Borús jövőkép

Sziasztok! Megint rászoktam hogy megragadjam az üres pillanataimat, amikor ráérek töprengeni és ezeknek az eredményét is megosztom. Most jöjjön egy a mai napról. Kérlek bocsássátok meg a rövidségemet, de ez tényleg 1 perces.

Most van először lyukasórám, Mindig is azt hittem, hogy ez egy vidám dolog, de a nap végén úgy látszik már nem. Szakköröm lesz, egyedül ülök az első emeleti padokon. Szinte kihalt az iskola. Néha egy-egy tanár berohan a tanáriba a mappáit szorongatva, az utolsó percek kínos ügyeit intézve. Már ők is mennének haza. A csendben felhangzik egy-egy halk mondatfoszlány, majd újra leül a kísérteties csend a neonfényes "szocreál" folyosóra. A hátam a szutykos radiátornak vetem és a töménytelen mennyiségű szemetet és megkövült rágókat bámulom, amit a diákok bedugdostak a redői közé az évek során és a takarító személyzet lusta volt kitakarítani. A hátam mögül fémes kopogást hallok. A műanyag ablakok világot elválasztó üvegei mögött csendesen szemerkél az ólomszínű eső. Pillantásom akaratlanul is a kitaposott dorkómra téved. A falak rám dőlnek, a rácsok fenyegetően vicsorognak, a jövő reménytelen. Milyen fakultációt válasszak? Kérdezem az előttem heverő papírgalacsintól. Mi legyek, ha nagy leszek? A jövőképem borús, akárcsak az idő.

Kony 2012

http://vimeo.com/37119711

Nem szokásom ilyeneket csinálni, de szeretném megosztani ezt a videót mindenkivel, aki idetéved az oldalamra, mert ez fontos!
Aki tud angolul az kérem szánjon rá fél órát az életéből, aki nem annak röviden összefoglalnám a lényeget:

Joseph Kony napjaink legkeresettebb bűnözője.Valahol Uganda környékén dolgozik. Amit tesz, az az, hogy elrabol kisgyerekeket és arra kényszeríti őket, hogy fegyvert fogjanak és egy sereggé álljanak össze. A lányokból szexrabszolgákat csinál. Az elfogott gyerekeket arra kényszeríti, hogy öljék meg a szüleiket. Aki szökni próbál és elkapják, azt megkínozzák és megölik. Kony már 26 éve szabadon csinálja ezt, és biztosan tudjuk, hogy nincs különösebb célja ezzel, csak erejét akarja fitogtatni. Eddig már több, mint 30 000 gyereket tett a rabszolgájává. 8 éve sikerült egy fiúnak, Jacobnak megszökni, aki találkozott a forgatóval. Évekig hiába fordultak az USA kormányához, elutasító választ kaptak. Létrehoztak egy civil csoportot, az Invisible Children (Láthatatlan gyerekek) néven. Igyekeztek mindenkinek szólni, akinek csak tudtak és 8 év munkájának eredményeként Obama elnök 2011. októberében pár ezer katonát küldött Ugandába. A baj elsősorban az, hogy az USA az év végével visszavonja a seregeit, ha nem látja, hogy az emberek törődnek ezzel. Kérlek oszd legalább meg, hogy segíts a világnak, hiszen ez nem kerül semmibe.

Színház

Sziasztok! Íme egy újabb rövid írás, valami egészen érdekes és személyes fejtegetés! Remélem élvezitek! Jó olvasást.

 Csillogó díszek, hamis érzelmek, csalárd játékok - ez a színház- Két oldalú érme, éles ellentétet alkotva, bár mindkettő tapasztalható.

Furcsa dolog színházba menni. Felveszem a magassarkúm, sminkelek és elvarázsoltan bájolgok a vörös szőnyegen. Fenséges márvány, nagy hatalmú tükör és ragyogó arany vesz körül. Roppant lenyűgöző a monumentalitása, egészen a hatalmába kerít. Üres mosollyal az arcomon beszélgetek, túlzó illedelmességet mutatok, de a fejemben vadul cikáznak a gúnyos megjegyzések és oda nem illő gondolatok. Nagy képmutatás ez, bár vannak pillanatok, amikor olyannyira megbabonáz a világ, hogy én magam is tisztává és gyönyörűvé válok.

A helyemet elfoglalva izgatottan mustrálom a közönséget. Tudnom kell, hogy elég csinos vagyok-e, megfelelő-e a viselkedésem, és végül leküzdhetetlen ösztönből kritikusokat és jóképű férfiakat keresek. Pár perc csevegés és nézelődés után egyszerre csak puhán kialszanak a fények, felgördül a súlyos, vörös függöny és megkezdődik az előadás. Üvegbuborékban csillogó világ, mely szinte karnyújtásnyira van tőlem, mégis elérhetetlen. Azon gondolkozom micsoda arrogancia kell a színészethez. Kiállni és elhitetni a nézővel, hogy te vagy az, akit játszol nehéz: először el kell hinned, hogy menni fog.
Ez a darab nem elég jó, mert van időm kizökkenni, és ilyesmin gondolkozni. Az az igazán tökéletes, ha csak a szünetben, vagy haza felé érek csak rá elemezni a színészeket...
Tornacipőben és farmerban állok a színház előtt, kezemben a fellépő ruha. Még vetek egy utolsó pillantást az impozáns épületre és megkerülöm, hogy besétáljak a művészbejárón. Egészen más világ tárul elém. Koszos, valaha-fehér-lehetett-fal, repedezett, barna csempék, szinte vágni lehet a cigarettafüstöt. Míg a lift felé sietek elkapok pár vulgáris kifejezésekkel fűszerezett mondatfoszlányt. Elölről minden olyan mesés és szép, de hátulról kíméletlenül kigáncsolják egymást.
Színpadbejáráson van időm kinézegetni a nézőtérre. Itt a határvonal, ami olyan, akár egy végtelen mélységű szakadék, igazán sose léped át. Ott minden hatalmas, gyönyörű és szikrázóan tökéletes. Itt a világ koszos, ördögi, tele buktatókkal. Maga a színház kétszínű. Hatalmasat eshetek  a csalárd játékoknak köszönhetően, mégis van benne valami izgalom, hogy találok-e aranyat a szemétdombon. Például nézz ki a nézőtérre! Egy óra múlva tele lesz boldog emberekkel és mind neked tapsol, téged istenít, téged éljenez! Amint azonban lelépek a színpadról újra ingoványos talajra tévedek. Bármelyik folyosón a lábamat törhetik és a következő sarok mögött gyilkos élesíti fegyverét.
Egy óra múlva újra elszáll a félelem, helyét izgalom veszi át. A függönyök mögött várom a nagy pillanatot, a szívem a torkomban dobog, ezt a szerepet már nem veszi el tőlem senki. Végre a színpadra lépek és az aranyló fénysugár elvakít. Érzem, ahogy ebben a pillanatban a világ csak rám figyel feszült gyönyörrel. A remegés tovaszállt. Ösztönösen mozgok a színpadon, teszem a dolgom, élvezem minden egyes pillanatát az örök érvényűségnek. Ha hibázom, megfagy a vér az ereimben, de csinálom tovább és perceken belül minden helyreáll. Játszom a szerepem az élet színpadán, még a lelkem is ragyog velem, akár egy angyal. Kitárom a szívem, szinte megérintheti a néző, hallhatja a szívem dobbanását. Itt már én nem én vagyok, hanem a szerepem, de csak egy villanásnak tűnik az egész, és vége. Megállok és hallom a tapsot. Zihálva fürdőzöm a sikerben, szememmel végigpásztázva a nézőtéren. Mosolygó arcok, pirosra tapsolt tenyerek, csillogó tekintetek.
Amint azonban kilépek a színházból már újra önmagam vagyok, csak egy hétköznapi ember, semmi más.

Bárányfelhő

Sziasztok! Megint eltűntem egy időre, de biztosíthatok mindenkit, hogy közben írtam és most ezeket fel is rakom. Ez a novellácska egy fontos szelet belőlem. Olvassatok és tegyetek megjegyzéseket! Köszönöm!:)

- Látod, az meg olyan, mint egy sárkány! Ott a négy lába, és tüzet okád... figyelsz te rám egyáltalán, Scatty?

- Ümm... - egy meglepett arc emelkedett ki a pázsitból. Kócos barna haja markánsan keretezte arcát, szürke szemei elkerekedtek. - Ne haragudj, Cherry!

A Cherrynek szólított lány felállt. Alacsony volt, nőies, telt idomait virágos ruha emelte ki. Megigazította szoknyáját és lesöpört róla pár fűszálat. Felkapta a fűben heverő könyvét és Scattyhez szólt:

- Most megyek, találkozom Brendannal, de holnap találkozzunk! Kéne még pár fotó a projekthez. Na szia! - mondta lazán és elsétált. Scatty meg sem mozdult, csak szemével követte a távolodó lány alakját. Ő és Cherry (avagy Charlotte) ősidők óta legjobb barátnők voltak, amióta elsőben a tanító néni Scattyt Charlotte mellé ültette, hogy a cserfes lány ne dumálja végig az órákat óvodás barátjával, Jadedel. Azonnal megtalálták a közös hangot és azóta is tökéletes volt köztük az összhang. Cherry volt a pörgős, racionális lány, mindig tele élettel és mondanivalóval. Hatalmas IQ-ja volt és történésznek készült. Kiskorában imádott ásatásosat játszani és remek társa lelt az álmodozó Scattyben, akinek nem esett nehezére elképzelni, hogy a piramisok árnyékában kutatnak. Scatty is az maradt, aki kiskorában: folyton álomvilágban járt, imádta a felhőket nézni és mindenben szépséget látott. Cherryvel ellentétben nem vágyott hétköznapi állásra, inkább valami nagyszerűre ácsingózott. Mindent ki akart próbálni, hogy az életét izgalmassá tegye. Ott volt mindkettőben a kalandvágy, csak míg Scatty a felhők fölé vágyott, Cherry inkább a mélyre akart ásni.

Másnap reggel Scatty még a tollasbálban járt, amikor megcsörrent a mobilja: Charlotte volt az.

- Álomszuszék, hol vagy már? Gyönyörű idő van! Fél órán belül a buszvégállomáson találkozunk! - kiabálta lelkesen a kagylóba. Scatty morcosan felkelt, felöltözött, felkapott egy narancsot és a fotós cuccát.

- Elmentem anya, egy órára jövök! - kiabálta és kilépett az ajtón. Kint még nem volt túl meleg és bágyadt szellő is fújdogált. Az utcák szinte üresek voltak szombat reggel lévén. Scatty álmosan bontogatta a narancsot, ami a szemébe fröcskölt, erre ő dühösen megrázta a fejét. Korán volt, túlságosan is korán ahhoz, hogy ő ébren legyen. Magában átkozta Cherryt az időpontért, de el kellett ismernie, hogy fotós szempontból jobb időt nem is kívánhatott volna, talán csak a naplementét.

- Késtél! - köszöntötte a friss Cherry. Szőke haja lágy hullámokban omlott a vállára, kék szemeit fekete szempillaspirállal emelte ki. Rojtos farmerminit és egy olívazöld selyemtoppot viselt. Feketére lakkozott lábkörmei kivillantak barna, gyöngyös szandáljában és egy hatalmas fehér táska volt nála.

- Ej-ha! - sóhajtott Scatty - Gyönyörű vagy!

Úgy néz ki a mellettük elhaladó fiú csapat is így vélte, mert pár elismerő fütty kíséretében elhaladtak a lányok mellett és megfordultak Charlotte után.

Cherry végignézett barátnőjén. Scatty fekete magas szárú tornacipőt és farmersortot viselt. Felül egy türkizkék trikó és ejtett vállú, csónak kivágású maxi pólót húzott fölé. Haja szokás szerint kócos volt. A barátnője laza volt, de semmiképpen sem csinos. Scatty mindig is a "tornacsukás csajszi" volt, aki jobban szeretett a kamera másik oldalán állni.

Egy busz pöfékelt be az állomásra. A lányok felszálltak rá és az ablakon nézték, ahogy maguk mögött hagyják a várost. Csak a harmadik megállónál szálltak le, egy lepukkant turistaháznál. 

- Na, megérkeztünk! - mondta vidáman Charlotte, ahogy lelépett az utolsó lépcsőfokon. A turistaházat évek óta nem használta senki, így buja vadrózsák futották be, borostyánok másztak fel a falán és juharok csíráztak a rozsdás ereszben. Egy szóval tökéletes helyszín volt a fotózáshoz. A lányok média órán azt a feladatot kapták, hogy készítsenek bármiféle projektet a félév témájához, ami a "Szépség" volt. Két hónapjuk volt rá, és  év végén kiállítást rendeztek. Cherry és Scatty fotósorozatot készítettek olyan helyeken, amiken az embert undor fogja el. Keresték a szépséget a csúnyában, és belecsempésztek egy-két klasszikus szépséget is. Cherry szerette volna ezzel megmutatni, hogy nem csak a többség által szépnek elfogadott dolgok lehetnek valóban szépek, hanem még az első látásra unalmas, szürke helyek, személyek is. Titokban arra vágyott, hogy megmutassa a többieknek, de legfőképpen Scattynek, hogy még ő is, a vézna, sportos lány is lehet gyönyörű.

- Menjünk be! Nincs valami terepmintás cuccod? Az jobban menne a házhoz. - mondta Scatty. Charlotte hatalmas táskájából pólók, nadrágok, szoknyák, kiegészítők kerültek elő.

- Király kalap! - vigyorgott Scatty és elvette a ruhakupac tetejéről a fehér fejfedőt.

- Baromi jól áll! - bíztatta Cherry.

- Kösz! - pirult el - Na, te húzd fel azt a buggyos barna nadrágot, azzal a krémszínű pólóval és csinálok pár képet....várj csak! Azért ebben a szerelésben is kattintok egyet-kettőt!

Scatty nagyon értette a dolgát. 10 éves kora óta fotózott és tanulta is. Szinte minden héten eljárt valahova fényképezni, akár egyszer, akár többször, ahogy az ideje engedte. Imádta felfedezni a körülötte levő világot objektíven át, és nem utolsó sorban rajongott kedvenc modelljéért, Charlottért. A lány gyönyörű volt és nem jött zavarba a kamera előtt sem. Már ezernyi fotót csináltak, de mindig volt valami új. Kimentek a ligetes részre is és ott is fotózgatni kezdtek. Charlotte és a fa, Charlotte a felhőket nézi, Virág(ok) és ezernyi kompozíció. Cherry is akart pár képet csinálni barátnőjéről és Scatty végül engedett. A végén kimerültem lerogytak a tegnapi helyükre és csak nézték a lassan elúszó, puha, bolyhos bárányfelhőket és találgatták, hogy mit ábrázolnak. Scatty le is fotózott párat, mert mindenek előtt szerette őket, a nap 24 órájában velük volt és álmodozott. Ilyenkor megfeledkezett a világról, Charlotte szavai tompa, monoton zajjá szelídültek és a  felhők mesélni kezdtek. Felrepítették maguk közé, játszottak vele. Furcsa tapintásuk volt, könnyed és puha, szinte leheletszerű, mégsem kellett attól félnie, hogy leesik, mert tudta, hogy itt minden rendben van, a felhők vigyáznak rá. Charlotte csak sóhajtott és elvette a gépet tőle. Barátnője megcsinált 20 képet és álmodozásba merült. Túl jól ismerte őt ahhoz, hogy ezt furcsállja, inkább csinált pár képet az álmodozó Scattyről. Felállította a fotós állványt is és csinált pár közös fotót kettejükről a hogy a fűben fekszenek.

Este Cherry lustán lakkozta a körmeit, amikor megcsörrent a telefonja.

- Szia Cherry! Támadt egy iszonyú jó ötletem! Gyere át! - Scatty hangja izgatottnak hangzott. Charlottenak ugyan nem nagyon fűlött a foga az egészhez, de elment. Most ujjnyomos lesz a körme és kezdheti elölről. Odaérve azonban amint meglátta barátnője tervét azonnal felragyogott a szeme...

- A kiállítást ezennel megnyitom! - mondta fellengzősen az igazgató.

- Alig várom már, hogy láthassam melyik projektek kerültek be a kiállításba. - suttogta Scatty Charlottenak, és közben izgatottan igazgatta halványkék miniruháját.

- Szerintem a miénk elég jó lett ahhoz, hogy bekerüljön. - válaszolt kicsit duzzogva Cherry. Fájt a szíve a saját fotói után, de azért ő is kiöltözött. Vadító méregzöld ruha volt rajta.

A megnyitó után elindultak a lányok, hogy megnézzék a kiállítást, hiszen a két hónap alatt alig látták a többiek munkáit.

- Nézd! Ott a miénk! - vigyorgott Scatty és csakugyan, szemben álltak a saját alkotásukkal, ami a kiállítótér közepén kapott helyet. "Bárányfelhők" hirdette a kis plakett alatta, és a lányok neve is ott virított rajta cirkalmas betűkkel. A hatalmas vanília sárga kartonlapon körülbelül tucatnyi fotó volt. Középen a lányok álmodozós képe, amit Cherry az állványról készített. Körülölelte őket jó néhány felhős fotó Scatty gyűjteményéből és a képek mellett rajzok pompáztak, Cherry keze nyomán. A lányok azt találták ki, hogy valami olyat mutatnak, ami mindenkinek szép, de ugyanakkor más, mert bármit beleképzelhetnek. Cherry rajzai mutattak egy változatot az ő szemével, Scatty fotói  a fotós perspektívájából, de megannyi lehetőséget rejtett a montázs. Végül a bal felső és jobb alsó sarokban egy-egy kép a lányokról, ahogy álmodozva nézik az eget.

"Bárányfelhők - attól szép, amilyennek a szíveddel látod!"

Az életem falmászóként

Az életem falmászóként, 

avagy a falmászó metaforája

Amióta az eszemet tudom mindig is menekültem a problémáim elől. Nem szerettem szembenézni velük.  De aztán egyszer csak nem tudtam tovább.

A nap már lemenőben volt, aranysárga sugarai meleg barnára festették az amúgy fekete szemeimet, de még mindig csak ott álltam, mint aznap reggel. Hangyányit se mozdultam, csak letáboroztam és néztem az előttem tornyosuló akadályt.

A hegy pontosan olyan volt, mint amikor először megpillantottam:  robosztus és fenséges. Óriási szürke tömbjei csupaszan nyújtóztak az  ég felé, körös-körül egy szál fa sem állt, csak a hegy meg én voltunk ott. Cikornyás csúcsai jóval a hóhatár fölé értek, de porcukorral hintett tetejét már nem lehetett látni, ködös felhőfoszlányok ölelték körül. Keskeny utak vezettek rajta, mélyen szántott árkok barázdálták sima felszínét. Hűvös volt, hívogató és elrettentő.

Egy hegymászó bizonyára hatalmas késztetést érzett volna rá, hogy azonnal megmássza, de én világ életemben szerettem a biztos talajon járni. Ki akartam kerülni az akadályokat, nem fejjel nekimenni, megmászni. Nem, egyre csak kerülgettem őket, menekültem előlük mígnem itt állt előttem egy akkora, amit már nem lehetett kikerülni, mert az egy életbe telne. Nekem pedig közel se volt annyi időm, de mint begyöpösödött menekülő, most már egy napja itt ültem és vártam, hogy az egérút felfedje magát, de nem tette. Holnap tovább kell mennem.

Másnap reggel a nap csiklandozó sugarai keltettek, de amint kinyitottam a szemem már el is szontyolodtam: még mindig ott volt a hegy. Nem volt mit tenni, mászni kezdtem. Nehéz volt, elképesztően nehéz. Teljesen volt mindez számomra, de a hegy nem volt könyörületes. Sokszor zuhantam vissza, és kezdtem újra a nulláról a kapaszkodást. Néha nem volt mibe fogódzkodnom, máskor nem láttam a tovább vezető utat. Nyúltam egyre feljebb, az izmaim megfeszültek és kiürítettem az elmém. Csak arra koncentráltam, hogy mi lesz a következő lépés, hogyan fogom megtartani magam három végtaggal, míg a negyedik új helyet keres. Lassan haladtam, évekig tartó küzdelem árán jutottam egyre feljebb. Bár egyre edzettebb lettem, az út mindig nehezebbé vált. Amikor másztam már nem kerestem a célt, a mozgás öröme vitt előre. Sokat zuhantam, megsérültem, volt hogy hetekig egy helyben ültem és egyre csak a megoldást kerestem. Volt, hogy azt hittem itt a vége, teljesítő képességem határára értem, nincs tovább, ez lehetetlen. Ám mindig jött valami, ami arra késztetett, hogy sose adjam fel. Azelőtt gyenge voltam és gyáva, a hegy megtanított küzdeni.

Egy reggelen, évek munkája nyomán végre felértem a csúcsra. Mielőtt még tovább álltam volna megtorpantam pár pillanatra. Mesés volt a kilátás. A felkelő nap aranyló sugarai életre keltették a tájat. Megmozdultak a völgyek, a mezők, faluk, tavak, erdők és városok, de mind aprónak tűntek. Én voltam a csúcson, minden alattam terült el. Zöldellő dombok, csicsergő madarak, bégető nyáj, táncoló, daloló emberek. Visszanéztem, mögöttem a kopár, magányos puszta az országúttal. Könnyű volt a döntés: előre megyek.
Évek teltek el azóta, hosszú, boldog évek és még mindig hegymászó vagyok. Minél több akadályt küzdök le annál szebb és teljesebb lesz a világ, de ma már nem ez hajt előre. Boldog vagyok, hogy mászhatok, mert ettől leszek önmagam. Már nem félek szembenézni vele, mert tudom, hogy milyen szép küzdelem lesz, még ha nehéz is lesz. Nekem nem kell csoda, arany, ezüst, gazdagság, elég az, ha csak mászhatok.

És egy kis zene hozzá.:)

Van egy kimászatlan utad!

Szombaton akkor megyek mászni a Vandával, jó? - mondtam anyának, aki persze rögtön rémesen megijedt és meg se akarta engedni, de mikor biztosítottam róla, hogy lesznek ott olyanok, akik vigyáznak rám lassacskán belenyugodott.

A barátnőm már három hónapja mászik. Ki akartam próbálni, meg ő is hívott, szóval most így alakult ez. Ő szólt én meg mondtam, hogy miért is ne. Bár eleinte mókásnak tűnt a gondolat, azért mire odaértem már más volt  helyzet.

Mielőtt elindultam otthonról beborult és esni kezdett a hó. Viharos széllökések kísérték, ítélet idő kerekedett percek alatt, annak ellenére, hogy 10 perce még ragyogó napsütés volt. De 5 perc se telt bele már el is vonultak a fellegek, az ég tiszta, kék volt. Utána megint beborult és újból hópihék szántották az arcomat. Bizarr mód tökéletesen igazodott az időjárás a bennem kavargó érzésekhez. "De jóó...megyek mászniii!! Nem  lesz semmi baj, ott lesz a Vanda meg mások is. Segítenek majd!"..."Úr isten, mi lesz, ha leesek? Annyira béna leszek, mindenki rajtam fog nevetni!" Sorra váltották egymást a fejemben a rémesebbnél rémesebb és a vidámnál vidámabb gondolatok. A fagyos szél azonban egyre csak fújt, fülembe süvítve a negatív gondolatokat, amik így megsokasodtak a fejemben. Mire felszálltam a buszra már rémesen izgultam. Beálltam a forgóba és csendben, lehajtott fejjel átadtam  magam a rémképeimnek. Amikor besütött pár pillanatra az aranysugaras nap, rózsaszínben láttam a világot, máskor a szürkeség vett körül. Két megállóval odébb felszállt egy pár, akik velem szembe telepedtek le. Hófehér bőrű, holló hajú lány és kék szemű, kreol bőrű barátja.  Egyetemisták lehettek. Csendesen beszélgettek, oldalt állva nekem. Egyszer rám pillantott a lány. Hirtelen elkerekedtek a szemei, rémület ült ki az arcára egy pillanatra. Attól kezdve az út hátralevő részében csak a pasija hátát nézhettem, ő elbújt előlem. Mit láthatott? Arra gondoltam, talán valami ördögöt látott a szememben. Rossz érzés volt, mintha kidobna  magából a társadalom, mert bennem van valami születésemtől fogva, és én nem tehetek róla. Szörnyként kezelnek, és én magányosan összeroppanok. Csak barátokra vágyok, de félnek, nem is igazán tőlem, hanem a bennem lakó szörnytől. Alighanem más is érezhette az ördögi erőt, mert az előző megállóban felszáll cigány asszony karjában megbújó csecsemő felsírt. Nagyobbik fia úgy sündörgött mellette, mint valami kis krampusz, az alvilág szolgája.  A pár a következő alkalommal leszállt, helyette egy idős hölgy került velem szembe. Szigorú arca és világító kék szemei voltak. Gonoszan méregettek, néha még ki is villantotta hegyes fogait. Olyan érzésem volt, mintha megfigyelnének a bennem élő szörny miatt. Nem engednek szabadjára, mert félnek tőlem. Félnek, hogy kárt okozok a társadalomnak, hirtelen gyilkolni kezdek, vagy nem is tudom mit tehetnék. Úgy látszott elszabadult a pokol a buszon.  Megkönnyebbült sóhajjal szálltam le a megfelelő megállónál és mosolyogva köszöntem a már rám váró barátnőmnek. Felsétáltunk az "mozgásközpontnak" nevezett komplexumba, gyorsan átöltöztünk és nekiálltunk mászni. Amikor megláttam a három külső falat enyhe félelem fogott el. Én ezt képtelen leszek megmászni. Korábban már próbálkoztam egy adrenalin parkban hasonlóval, de ott még a vízszintes fal is problémát okozott, itt meg hemzsegett a negatív falfelület. Elhúztam a számat, de nem volt menekvés. Megpróbálkoztam a legegyszerűbbel, a legfüggőlegesebb szakasszal és csodák csodája sikerrel vettem az akadályt, bár pár alkalommal útmutatást kértem a következő lépéshez. Megpróbálkoztam egy másikkal is. Csak a táv háromnegyedéig jutottam el, de elégedett voltam magammal. Néha lenéztem a magasból, tanácstalanul bámultam a barátnőmre de nem adtam fel, nem szokásom. Van, amikor összeroppanok, szünetet tartok, de feladni? Soha! Inkább bementünk a boulder szobába. Ez olyasmit jelent, hogy egy kicsi szoba, a falain pedig körös-körül kapaszkodók. Még a plafonon is lehet mászni.( Ezzel persze én nem próbálkoztam meg.) Az apró teremben rajtunk kívül még két srác volt, szemmel láthatólag profibbak, mint én.  

Egy darabig pihentettek a karomat és csak néztem őket. Iszonyatos munka volt az, amit csináltak. Rendkívül jó fizikum kell hozzá, de mégsem csak az erő a lényeg. Fejben nagyon ott kell lenni. Előre el kell tervezned, mint fogsz csinálni, mert nincs közben időd ezen töprengeni. Elfáradnak a karjaid és a következő lépésnél belezúgsz a szivacsba. Pontosnak is kell lenni, mert egy rossz lépés és máris zuhansz. Az előbb említett két srác is többször leesett a plafonról. Hatalmasat nyekkent a hátuk az ütéstől, de gyorsan felálltak és újrakezdték. Megfeszültek az izmaik és újra léptek kőről kőre és kapaszkodtak egyre feljebb. A barátnőm is megpróbálta. Nem okozott neki sok problémát. Örültem ennek, mert a két srác elég önteltnek tűnt, nem kis meglepetésről árulkodott arcuk amikor a barátnőm megkérdezte, hogy csak eddig jutottak.

- Na gyere, csinálok neked egy utat! Vagy próbáld a sárgákat, azok a kezdők. Mondjuk az f-et! Ezekre kell a kezedet rakni, a lépések szabadok. - indítványozta a barátnőm és bele is kezdtem. Eleinte jól ment. Nem voltak túl nehezek és jó érzés volt fent lenni a falon, nem csak sután nézni az ügyeseket.  Megfeszültek az izmaim, kezdtem nem érezni az alkarom sajgó fájdalmát. Mire megcsináltam őket, vagy ahogy egy mászó mondaná "kimásztam" a két srác elment. Csak ketten voltunk. Beszélgettünk egy kicsit, pihenésképpen fetrengtünk a szivacsokon. 

- Na, akkor csinálok neked egy utat! - mondta és felkelt. Meg is csinált egyet, amit elsőre megcsináltam.

- Ennél azért többre vagyok képes! - morogtam vidáman. Erre összeállított nekem egy nehezebbet. Ülve kellett indulnom. Hatalmas kihívás volt. Lendületet kellett szereznem az induláshoz és meg kellett tartanom magamat egy pillanatra. Sokszor visszahuppantam és dühösen meredtem a falra. Ez nekem nem megy! Persze csak pillanatnyi megingás volt, nem adtam fel. Lassan csak összejött párszor. Továbbhaladva azonban újabb problémába ütköztem. Egy apró kövön kellett pontosan lábat cserélnem és utána hatalmas terpeszbe átlépnem a fal másik oldalára. Puff! Mindig leesetem. Besüppedtem a szivacsba és néztem a plafont.

- Nem hagyom ám, hogy feladd! Van egy kimászatlan utad! - mondta a barátnőm.

- Nem vagyok az a típus! - morogtam is ismét leültem az indulóponthoz. Lábaimat ráraktam a kezdő lépésekre, megfogtam a kezdő követ és felnéztem a falra. Átfutott az agyamon, hogy mit fogok csinálni. Kiürítettem az elmémet és mászni kezdtem. Jól ment, már az utolsó lábcserés részig jutottam. Összeszorítottam a fogaimat és megpróbálkoztam vele. Puff! Leestem. Kifulladtam, az erőm a végére járt.

Kimentünk, mert zsúfolttá vált a terem. Megpróbálkoztam  a harmadik fallal is. Az elején egy hatalmas negatív felület, utána vízszintes, egyszerű rész és a vége ismét nehéz. Bebiztosított a barátnőm és én elindultam. Már a legelején is nehéz volt a lábamnak fogásokat találni, a kezemet viszont még inkább nem tudtam hova tenni. Percekig küzdöttem. Már eljutottam a negatív fal közepéig, de leestem és nem bírtam visszakapaszkodni. Rettenetesen dühös voltam. Mennie kell, ez még nem lehet túl nehéz. További percek hasztalan próbálkozása után feladtam. Ez meghaladja a képességeimet. Végül is most mászok először vagy mi.

-  Nem baj, én amikor először voltam meg se próbáltam. Különben is, van egy határ ami után már nem tudsz mászni az ujjaid miatt.

Hát beletörődtem. Elmentünk öltözni, másfél óra kemény mászás után.

Hazafelé már vidáman beszélgettünk a buszon és eloszlott bennem minden félelem. Lehet, hogy legközelebb is kipróbálom, ha lesz időm. Bár már a buszon is kapaszkodni rémesen fájt mégis mosollyal az arcomon távoztam, annak ellenére, hogy az öcsémet kellett megkérnem, hogy nyissa ki nekem a vizes palackot.

Egy csepp tavasz

A péntek a szabadság napja. Az emberek mosollyal az arcukon ébrednek, és miközben a reggeli müzlit kanalazzák elgondolkodva merednek a papírdobozára. "Túléltem ezt a hetet is, már csak pár óra és teljesen átadhatom magam az édes pihenésnek."

Fél nyolc felé beindul az élet, megmozdul a város. Autódudálás zavarja meg a lustálkodókat, sértések széles skálája helyett ma "Jó reggelt!"-ek hallatszanak. Indulás előtt felteszek egy kis szájfényt, a tükörbe mosolygok, és felkapom a táskám. Hát ez a nap is elindult. Lassan sétálok, a kora reggeli félhomályban. Napok óta most van először világos reggel. Eddig mindig szürke esőfelhők borították az eget, mögülük próbált hősi harcosként előtörni a nap, de csak délutánra sikerült neki.
Most azonban reggel fél nyolckor lassan megjelentek az első aranyszín fénynyalábok  az ég alján, piszkos sárgára festve a kóborló bárányfelhő foszlányokat. A tornacipőm csendesen csikorgott a köveken, amint befordultam a sarkon, hogy a főútra térjek rá. Már méterekről megcsapott a saroktól nem messze levő kávézóból áradó, frissen sült fánkok édes illata. Furcsán kellemes illatot alkotott ez a friss kávé illatával. A város lassan mozgolódott. Autó suhantak el mellettem, vagy dudáltak dühösen a piros lámpa előtt kialakult forgalmi dugóban. Aktatáskás üzletemberek siettek el mellettem ügyet se vetve a világ apró szépségeire. A kirakatok redőnyei lassan kúsztak fel a felkelő nappal és egyre több helyen tűnt fel a "Nyitva" táblácska. A zöldséges szorgosan pakolgatta ki a ládákat a kopasz állványokra, tele friss répával, almával. Már meg is érkezett az első vásárlója, a virágos szatyros nénike képében. Kedvesen mosolyogva köszöntötte régi ismerősként a zöldségest és beszélgetésbe elegyedtek. Továbbhaladva elsuhanok a kis, zöld újságosbódé mellett. A friss újságok címlapjain kiabálnak a hatalmas feliratok: Földrengés Japánban, Új felsőoktatási tervezet...stb. A munkába igyekvők meg-megállnak, megnézik a lapokat, vesznek is egyet. Már nyüzsög minden, az emberek mosolyognak. Mielőtt még bekanyarodnék a sarkon két kisfiú szalad el mellettem, majdnem fel is löknek. Mire visszanyerem az egyensúlyomat már messze járnak, de még hallom a kiabálásukat: - Már nem érünk odaaa!!!!
Megbocsátón elmosolyodok. Hát persze, sietnek az iskolába...Micsoda? Előhalászom a telefonomat a zsebemből, közben megjegyzem jól jönne egy karóra. Hát igen,  háromnegyed nyolc. Becsöngettek. Te jó ég! Észbe kapok, gyorsan visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt és rohanni kezdek. A táskám szinte lobog a hátamon, előregörnyedek, kalimpálok is a kezemmel, hogy segítsem az előrejutásomat. Már megint elkések! Három perc múlva kifulladva lépek be az iskola kapuján. Már nincs ott az ügyeletes, hogy felírja a későket, majd a tanár az órán megteszi helyette.
Leveszem a kesztyűm és a sapkám. Borzasztó kócos a hajam, de próbálok nem tudomást venni róla, amint csendben osonok az üresen kongó folyosón. Bedobom a kabátom a szekrénybe, közben persze a nyakamra tekeredik a sálam nagy sietségemben, de csak sikerül kibogoznom. Lassan megindulok felfelé a lépcsőn, a másodikra, törire. Ahogy felérek, már látom a termet. Húú, na most milyen mesét találjak ki? Miért késtem? De nincs sok időm gondolkozni, ugyanis feltűnik az  igazgató és felém közeledik. Ajjajj...péntek 13. van!