ideális májusi reggel, de nem akármilyen. 17 éves lettem. Kicsit már félelmetes ez a szám. Már egy ideje eszembe jut, hogy nem akarom ezt a napot. Megint közelebb kerültem  a felnőtt korhoz és a sok felelősség fenyegetően tornyosul felém a távolból. Mindenki várja, engem mégsem vonz, hogy hamarosan legálisan vehetek alkoholt. Nem erről szól a nagykorúság. Sokan nem is sejtik mennyire nem.

De eljön a nap és máris rózsaszínben látom a világot. Milliónyi kedves szó, köszöntés. Ha csak arra az egyetlen percre is, de rám gondoltak. Legszívesebben mindenkit magamhoz ölelnék és elmondanám mennyire szeretem őket. Vidám dallam szól a fülemben és ma tényleg ennyire egyszerű a boldogság. Csak egy pillanat, amit arra szántak, hogy írjanak egy kedves szót a facebook-on, a keret belengő orgona illata, vagy a gyöngyvirágcsokor.

Mert ez az a nap, amikor tudom, hogy szeretnek és gondolnak rám, az én napom, amikor még a nap is nekem ragyog. Ekkor a boldogság pillanatában elfelejtem a kort, és élvezem, amit kapok. Ez tényleg ennyire egyszerű.